22. fejezet: Lejár az idő…

Ryan utolsó szavai visszhangzottak a fejemben: Siess.

Így elnézést kértem a családom tagjaitól, és felindultam a szobámba. El kellett mennem először vadászni, a biztonság kedvéért. Úgy terveztem, hogy az ominózus napig többször elmegyek enni. A legkisebb baki lehetőségét is el akartam kerülni.

A szobámba érve lehuppantam az ágyamra- a fejem csak úgy kavargott a pár perce kapott információktól.

Nagymama leszek. Ezt egyszerűen nem tudta befogadni az agyam. Sejtettem, hogy Nessie rettenetesen aggódik, hiszen annyira hasonlít az apjára. De én éreztem, hogy erre semmi oka, hiszen talán nem akkora a kockázat, mint anno nálam. Pontosan lejátszódott bennem, mit is szólt volna ehhez a hírhez Edward. Nagyon aggódna, de mivel hihetetlen büszke lenne, és örülne, megbarátkozna a gondolattal, hogy nagypapa lesz, s mindenben a lánya mellett állna.

A mellkasom kicsit szorítani kezdett. Finoman átfogtam magam, nem eshettem abban a pillanatban szét.

Kopogtattak az ajtón. Odakaptam a fejemet. Fogalmam sem volt, ki lehet az.

- Gyere nyugodtan- szóltam ki kíváncsian-

Jacob lépett be rajta.

De ez valahogy most az én Jacobom volt. Nem Nessieé, nem az a szerelmes fiú, aki annak idején a lányomra nézett.

Ez most a meggyötört, a sápadt, a kisfiús Jake volt, aki belém szeretett, s akit én is annyira megszerettem. Mintha visszarepültem volna az időbe, s ismét az igazi, legjobb barátom volt.

Most pedig ott állt, az ajtóban, s láttam rajta, rettenetesen tépelődik valamin.

Nem mertem megszólalni, én is annyira meg voltam illetődve, mint ő.

- Bella, kérlek- lépett közelebb az ágyhoz, miközben a fejét lehajtotta- én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen. Edward biztosan letépné a fejemet, hogy ezt tettem a lányával. És önmagamra is rettenetesen mérges vagyok, hogy ennyire figyelmetlen voltam.

Jacobból csak úgy ömlöttek a szavak, a válla remegett a visszafojtott sírástól.

- Nem gondoltam volna soha, hogy Nessie terhes is lehet. Én boldogan lemondtam a gyerekről, de tudtam, hogy neki ez minden vágya. Éreztem, hogy rettenetesen szomorú ez miatt, de hát az istenért… Én vérfarkas vagyok, ő meg félvámpír!

Az utolsó szavakat már kiabálta. Reméltem, hogy senki nem hallja meg a családból, de egy pillanatra megszűnt a duruzsolás lentről.

- Jacob, én nem haragszom- válaszoltam neki döbbenettől tágra nyílt szemekkel- inkább rettenetesen boldog vagyok. Nessie álma teljesül. És ez most a legfontosabb.

- Az lehet, de milyen áron?- köpte keserűen Jacob.

- És ő milyen áron született meg? Hogy lehetett volna a lenyomatod, ha én, akkor, nem makacsolom meg magam?- villantottam felé mérgesen a szememet.

Ő pedig leroskadt mellém. Megsajnáltam, mert értettem a félelmeit.

- Bocsánat Bells- mentegetőzött, s egy könnycseppet törölt ki hatalmas, barna szemeiből.

Megráztam a fejem, s átöleltem.

- Tudod, én csak Renesmeet féltem. Nem akarom, hogy bármi bántódása essen. És ki tudja, hogy milyen gyerekünk lesz? Lehet, hogy egy vérengző, mutáns fenevad.

- Most állj le Jacob- csitítottam, s egy futó mosoly villant át az arcomon. Mintha Edwardot hallanám…

- Nem lesz semmi baja annak a babának. Carlisle már aggódna, s nem is engedné megtartani, ha nem lenne biztos a dolgában. Ha ő csak annyit mond, hogy vizsgálatot kér, nem lesz semmi probléma.

Bizakodva rápillantottam Jacobra. Nagyon elesett volt, s szorosan átölelt.

- Köszönöm Bella, hogy nem tartasz szörnyetegnek, még ha az is vagyok.

- Nem vagy az Jake. És különben is, neked köszönhetem, hogy még élek. Ha te nem lennél…- összevigyorogtunk. Ez az állításom több szempontból is igaznak bizonyult.

- Mennem kell Nessiehez- mondta gyorsan, s kibontakoztunk az ölelésből. Már sokkal derűsebben nézett ki. Elindult az ajtó felé.

- És Jake- szóltam utána- abban viszont biztos lehetsz, hogy Edward nem állná meg szó nélkül- mondtam somolyogva.

- Tudom, tudom- vigyorgott rám- már szinte hallom az ordítozását.

Nevettünk egy nagyot, aztán Jake tényleg elhagyta a szobámat.

Nem akartam sokáig tétlenkedni, és már amúgy is késésben voltam Ryantól. Nem akartam öltözködéssel pepecselni az időt, ezért az ablakomhoz léptem, szélesre tártam, s kiugrottam. Hangtalanul értem földet. Nem késlekedtem sokáig, belevetettem magam az erdőbe. Élveztem, ahogy a szél az arcomba csap, ahogy némán, s mégis észvesztő gyorsasággal száguldoztam, s őrült szlalomban kerülgetem a fákat.

A folyó mentén gyorsan ráleltem egy éppen ott ivó szarvascsordára. Ráugrottam a legközelebb állóra, s szomjasan ittam az éltető, vöröslő nedűt. Most ébredtem csak rá, hogy mennyire vágytam már a vérre. Percek alatt végeztem.

A folyó fölé hajoltam, hogy szemügyre vehessem kinézetem. Kifogástalanul állt a hajam, egy vércsepp sem éktelenkedett a ruhámon. Végigsimítottam magamon, majd ismét futásnak eredtem, most már a kórház felé repülve.

Nem akartam autóval menni, mivel már lejárt a látogatási idő, s nem szerettem volna feltűnést kelteni. Így hangtalanul siklottam az erdő mélyén. Már láttam a kórház fényeit, s zsigereimben éreztem az ujjongó örömet, hogy ismét láthatom Ryant, s csupa jó hírrel szolgálhatok neki.

Biztos voltam benne, hogy Nessie terhessége sem lesz akadály, nem fog megijedni.

Az erdő széléhez érve lassítottam, s amikor kiléptem a fák sötét takarásából, fölnéztem Ryan szobájának ablakához. Égett az ágya melletti villany, tehát ébren volt.

Halkan, láthatatlanul odalopóztam a legközelebbi fához, felkapaszkodtam rá, s egy könnyed ugrással már a tetején is voltam. Ismét szökkentem egyet, s máris a megnagyobbított párkányon egyensúlyoztam könnyedén.

Benéztem az ablakon, s láttam, hogy Ryan éppen tévét néz. Nem láttam, mi ment benne, csak annyit, hogy Ryan finoman elmosolyodik. Ha lett volna szívem, már a tenyeremben lenne, s nem bírtam tovább várni. Halkan kopogtattam az ablakon.

Ryan odakapta a fejét. Szőkés haja kuszán állt, de neki még ez is jól állt. Bele se mertem gondolni, milyen lesz, ha már vámpírrá változik…

A szemeiben égett a tűz, ahogy észrevett, ajkai ellenállhatatlan, féloldalas mosolyra húzódtak.

Ezt igennek vettem, s finoman belöktem az ablakot. Az engedett, s a következő pillanatban már Ryan ágya mellett álltam.

Ő ismét odavont magához, ahogy délután, s én engedtem, hogy egy forró csókkal köszöntsön.

- Hogy vagy?- kérdeztem. Hallottam, hogy a szíve meglódult kicsit, s most próbál megnyugodni.

- Most, hogy már itt vagy, egész jól- válaszolt búgó, ellenállhatatlan hangon.

- Bocsánat a késésért- mentegetőztem. Ő a fejét rázta, s az ajkaimra rakta ujját.

- Minden megbocsátva. Gyönyörű vagy. S a szemed… Elképesztően gyönyörű- nézett mélyen a szemeimbe, s merült el bennük.

Az arcom bizseregni kezdett, s hagytam, hogy elvesszünk egymás tekintetében.

Ahogy odafeküdtem egészen közel mellé, ő a nyakamat csókolgatta, majd egyre feljebb kúszott az ajka, már a számat becézte. Én hagytam, hisz semmilyen késztetést nem éreztem rá, hogy támadjak.

Mikor elváltak ajkaink, fájdalmat éreztem. Nem akartam még abbahagyni…

- Hogy ment?- kérdezte kíváncsian, miután szívverése kicsit megnyugodott. Kapkodva szedte a levegőt továbbra is. Ettől megrándult a gyomrom, s eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt.

- Nagyon jól. Átváltoztatunk, ha továbbra is így gondolod- válaszoltam félszegen.

- Én nem tántorodok el. A lehetőség, hogy örökre mellettem lehetsz, hogy is mondjam… nagyon kecsegtető ajánlat. Nem szívesen mondanék le róla.

- Akkor sem, ha azt mondanám, lehet, hogy egy napod sincs hátra?- kérdeztem szorongva.

- Tudom, hogy rossz az állapotom, érzem, ahogy napról napra gyengébb leszek. Nem is akarnék tovább várni- tette még hozzá.

- Rendben. Az időpontot még én sem tudom, de Carlisle mindent el fog mondani, reggel. Akkor kezdődik a munkaideje, szerintem az első lesz, aki idejön.

- Remek- mondta boldogan Ryan. Hallottam, hogy ismét gyorsul a szívdobogása.

- Azonban tudnod kell, hogy az átváltozás nem lesz kellemes. Morfiumot is kapni fogsz, de égetni fog így is minden porcikád.

- Nem érdekel Bella- mondta lágy hangon- Most már csak az számít, hogy együtt legyünk. Az pedig, hogy az ára túl drága... Legyen. Megfizetem.

Szorosan átölelt, s én nem tudtam mit mondani. Meg voltam hatva, szorított a torkom.

Fogalmam sem volt, miért érdemlem meg ezt a boldogságot, ami ismét megadathat nekem.

- Aludnod kéne- jegyeztem meg, amikor Ryan elnyomott egy halk ásítást.

- Nem akarok. Egyetlen percet sem szeretnék elvesztegetni abból az időből, amíg veled lehetek.

- Ryan, ha miden jól megy, rengeteg időnk lesz, s neked most aludnod kell. Élvezd, amíg lehet…- tettem hozzá.

- Ígérd meg, hogy itt maradsz- fogott át szorosan karjaival.

- Rendben- egyeztem bele, s belesimultam ölelésébe. Mintha pontosan ott lenne a helyem, úgy illettem Ryan karjaiba. Mintha egy kirakós játék két egymáshoz passzoló darabjai lettünk volna. Ryan halkan dúdolni kezdte az altatómat. Én lehunytam a szemem, s azt képzeltem, mintha aludnék. Persze ez lehetetlen volt, mégis a régi időkre emlékeztetett.

Nem hallottam mást, mint a gépek halk pittyegését, s Ryan nagyon halk szívdobogását, s légzését.

Elgondolkoztam azon, amit Carlisle mondott. Hogy olyan, mintha egy öregemberé lenne Ryan tüdeje. Most tudtam, hogy pontosan mire is gondol. Nem az az életerős, hangosan verő szív volt, hanem éppen hogy verdeső, törött szárnyú madárka.

Ryan abbahagyta a dúdolást. Szinte elhalkult. Éreztem, ahogy elernyednek karjai, lazul az ölelése. Elaludt.

Nem akartam megmozdulni, nehogy felébredjen.

Azzal ütöttem el az időt, hogy hallgattam egyenletes légzését, s a kinti zajok elmosódott hangjait.

Bele se mertem gondolni, hogy mi vár rám az elkövetkezendő három napban. Féltem, hogy Ryan megharagszik rám, hogy ekkora fájdalmat okozunk neki, még ha bele is egyezett ebbe. Nem akartam végighallgatni a szenvedéseit, de tudtam, hogy egyedül sem leszek képes hagyni.

Hirtelen felültem az ágyon. Hiányérzetem támadt. Valami nagyon nem stimmelt. A kinti hangok, neszek megvannak. A pittyegés viszont, s a dobbanások, hiányoztak. A beállt csend szinte fülsértő volt.

Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Megnyomta az ágya fölötti piros gombot, ami a nővéreket hívja, közben ráugrottam, s szívmasszázst alkalmaztam. Nem finomkodtam, semmit nem bízhattam a véletlenre. Hallottam, hogy a folyosóról szapora léptek közelednek, s ahogy nyílt az ajtó, én már a fán voltam.

Az egyik erős ágon állva a mobilom után kaptam, s már tárcsáztam is Carlisle számát.

- Igen Bella?- hallottam a hangját.

- Carlisle, baj – eddig jutottam, mert már meg is szakadt a vonal.

Kétségbeesetten néztem az ágyra. Egy doktor már benn volt, intubálta éppen. Én tehetetlen dühömben sikítani tudtam volna, de nem tehettem.

Egy elmosódott csíkot láttam odalent, a fa alatt elsuhanni. Megjött Carlisle… Elöntött a megkönnyebbülés, s gyorsan az ablak felé néztem. Láttam, hogy ismét stabilizálták Ryan állapotát, de a doktor arca aggódó volt.

- Mi történt?- kérdezte a belépő Carlisle.

- Összeomlott a keringése, a bal tüdejével együtt.

Carlisle az ablak felé nézett, egyenesen a szemeimbe. Aprót bólintott.

- Hogy kerül ide Carlisle?- kérdezte meglepetten a másik orvos.

- Itt hagytam pár iratot, s visszajöttem érte- válaszolta neki apám.

- Értem.

Mindenki elhagyta helyiséget, kivéve Carlisle, aki úgy tett, mintha a kórlapot vizsgálná. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, én a félig nyitott ablakon át a szobába ugrottam.

Némán álltam ott, nem bírtam megszólalni.

- Itt az idő, Bella.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés