Egy hideg kezet éreztem a számon, és rögtön tudtam, hogy ez nem egy ember keze. A szívem a torkomban dobogott. Nem Edward volt az, az ő illatát ismerem. De ezt az illatot sehogy sem tudtam beazonosítani. Gonoszan felnevetett, és ebben a pillanatban már biztos voltam látogatóm kilétében.

Ashley.

Azon gondolkoztam, hogy hogyan jutott be. Biztos nem a bejárati ajtón, és az ablakomat is mindig becsukom, úgyhogy azon keresztül sem juthatott be. Lassan levette a kezét a számról, és pár lépést hátrált. Kinyújtottam a kezemet, hogy felkapcsoljam az éjjeli lámpámat. A hirtelen jött fény egy pillanatra elvakított. De utána megláttam Ashleyt, aki a székemen ült az íróasztalomnál, amint gonoszan méreget. Tudtam, hogy még meg fogja torolni a bulin történteket. Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Megpróbáltam legyőzni a félelmemet, és megköszörültem a torkomat.

- Mit keresel itt, Ashley? – kérdeztem hűvösen, bár a hangom egy kissé remegett. Rámnézett.

- Beszélgetni jöttem – nevetett hidegen.

- Hajnali kettőkor? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Halkan felmordult.

- Négyszemközt akartam beszélni veled – szűrte a fogai között.

- Oké. És miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem bénultan.

- Edward – ez volt az egyetlen szó, amit kiejtett a száján.

- Nem gondolod, hogy róla Alice vagy Emmett többet tudna mondani? Ők közelebb állnak hozzá. Amint már talán te is észrevetted, nekem már semmi közöm Edwardhoz.

- Egyáltalán nem érdekel, hogy Edward és én hogyan ismerkedtünk meg? – kérdezte gúnyosan.

- Nem, nem igazán – mondtam szárazon.

Közben azon gondolkoztam, hogy teljesen elvesztettem-e a józan eszemet. A szobámban egy vámpír állt, és én tulajdonképpen többé kevésbe kigúnyoltam őt, pedig tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban megölhet. Valószínűleg csak amiatt volt, mert még nem teljesen ébredtem fel… Igen, biztos ez az oka! Nem foglalkozott az elutasító válaszommal.

- Két éve találkoztunk Kaliforniában – kezdte.

Úgy döntöttem, hogy nem szakítom félbe, legalább annál előbb túl leszek rajta.

- Szerelem volt első látásra. Egy parkban találkoztunk. Éppen elvesztettem a szüleimet, és egy padon ültem, sírva. Edward odajött, és mellém ült. Egyszerűen megölelt, és nyugtatgatott. Miután egy kissé lenyugodtam elmeséltem neki a történetemet. Végig a karjaiban tartott, és nagyon odaadó volt. Így ültünk ott egy ideig csendben. De ez kellemes csend volt. Az első pillanattól fogva tudtuk, hogy mi összetartozunk. Hirtelen felém fordult, és megcsókolt. Ez volt életem egyik legszebb pillanata. Ahogy besötétedett megkérdezte, hogy hol lakok. Mondtam, hogy a szüleim halála óta árvaházban élek, de nagyon boldogtalan vagyok ott, viszont szinte semmi esélyem sincs rá, hogy tizennyolc-éves korom előtt kikerüljek onnan. Elvitt az árvaházba, adott még egy gyengéd búcsúcsókot, és azt mondta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy kihozzon engem onnan. És akkor majd együtt lehetünk. Betartotta az ígéretét. Egy héttel később odajött Esme és Carlisle, és örökbefogadtak. Azóta velük élek – fejezte be a történetet, de végig engem figyelt.

Megpróbáltam elérni, hogy az arcom érzelemmentes legyen, ami egész jól is sikerült, mivel végig várakozásteljesen figyelt engem. Mit várt? Hogy majd sírva összezuhanok? Sírni azt lett volna kedvem, üvölteni. De ezt az örömet nem fogom neki megadni. Eddig a szívverésemet is elég jól tudtam kontrollálni, így aztán tényleg semmi jelét nem adtam, hogy hogyan is érzem magam valójában. De belül olyan üresnek éreztem magam, mint már rég nem. Oké, úgy látszik Edward nem miatta hagyott el. De azért nem telt neki túl sok időbe, hogy túltegye magát rajtam, és új barátnőt keressen. Istenem, de gyűlölöm Edwardot! Ne merészeljen még egyszer a közelembe jönni, de még ne a nevemet se merje még egyszer kiejteni a száján! Ashley közben még mindig engem nézett. Miután sajnálattal megállapította, hogy még mindig nem reagáltam semmit az elhangzottakra, folytatta a történetét.

- Miután a Cullenek örökbefogadtak kiderült, hogy vámpírok. De én nem féltem tőlük. Tudtam, hogy Edward mindig megvéd, és hogy mindig mellettem fog állni. Egy évvel később aztán átváltoztatott. Azt mondta, hogy nem tud tovább várni. És hogyha ténylegesen együtt akarunk lenni, vámpírrá kell, hogy változtasson. Nem is tudod elképzelni, hogy milyen boldog voltam, hogy Edward azt akarta, hogy örökké mellette legyek! – mondta fénylő szemekkel.

De, nagyon is könnyen el tudom képzelni.

Egy szakadék szélén álltam, és már nem sok hiányzott, hogy a mélybe zuhanjak.

Ashley folytatta a történetet.

- Egy évig Skócia erdeiben éltünk, hogy rászoktassanak a ’vegetáriánus’ életmódra. Egy hónapja pedig itt vagyunk, mert az ÉN családom úgy döntött, hogy már képes vagyok kontrollálni magam.

Nem tudtak volna inkább Skóciában maradni? És ahogy az ’én családom’-at kihangsúlyozta. Többé semmi közöm a Cullenekhez.

- Természetesen Edward rólad is beszélt. A te idegesítő ügyetlenségedről, és attól, hogy mennyire tőle függtél. Hogy nem engedted őt levegőhöz jutni… Nem mintha szükségünk lenne rá… - nevetett. – Annyiszor mondta nekem, hogy milyen boldog, hogy végre elhagyott. Már nem bírta a naivitásod.

És megint ez a gonosz, jeges mosoly.

Mit gondolt Ashley tulajdonképpen? Hogy még jobban összetör engem? Hát ezzel már elkésett. Három évvel korábban kellett volna próbálkoznia.

- Nagyon megható, hogy elmesélted nekem a szerelmes-történtedet. De miért gondolod, hogy ez engem érdekel? – kérdeztem érzelemmentes hangon.

- Tudod, Edwardnak rossz a lelkiismerete, amiért elhagyott téged. Emiatt akar a közeledben lenni. Azért vagyok itt, hogy megmondjam neked, hogy tartsd magad távol tőle. Különben közelebbről is megismersz engem – sziszegte.

Lenézően mosolyogtam rá.

- Ne aggódj, nem okoz problémát, hogy távol tartsam magam tőle. De amint te is láthattad, a te kis téged mindennél jobban szerető Edwardod nem tudja magát távol tartani tőlem. És a kezeit se tudja levenni rólam, ahogy ma este te is észrevehetted. Talán megmondhatnád a drágádnak, hogy vegye le a kezeit rólam.

Gyűlölettel nézett rám. Az isten tudja, milyen ördög szállt meg, hogy ezt hangosan kimondtam. De csak úgy fortyogtam a dühtől, ezért tök mindegy volt, hogy egy szörnyeteg áll előttem.

Az emberi szem számára túl gyorsan ugrott rám, és szorított a falnak. Nekiütődött a fejem a falnak, és nemsokára elsötétült minden. Még éreztem ahogy valami meleg végigfolyik a nyakamon. Rámmorgott, és tudtam, hogy ha csak valami csoda nem történik, akkor nemsokára halott leszek. Hirtelen éreztem, hogy valaki leszakítja rólam Ashleyt. Emmett. Minden erejét bevetve fogta le őt. Nemsokára Edward is megérkezett, és átvette Ashleyt Emmett-től, az egyik kezét a vállára tette, és szorosan tartotta. Mi?? Ennek a senkiházinak még átkarolta a vállát? Annak, aki éppen meg akart ölni engem? Emmett odajött hozzám, és a karjaiba vett. Végigsimított a hátamon.

- Bella, te megsérültél! – mondta aggódva.

Még jobban belekapaszkodtam Emmettbe. Nem tudom miért, de biztonságban éreztem magam a karjaiban, és lassan elpárolgott a félelmem. Helyette viszont elkezdtem érezni a fájdalmat a fejemben. Hátranyúltam a tarkómhoz, és éreztem, hogy vérzek. Egy gyűlölködő pillantást vetettem Ashleyre és Edwardra. Miközben Edward valami különös tekintettel méregetett, Ashley újból megpróbált rámtámadni. Annyira azért mégse volt jó az önfegyelme, mint ahogy ő azt beállította. Edward lefogta, hogy ne tudjon rámtámadni. A probléma csak az volt, hogy bár sok mindenben megváltoztam, és fejlődtem, a vér látványától és a szagától még mindig rosszul leszek. Nem tudom miért, de ezt valahogy nem tudom kontrollálni. Rosszul lettem, és megpróbáltam még jobban Emmettbe kapaszkodni.

- Elviszlek Carlisle-hoz – mondta Emmett, és vészjósló pillantást vetett Edwardra és Ashleyre.

- Inkább kórházba mennék – mondtam gyengén.

- Buta Bella, Carlisle majd ellát téged – mondta Emmett.

- Bella, miért…? Kezdte Edward megkínzottan.

- Ne most Edward!

Zavarodottan ráncoltam a homlokom. De egyszerűen túl rosszul voltam ahhoz, hogy gondolkozzak. Emmett kinyitotta az ablakomat, és kiugrott velem a lakásból. Túl kábult voltam ahhoz, hogy mindezt felfogjam. Csak annyit éreztem, hogy fut, és hogy a szél összeborzolja a hajamat. Nemsokára egy hatalmas házhoz értünk, ami az erdő szélén állt. Ez volt az egyetlen ház a közelben, ha jól láttam. Terrakotta színű volt, és négy emelet magas. Az ablakokon vastag sötétítőfüggönyök voltak, de a második emeleten az egyik ablaknál Alice-t véltem felfedezni. Egy veranda volt a bejárati ajtó előtt.

Esme rögtön kinyitotta az ajtót, és odarohant hozzám.

- Bella! Mi történt kedvesem? – kérdezte rémülten.

Éppen válaszolni akartam, de Emmett megelőzött.

- Ashley rátámadt Bellára – mondta dühösen.

Lehet, hogy csak beképzelem magamnak, de úgy tűnik, Emmett nem igazán kedveli Ashleyt. Bevitt a házba, és döbbenten állapítottam meg, hogy ugyanúgy volt berendezve, mint a forksi ház. A nappaliba vitt, ahol ott állt Edward zongorája. Feltörtek a régi emlékek, és én nagyot nyeltem. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet a zongoráról, és láttam, hogy az egész család a nappaliban van. Emmett leültetett a kanapéra, Esme pedig már rögtön ott is volt, és átkarolta a vállamat.

- Mi történt kedvesem? Miért tette ezt veled? – kérdezte sokkolva. Megint éppen válaszolni akartam, amikor Carlisle leült a másik oldalamra.

- Esme, had lássam el először Bella sebét. Utána majd megbeszélünk mindent.

Hálásan néztem rá, ő pedig szeretetteljesen mosolygott vissza. Nem tudom miért, de Esmere és Carlislera nem tudtam haragudni. Ők csak azt tették, ami a családjuk számára a legjobb volt. Talán tényleg azt gondolták, hogy ez a legjobb számomra… vagy Edward számára. De ők csak szülők voltak. És a szülők mindig helyesen próbálnak cselekedni, még akkor is, ha igazából az rossz. Mindenképpen udvarias leszek velük. Akkor is, ha ez a gyerekeikre nem vonatkozik. A szobámban történtek világossá tették számomra, hogy jobb ha az ember nem kezd vámpírokkal. És amúgy se akarom olyan közel engedni őket magamhoz, mint régen. Valamikor mindennek vége kell, hogy legyen. Carlisle felé fordítottam a fejemet, hogy szemügyre vehesse a sebemet. A Cullenekre néztem, akik mind aggódóan néztek rám… kivéve Ashleyt és Edwardot. Ők ugyanis nem voltak a nappaliban. Remélem, hogy nem még mindig a szobámban vannak.

Esme megfogta a kezem, és homlokon csókolt.

- Annyira hiányoztál, Kicsim! – mondta szomorúan. Nagyot nyeltem, és elfordítottam a fejem.

- Sajnálom Bella, de elég mély a sebed a tarkódon. Össze kell varrni – mondta Carlisle.

Hát igen. A Cullenek megint az országban vagyok, és nekem megint folyik a vérem – gondoltam szarkasztikusan.

- Légy szíves feküdj le a kanapéra. Mindjárt befújom egy érzéstelenítő sprayvel, lefertőtlenítem, majd összevarrom – mondta, majd nyugtatólag megpaskolta az egyik karom. Félően néztem rá. Ő elmosolyodott.

- Ne aggódj! Nem fog fájni.

Lefeküdtem a kanapéra úgy, hogy Carlisle hozzáférjen a sebemhez, és félve vártam, hogy Carlisle nekiálljon. Esme megfogta a kezem. A többiekre néztem. Emmett és Rosalie nyugtatólag mosolyogtak rám.

Hmmm… Rosalie mosolyog? Csak a dühös és gyűlölettel teli pillantását ismertem eddig.

Alice bűnbánóan nézett rám, de nem tudtam, hogy miért. De majd kiderítem. Jasper egyik kezével átkarolta felesége vállát, és ő is nyugtatólag mosolygott. Egy pillanat. Amikor legutoljára véreztem, a legtöbben a szobában szomjasan néztek rám, és Jasper megis próbálta kiszívni a véremet. És most mindenki úgy áll itt, mintha nem is vámpírok lennének. Miközben Carlisle a tarkómat varrta össze, mindenki újra normálisan nézett rám. És akkor újra eszembe jutott. Esme és Carlisle mégis őt fogadták örökbe, és nem engem. Majdnem egy évig élt velük először emberként, mielőtt Ed…, mielőtt ő átváltoztatta volna. És mielőtt átgondolhattam volna, már ki is csúszott a számon a kérdés.

- Ashley miatt van, hogy ilyen jól bírjátok a vért? – A legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet.

- Ezt meg hogy gondoltad, Bella? Ashley egy közülünk – kérdezte Alice.

- Igen, de egy évig emberként élt nálatok, mielőtt Edward átváltoztatta volna – válaszoltam.

Mindannyian furcsán néztek egymásra, mintha nem csak a tarkómon sérültem volna meg.

- Ashley mesélte nekem – fűztem még hozzá.

Megint váltottak egy furcsa pillantást egymással, de senki sem válaszolt. Nem faggatóztam tovább. Végülis mi közöm van hozzá, hogy ők kit változtatnak át? Bár eléggé dühös lettem. Azért csak van valami közöm hozzá. Mert hát csak nem hagynak engem békén. De ha valamit megkérdeztem, akkor bezzeg senki nem foglalkozott velem. Lassan már azon gondolkoztam, hogy én vagyok-e a bolond.

- Jasper – mondta egyszercsak Carlisle.

Ő csak bólintott, és az egyik kezét a hátamra tette, valószínűleg azért, hogy megnyugtasson, ami sikerült is neki. És a dühöm is elpárolgott.

- Nos, készen lennénk. Legkésőbb a hét közepén újra vissza kéne jönnöd, hogy mégegyszer megnézhessem a sebet – mondta Carlisle. Most teljesen az orvos beszélt belőle.

Egyszercsak megjelent Edward és Ashley. Miközben Ashley ismét gyűlölettel nézett engem, Edward csak aggódóan tekintett rám. Örömmel láttam, hogy Ashleyre mindenki komoran nézett, kivéve persze Edwardot.

- Ashley, kérlek gyere velem az irodámba. Beszédem van veled. Most! – mondta Carlisle nyugodtan, de azért ki lehetett hallani a hangjából, hogy dühös. Ezt az oldalát eddig nem ismertem.

- Akkor én mennék is. Köszönöm Carlisle, hogy elláttad a sebemet – mondtam udvariasan. Majd Carlisle-ra és Esmere néztem, és még hozzá tettem:

- Jó volt újra látni titeket.

Kuncogást hallottam magam mögül. Emmett!

- Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy így akarsz kimenni az utcára. Már világosodik odakint. Attól eltekintve, hogy egy kissé kínos lenne, még a végén találkozol egy pedofillal. Így, ahogy most kinézel, nem is csodálkoznék rajta, őszintén szólva – mondta Alice.

Féltékennyé akar tenni engem? Magamra néztem, és láttam, hogy még mindig pizsamában vagyok, és nincsen rajtam cipő sem. Oh, Istenem! Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe! Úgy látszik súlyosabb volt a fejsérülésem, mint ahogy gondoltam. Úristen, de kínos! És az történt, ami már nagyon régóta nem esett meg velem. Elvörösödtem. És hirtelen mindenki elkezdett nevetni, kivéve Ashleyt.

- Na végre! Ez hiányzott a legjobban! – nevetett Emmett.

Kösz szépen!

És csak egyre jobban elvörösödtem. Most meg mit csináljak? Nem akarok egy házban maradni Edwarddal és az ő közveszélyes barátnőjével. Oké, a többiek biztos megvédenének, de azért nem éreztem túl jól magam itt.

Úgyhogy tettem még egy ügyetlen próbálkozást:

- Kölcsön tudna adni nekem valaki egy kabátot és egy cipőt?

- Ne butáskodj, Bella! – mondta Rosalie. – Biztos fáradt lehetsz, mivel valaki felébresztett az éjszaka közepén – fűzte még hozzá és vetett egy dühös pillantást Ashleyre, aki viszonozta azt.

- És szívesen beszélgetnék még veled. Olyan régen nem láttalak már! Kíváncsi lennék, hogy hogy vagy – beszélt Esmeből az anya.

Ez a gondolat nem igazán volt kedvemre való. Nem akartam az életemről beszélni.

- Hány óra van? – kérdeztem.

- Nem sokkal múlt hat – válaszolt Edward.

Ránéztem. Még mindig engem nézett, és én újra elvörösödtem. A kedvenc féloldalas mosolyommal válaszolt a reakciómra.

El kell tűnnöm innét!

- Claire aggódni fog, ha nem talál otthon – mondtam.

- Majd én beszélek vele – mondta Alice gyorsan, és már el is tűnt.

Miért van az egész világ ellenem? Visszaültem a kanapéra. Carlisle kitűnő munkát végzett. A kötésen kívül semmit nem éreztem. Lassan kezdtem megérezni az alvás nélkül eltöltött éjszaka hatását, és egyre laposabbakat pislogtam.

- Kedvesem, gyere, megmutatom a vendégszobát, ott kialudhatod magad – mondta Esme, és újra átölelt.

- Én inkább a kanapén aludnék. Itt jobban biztonságban érzem magam – mondtam, és mérgesen néztem Ashleyre, aki ugyanígy nézett vissza rám. Ez volt a végszó Carlisle-nak.

- Ashley, menjünk az irodámba – mondta komolyan. Edward vele akart menni, de Carlisle megállította:

- Te itt maradsz!

- A mi szobánkban is alhatsz, hogyha ott jobban biztonságban érzed magad – ajánlotta fel Rosalie. Életemben először mosolyogtam rá.

- Köszönöm Rosalie, de nekem a kanapé is tökéletesen megfelel. Úgy sincs túl sok időm. Legkésőbb délután haza kell mennem.

- Miért, milyen terveid vannak mára? – kérdezte Emmett kíváncsian.

- Egy DVD-estet terveztünk mára.

- Jason is ott lesz? – kérdezte Edward bosszúsan. Csak nem féltékenységet véltem kihallani a hangjából? Semmi joga féltékenynek lenni!

- Igen, Jason is ott lesz. Talán problémád van ezzel? – kérdeztem dacosan.

Válasz helyett kiment. Esme hozott nekem egy párnát és takarót. Megköszöntem neki, és lefeküdtem a kanapéra. Pár perccel később már el is aludtam. Valamikor éreztem, hogy valaki felemel, és átvisz egy másik szobába, és valami puhára fektet. De egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, hogy ki volt az. Pár órával később felébredtem. Zavarodottan néztem körül, és először nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán minden eszembe jutott. Hogy Ashley este bejött a szobámba, és megpróbált megölni, és hogy Emmett a Cullen házba hozott. És hogy elaludtam a kanapén.

Egy pillanat… Kanapé?... Hiszen most egy ágyon fekszem! Körbenéztem. Ez a szoba ugyanúgy volt berendezve, mint Edward forksi szobája. És ott ült… Edward. Olyan arccal nézett rám, amit jelen pillanatban nem tudtam hova tenni. Oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem az ágyat. Egy hatalmas ágy volt fekete fémből. Bőven elég két embernek is. Ugye nem mondja komolyan, hogy képes volt belefektetni abba az ágyba, amiben ő a barátnőjével aludt? Ennyire merész még Edward se lehet. És mégis. Edwardnak nem okozott problémát, hogy rajtam röhögjön, vagy hogy előttem enyelegjen a barátnőjével. Éreztem, ahogy a düh újra kezd elönteni, az a düh, amit azóta érzek, amióta újra találkoztam vele. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, ő már ott is volt az ágynál, és szemrehányóan nézett rám.

- Miért? – kérdezte. Zavarodottan néztem rá.

- Mire gondolsz? – kérdeztem homlokráncolva.

- Miért tetted ezt? - kérdezte egy kissé dühösen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés