- 5. - // Titkok //

Majdnem egész úton aludtam. El sem tudtam képzelni, mitől lehetek ennyire fáradt, de nem tartottam annyira fontosnak, hogy komolyabban is elgondolkodjak rajta.

Az autó begördült a házunk elé, ahol apám és Jacob mosolyogva vártak. Tudtam, el kell rontanom a kedvüket, mert nem maradok sokáig.

Mikor kikászálódtunk és elindultunk, értetlen tekintettel kommentálták a létszámunkat.

- Szia Apu. Szervusz Jake - köszöntem mindkettőjüknek. Feszengve vártam valamire.. Nem hiába, hiszen szerelmem odajött és megölelt.

Mennyire hiányzott ez a forróság, ami elárasztotta a testem. Változatlanul szerettem őt, még ilyen hosszú, külön töltött idő után is.

Sokáig álltunk így, mire Alice köhintéssel jelezte, hogy be kéne fáradnunk megbeszélni a dolgokat.

A kapanapén ülve elmeséltük az utunk fontosabb részleteit, ám arról nem beszélhettünk, mi is vagyok én. Titokban kellett tartanom a kilétem.

Ha el is bukok, nem akartam, hogy ők is veszélyben legyenek miattam.

Eljött a pillanat, hogy Jake és én kettesben maradjunk. Ettől féltem a legjobban, nem bíztam magamban.

- Hogy vagy Kicsim? - kérdezte, mikor felértünk a szobámba - Nagyon furcsán viselkedsz.

Nyeltem egy nagyot:

- Nincs semmi baj Jacob. Csupán hosszú volt az út. - egyértelműen láttam rajta, hogy ezzel cseppet sem győztem meg.

- Biztos? Úgy látom, valami nyomaszt. - suttogta a fülembe, amitől a lábaim elgyengültek, a szívem pedig sajgott a fájdalomtól. Lehajtottam a fejem és belekezdtem:

- Igen, jól látod... - sóhajtottam és a szemébe néztem - Nem beszélhetek róla. Nagyon sajnálom, de nem tehetem... - könnybe lábadt a szemem. Odajött és megölelt, tudta: csak így fogok megnyugodni. Nem kérdezett semmit. Megértette.

Ideje volt elmondanom, hogy két nap múlva elmegyek, de nem vitt rá a lélek. Képtelen voltam elrontani a boldogságát. Most kapott vissza és újra el kell hagynom, talán örökre.

Rám nézett, a tekintete olyan volt, mintha belelátna a fejembe.

- Van még valami... igaz? - kérdezte szomorúan, mire könnyes szemmel bólintottam.

- Holnapután el kell mennem megint. Jóval hosszabb időről van szó. Lehet, hogy két év is lesz, mire ismét hazajövök. - furcsa tekintetet vetett felém, és azt vártam, reagál valamit, de nem tette, csak hosszasan magához szorított.

A két nap hamar eltelt. Minden másodpercem Jacobbal töltöttem és hiába kívántam, hogy legyenek hosszabbak a percek és az órák, sajnos egyre inkább rövidebbnek tűntek.

Az autó felé tartottunk, és tudtam: megint az a rész jön, amit a lehető legjobban utálok. A búcsúzás.

Manuel és Richard beültek az autóba, hogy nyugodtan tudjunk elköszönni egymástól szerelmemmel.

- Swell - kezdte elcsukló hangon - Szeretném, ha tudnád, hogy történjen bármi, én itt várok rád, amíg csak élek. - megcsókolt.

- Szeretlek Jacob - mondtam, megöleltem és minden egyéb kommentár nélkül beszálltam a kocsiba.

Bámultam hátra, néztem a távolodó alakját. Mikor eltűnt a látóhatárból, úgy éreztem a szívem megszűnt dobogni. Csak sírtam és sírtam, hiába próbáltam magam meggyőzni: ettől nem oldódik meg semmi, nem lett jobb a helyzet. Ahogy gurultunk Tenessee felé, úgy kezdett egyre jobban fájni a mellkasom. El kellett hagynom a szerelmem. Ki tudja, látom-e még valaha, de bízok a boldog befejezésben, hiába mondják, hogy az csak a mesében létezik.....

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés