(NIKKI SZEMSZÖGE)  

Az álmaim annyira jelentéktelennek tűntek, hogy legszívesebben kitöröltem volna őket, mint egy számítógépből a már nem szükséges dokumentumokat. 
Az álmom arról szólt, hogy Edward és én együtt voltunk mindenféle helyen, de egyszer sem néztünk egymás szemébe, egyszer sem szóltunk a másikhoz, még csak meg sem érintettük egymást. 
Ez nagyon zavart. 
Vajon ez mit jelenthet? - kérdezgettem magamat álmomban. 
Eléggé érdekes szemszögből álmodtam... 
Mintha kívülről néznék egy levetített filmet és hallom az egyes számú énem és a kettes számú énem gondolatait. 
Az egyes közömbös volt Edwarddal és ez fájt a kettesnek, avagy az akkori énemnek. 
Mikor reggel felkeltem Edward karjai még mindig körbeöleltek. 
Megnyugodtam, mert tudtam, hogy akkor ezek szerint egész este mellettem volt és őrizte a zavaros álmomat. 
- Jó reggelt! - mondtam neki. 
Ő erre fájdalmasan belefúrta tekintetét az enyémbe, mintha nyomokat keresne annak, hogy elfelejtettem e a tegnapit. 
Pár perccel később ő is viszonozta gesztust, majd megcsókoltam. 
Csókunk alig tarthatott pár tized másodpercig, ugyanis megszakította. 
Egy ideig nem nézett a szemembe, ebből már sejtettem, hogy megbánta a tegnapi viselkedését, amit én meg értettem. 
Legalábbis próbáltam megérteni. 
- Valami baj van? - kérdeztem halkan. 
Bele gondolni is fájt, hogy talán haragszik rám vagy valami. 
Bár a tudatalattim állandóan tiltakozott ez ellen én més is fent tartottam ezt a lehetőséget. 
- Hát nem utálsz? - kérdezte. 
Szinte nevettem volna megkönnyebbülésemben. 
- Nem. Miért utálnálak? - kérdeztem vissza. 
Az arca, ha lehet csak még jobban eltorzult az esetleges kíntól és láttam, ahogy egy maszkká lesz az egész. 
Érzelemmentes tekintettel nézett rám. 
- Mert hazudtam neked - suttogta. 
- Mit? - kérdeztem és felültem az ágyban. 
Nem szólalt meg csak az arcomat fürkészte, mintha mérlegelne valamit. 
Kiváncsivá tett, még akkor is, ha az ahogyan viselkedett aznap, kétségbeejtő volt. 
- Edward! Mit hazudtál? - kezdtem faggatni. 
- Hogy szeretlek... - mondta halkan. 
Bár ültem, de úgy éreztem menten szétesek. 
Minden egyes porcikám érezte a kínt és még az is rá tett egy lapáttal, hogy Edward arca mindvégig komoly volt. 
Magam elé meredtem. 
- Te hazudtál - foglaltam össze beszélgetésünk lényegét. 
Edward szeme elkalandozott rólam, amit megértettem. 
Miért hittem azt, hogy ő és én valaha is lehetnénk mi? 
- Ne érts félre, tetszel nekem, de úgy, mint minden csinos, átlagos lány - mondta és úgy éreztem ezt csak szánalomból mondta. 
Bármi miatt is tette hozzá csak még nagyobb fájdalom keletkezett bennem. 
- Ezt hogy érted? - nevezhettek mazochistának is, mert szenvedni akartam amiatt, hogy elhitettem magammal, hogy van remény a Szerelmünkre. 
Ostoba, hiú ábránd volt, nem több. 
- Nem lett volna szabad kimondanom, tudhattam volna, hogy nem fogsz megérteni. Miért is ne tetszenél nekem? Hogy is ne szeretnélek, mikor benned annyi az életerő, életkedv és friss egészség, bennem pedig semmi? Te szenvedélyesen tudsz szeretni és gyűlölni. Te olyan vagy, mint tűz és szélvihar, és én...* - nem tudta befejezni a mondatot, mert felpattantam.
Ekkora fájdalmat nem tudok elviselni! - gondoltam.
- Hová mész? - kérdezte és elém lépett mikor kimentem volna a szobából.  
- El - mondtam tömören. 
Többet, ha akartam, se tudtam volna többet mondani, ugyanis oylan erős hányinger keletkezett magam iránt, hogy meggyűlöltem magam. 
Legszívesebben szembe széllel köptem volna egyet. 
- Nem engedlek - vágta rá. 
- Nem mondhatod meg - feleltem és láttam, ahogy egy tizedmásodpercre eltűnik az álarca és, mintha fájdalom lett volna mögötte. 
Kételkedtem abban, hogy józan és épp elmém van, hogy még ilyeneket véltem. 
- De én nem szeretném, ha valami bajod esne - suttogta olyan halkan, hogy azt hittem, csak képzelődtem. 
- Kiengednél? - kérdeztem türelmetlenül. 
Ő nem állt arrébb. 
Olyannyira dühös lettem, hogy semmi sem érdekelt. 
Talán emiatt dönthettem úgy, hogy a zárt ablakon kiugrom. 
A szilánkok bőrömbe való fúródását szinte meg sem éreztem. Életemben tudtam elképzelni, hogy mit érezhetett volna egy olyan ember, akit élve mumifikálnak. 
Hallottam, ahogy Edward gyorsan az ablakhoz fut és a szapora lélegzetét is hallani véltem. 
Tökéletesen földet értem, mint valamilyen ragadozó, aki a zsákmányára csapott le csak most én voltam a zsákmány. 
Mikor átváltoztam farkassá és úgy futottam tovább, sem lettem jobban. 
Bár hallottam az aggódó társaim gondolatait a fejemben, megpróbáltam nem törődni velük. 
Könnyeimet magam után hagyva érkeztem el egy pont olyan helyre, amire jelen helyzetben szükségem volt. 

Elégedetten dőltem hátra és zuhantam a hegyről a sötét mélybe. 
Nem tudtam, hogy túl fogom e élni ezt a zuhanást, mégis olyan boldog és nyugodt lettem tőle, mint még soha. 
Nem teljesen voltam tudatában, hogy földet értem, hiába hallottam egy hatalmas reccsenést. 
Talán a faágak, esetleg a jobbik esetben a csontjaim - gondoltam és mosolyogni kezdtem a nemtörődömségemen. 
Az eső is rákezdett és boldogságom abban a percben elmúlt. 
A helyét átvette a bánat... 
Mi van ha nem élem túl, ha a hátralévő életemet összetört szívvel kéne leélnem? 
Hirtelen felsikoltottam, ugyanis éreztem, ahogy valaki megölel. 

(ROSALIE SZEMSZÖGE)

- Menjetek utána - kért minket Edward, amikor felmentünk a szobába, hogy megnézzük mi történt az üveggel. 
Mi némán bólintottunk és követtük a jellegzetes szagot. 
Nem tudjuk mióta futhattunk, amikor egy hegyre értünk, amiről letekintve csak a zöld füves avarszintet láthattuk és abban ott feküdt Nikki. 
Nem hallottuk szíve dobogását ezért megijedtünk. 
Amikor leugrottunk volna, hogy megnézzük és elvigyük Carlislehoz, hogy megvizsgálja, valaki odafutott hozzá és úgy ölelte meg, hogy testével védelmezze. 
- Ez egy ember! - sikkantottam fel...

* Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés