Ahogy megérkeztünk La Pushba, Jake lelassított, mely cselekedetét nem nagyon tudtam hova tenni. Már épp kezdtem volna szóvá tenni, mikor egyszer csak lefékezett és meglepődve vettem észre, hogy máris megérkeztünk Jake-ék házukhoz Megilletődésemtől nem is tudtam hirtelen felfogni, hogy ki kellene szállnom a kocsiból, de Jake nem hazudtolta meg udvarias, figyelmes valóját; előzékenyen nyitotta ki nekem az ajtót és segített kiszállni.

Lassan, csendben lépdeltünk a házba, melynek csendessége nemhogy frusztrációt, zavart keltett volna, inkább békességgel töltötte el lelkem. Ez volt az első alkalom, hogy jegyesekként töltöttük együtt az éjszakát, melynek tudata hatalmas szöget ütött az elmémben.

Jegyesek. Még ízelgetnem kell ezt a szót, hogy valóban hozzá tudjak szokni. Ez jelenti az emberek között, a nagy „míg a halál el nem választ”-ot. Esetünkben, „míg a létünk tart” valószerűbb lett volna. És ekkor tudatosult bennem az idefele vezető út közben beállt lassú tempónak az oka. Megannyi estét, éjszakát töltöttünk együtt Jake-kel, de ez most más lesz. Most minden megváltozott. Ma éjszaka, akár eljuthatunk kapcsolatunk egy olyan fokára, melyet eddig csak álmodni mertünk. Ma este igazán együtt lehetünk, egész testünk és lelkünk egyesülhet.

De nem! Nem fog történni semmi, hiszen ha a szüleim nap min nap kibírták egymás mellett az éjszakákat a házasságukig, akkor mi is ki fogjuk bírni egymás mellett ezt az egyetlen éjszakát.

De ekkor megszólalt bennem a jól ismert kisördög. Ugyan ki tudná meg? És végül is felnőttek vagyunk – leszámítva az én 10éves mivoltomat -, de lelkieken teljesen felnőttünk már, tehát ez a mi döntésünk.

Döntöttem. Ki fogjuk bírni és mikor már Isten színe előtt szentesítettük szerelmünket, akkor fogunk feljebb lépni azon a képzeletbeli létrán, melynek fokai kapcsolatunk előrehaladtát jelzik. Annyira szerettem volna már, ha nem jegyesekként lennénk együtt, hanem házastársakként. Ez volt a következő szó, ami szöget ütött az elmémben.

Házastárs. Milyen furcsa szó. Ha egy asszociációs játékban kérdeznék tőlem, hogy mi jut szemben róla, gondolkodás nélkül sorolnám fel: férj, feleség, esti közös vacsora, ágyba-reggeli, mosás, takarítás, együtt főzés, esti együttlétek, gyerekek. Gyerekek, na, igen, ez volt az, amit még át kellett gondolnom. Hiszen ha valóban összekötjük az életünket, előbb-utóbb valószínűleg szóba fog ez is hamarosan kerülni. De én félig vámpír vagyok, mi lesz akkor, ha nem tudom megadni Jake-nek azt, amit minden férfi oly nagy áhítattal vár. A kis trónörököst, a pap pici mását.

Szörnyű fájdalomhullám tört rám ettől a tudattól. Hiszen én ezt még át sem gondoltam. Nem lehet így belevágni egy házasságba. Nem is szabad egybekelnünk, elvvégre neki is joga van egy babához, egy olyan kicsinyhez, aki majd tovább örökíti a nevét, aki olyan gyönyörű éjsötét szemszínnel bír, mint ő. Aki épp olyan szemgyönyörködtető kreol bőrszínnel rendelkezik, int idősebb mása. Töprengésemből kedvesem hangja ébresztett fel.

- Kedvesem, mi a baj? – kérdeztem feltűnően aggodalmas hangon, melyre nem akartam őszintén válaszolni, hiszen akkor el kellene mesélnem mindent és biztosan ő is elgondolkozna ezen. A lehetőség pedig, hogy igazat adna nekem és különválnának útjaink, még jobban összefacsarta szívemet.

- Semmi baj – feleltem miután megköszörültem a torkom, hiszen a fájdalomtól olyannyira elkásásodott, hogy először nem is tudtam megszólalni. Megpróbáltam összehozni egy erőtlen mosolyt, ami nem sikerülhetett jól, mert nem győzte meg őt. Tovább kíváncsiskodott.

- Valóban? Akkor miért is ömlenek a könnyed úgy, mint a Niagara vízesés? – kérdezte, mire hirtelen szemeimhez kaptam, hogy meggyőződjek róla, biztosan rosszul látta.

De sajnos tévednem kellett. Azok az alattomos kövér cseppek valóban hazaárulóként viselkedtek testem felé, melyeket immár nem tudtam leplezni. Inkább gyorsan eltüntettem rögtönzött zsebkendőként funkcionáló blúzujjammal. Ténykedésemet elnézve Jake gyengéden ölbe vett és úgy simogatta hátamat és arcomat, miközben gyengéden cirógatta állával fejbúbomat.

- Kincsem, bármiről is legyen szó, megoldjuk együtt, de ha nem mondod el, nem tudok neked segíteni – suttogta lágyan fülemhez hajolva, amitől csak még erősebben potyogtak a könnyeim.

Joga volt tudni, hiszen az ő élete is. Bele se mertem gondolni mi lesz akkor, ha valóban megérti szomorúságom okát és szakít velem. Hiszen egy gyermek mindennél többet ér egy szerelemes pár számára, eleget láttam már erre példát a családom körében. Muszáj volt elmondanom neki, így hát nagy levegőt véve hozzáfogtam.

- Jacob – kezdtem, ekkor már tudatosult benne, hogy komoly dologról lesz szó, hiszen sosem szólítom a teljes nevén, csak ha valami nagyon komoly dologban szeretném kikérni a véleményét, vagy nagyon fontos dolgot szeretnék megosztani vele, így hát érthető volt az arcán az a megrémült tekintet, mellyel meredt rám. – Gondolkoztam, kedvesem, tudod, én félig vámpír vagyok és félek. Nagyon félek tőle, hogy nem tudlak téged megajándékozni utóddal, egy gyermekkel, akit tiszta szívből szerethetsz, s akiben továbbélünk mindketten. Mi lesz, ha sosem leszek képes kihordani egy kisbabát? Én nem akarlak megfosztani ettől. Mindent meg szeretnék adni neked, amit csak lehet, én nem akarom… hogy hiányosságot… szenvedj… bármiben is… - a mondat végére már levegőt kapkodva, szaggatottan vettem a levegőt, s ezáltal nem voltam benne biztos, hogy Jake érti-e minden szavamat.

Ő nem szólalt meg, csak tovább simogatott és nyugtatott védelmet nyújtó karajiba zárva. Ebben a pillanatban el se tudtam képzelni egy olyan jövőt, melyben külön lennénk, egymástól távol. A gondolatra még hangosabban kezdtem sírni, mire már szegény Jake se tudott mit reagálni, így még szorosabban körém fonta karjait körülöttem és lefeküdt az ágyba, engem is magával szembe fektetve. A hirtelen jött távolságtól szinte egész testem megremegett és egy leheletnyi hatásszünet után magához húzott, úgy ölelt forró testéhez, minek meg is lett a hatása.

A remegés abbamaradt és egy idő után már könnyeim is elapadtak. Biztosan kiszáradtak, hiszen a fájdalom, ami még mindig bennem tombolt még milliónyi könnycseppet bírt volna hullatni. Halkan szipogtam még párat, majd félve emeltem fel fejemet és tekintettem szerelmem nyugodt, és egy halványnyit mosolygós arcára.

- Most mi lesz így? – kérdeztem már előre félve a választól.

- Ugyan mi lenne? – kérdezte, véleményem szerint költői kérdésnek szánva, hiszen egyből folytatta, miután tartott egy leheletnyi hatásszünetet. – Természetesen április elsején összeházasodunk és végre testestől-lelkestől együtt leszünk. Soha többé ne mállhat semmi kettőnk közé, és ami a legjobb, akkor már nem kellesz nélkülöznöm téged egy percre sem, hiszen akkor már drága anyádék és felfogják, hogy hozzám tartozol, felnőtt a pici lányka – az utolsó néhány szót szinte már csak dünnyögte, mintha magában beszélne. De akkor hirtelen elérte az agyamat előző néhány mondatának értelme.

- De mi van, ha tényleg nem tudlak téged megajándékozni egy gyermekkel? Neked ez jár! Te megérdemled! Nem kellene, hogy nélküle élj, hisz olyan csodálatos apa válhatna belőled, a gyermek pedig biztosan gyönyörű kisbaba lenne, nem szeretném, ha miattam lemondanál róla.

- Renesmeé – oly lágyan ejtette ki a nevem és olyan mély tisztelettel, hogy ismét elhullajtottam egy könnycseppet – ha nem lenne részünk abban a kiváltságban, hogy Isten megajándékoz minket egy gyermekkel, akkor sem hagylak el. Nekem te vagy az életem. Akármi is történik, nem hagylak magadra. Nem akarok nélküled élni, hiszen nem is tudnék, a szívem itt maradna veled és csak egy két lábon járó üres porhüvelye lennék a testemnek. Kérlek egyetlenem, fogadd el, hogy igenis szeretlek, bármi történjék is.

- De… - kezdtem volna, de ő csak mosollyal az arcán, mutatóujját számra helyezve lecsitított. Aztán forró kezeivel gyengéden megfogva, mellkasára fektetett.

Ezután csöndbe burkolóztunk hosszú-hosszú percekig. Emésztettem szavait és még most is nehéz volt felfognom iménti szavait. Azt eddig is tudtam, hogy szeret, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ily mértékben. Legszívesebben örömömben táncra percültem volna és csak visítoztam volna, mint azok a hisztis lányok, akik folyton folyvást csak nyígnak.

Jake mellkasán fekve lágyan öleltem át derekát és játszi gyengédséggel és időnként végigsimítottam oldalán, hiszen tudtam, hogy ő nem csiklandós, így biztosan nem zavarom vele. Hallgattam szívverését és kirobbanó elégedettséggel töltött el a tudat, hogy amikor hozzáér kezem, szaporábban verdes testének oly dallamosan dübörgő motorja mellkasában.

Egyszer aztán, mikor már egy ideje oldalán körözgettem ujjaimmal, lágyan állam alá nyúlt és szelíd erőszakkal arca felé fordította. Mélyen szemébe néztem, és amit ott láttam szinte teljesen megbabonázott. Fekete szemeiből izzott a szerelem és a vágy irántam. Szívem szerint azonnal csókok milliárdjaival borítottam volna el teste minden pontját, de olyannyira megbabonázott a tekintetében lángoló tűz, hogy moccanni sem bírtam.

Végül előszedtem testem erejének rejtett tartalékait és nehézkesen bár, de megmozdultam. Kezemet elvettem mellkasáról és izmos testét takaró fekete pólóján végigsimítva kezem végül letelepedett nyakának oldalán, míg másik végtagommal felkönyököltem feje mellé. Testén nyugvó kezemmel lágya simítottam végig-hosszig felső testén, és jóleső érzéssel töltött el, mikor éles hallásomnak köszönhetően meghallottam szívét oly erővel verni, hogy szinte meglepődtem rajta, hogyan maradhatott még mindig a mellkasán belül.

Égető érzetet keltő érintése szinte futótűzként terjedt végig testemen, mikor karomon végigsimítva kezei megtalálták csípőnadrágom és rövidke topom miatt kilátszó derekamat. Beleremegtem az érintésbe és ezt ő is észrevette, mert széles mosolyra húzódtak ajkai, miközben másik keze is megtalálta kilátszó bőrfelületemet. Gyengédes megfogva rántott magára és mellkasán pihegve néztem farkasszemet vele, miközben mindkettőnk arcáról eltűnt a mosoly és komoly tekintettel néztünk egymás szemeibe.

Megtámaszkodva mellkasán, közelebb hajoltam hozzá, és szinte egy örökkévalóságig tartó pillanat után ajkaink lágyan forrtak össze. Ajkai oly lágyan cirógatták ajkaimat, egész testem lágyan beleremegett. Miközben a lábujjaimban lévő bizsergés érzetének kielemzésével megpróbáltam elvonni figyelmemet az őrjítően erős vágytól, mely egész testemben lángol, kezei lassan, szinte alig érintve bőrömet fokozatosan csúsztak lefelé derekaimról.

Sosem volt még ilyen kettőnk között, hiszen olyannyira elvakított minket szerelmünk a másik felé, hogy szinte már egymás csodálásával is oly mértékű örömet éreztünk, melyet szavakba foglalni sem lehet. Mikor kezei elérték fenekem, kezei beljebb vándoroltak combjaim oldalairól és szinte alig érezhető különbséggel, de erősebben érintette hozzám kezeit. Kezeimmel nem bírtam tovább már, csak, mint küldő szemlélő jelen lenni játékunkban, így óvatosan lejjebb csúsztattam őket, teljesen Jake pólójának alsó szegélyéig.

Egy pillanatra elgondolkoztam kezeim útjának menetéről, mikor Jake az eddig is lágy csókunkat még gyengédebb fokozatra minősítette és ajkai apró, lágy csókokkal megindultak nyakam felé. Ekkor már szemernyit sem haboztam végtagjaim és - saját magamnak okozva ezzel fájdalmat – várakozással teli lassúsággal csúsztattam számára jeges tapintású kezeimet kockás hasfalára. Gyengéden simogattam izmos hasfalát, miközben az elviselhetetlen vágy szinte szétfeszített belülről.

Miközben Jake apró csókokkal hintette be, immár szinte egész bőrfelületemet, mely a kulcscsontomtól húzódik ajkaimig, gyengéd kitérőt téve vállaimra, apró nyögések hagyták el ajkaim, melyek még alaposabb, s még gyengédebb mozdulatokra bátorították őt. Mikor kezeim már egész hasát bebarangolták, Jake szemfényvesztő gyorsasággal fordított maga alá, melyet nem tudtam nem szóvá tenni.

- Hé, eddig azt hittem, csak a vámpírok tudnak ilyen gyorsaságot produkálni – nevettem fel, mire kedvesem arca is felderült.

- Talán ez azért lehet, mert most nagyon hasonlítok egy vámpírra – felelte édesen kásás hangján, miközben vágytól elfátyolosodott tekintetével arcomat pásztázta. Elég értetlen fejet vághattam, gondolataim teljesen reálisan tükrözve, mert végül kifejtette ezt bővebben is. – Most én is a közelemben lévő számomra legcsábítóbb személyre vágyom.

Erre egyszerűen nem tudtam mit felelni, így hát csak csókoltam. Ajkaink vad táncra csábították egymást, mely ellen nem tudtunk és nem is akartunk tiltakozni. Kezei testem mellett támaszkodott belesüppedve az ágy jótékony matracába.

Mindig zavaró érzés fogott el, mikor itt voltam Jake-nél. Mikor még Billy élt, imádtam itt lenni, de azóta sok minden változott. Emlékszem Jake hosszú-hosszú ideig csak velem beszélt és mai napig is csak az én társaságomban tud őszintén, felszabadultan nevetni. Most, amikor szinte sütött belőle a boldogság, minden érintése nyomán eszembe jutott Billy, mikor a halálos ágya mellett megkérte fiát, hogy bármily változást hozzon is az élet, álljon hozzá pozitívan, hiszen sosem tudhatja milyen dolgokat fog az majd magával hozni.

És valóban itt vagyunk most ketten, szerelmes testünk összebilincselt kötelékével és ez is egy változás volt. Emlékszem életem első pillanataira. Amikor Rose néni kezéből szemléltem a lépcső előtt álló gyönyörű arccal rendelkező Jake-et, aki épp akkor veszítette el szerelmét és fájdalmas arccal nézet rám, mint aki ölni, gyilkolni akarna. De amint tekintetük összekapcsolódott, azon nyomban ellágyult arca és felváltotta az addigi mérhetetlen dühöt egy csodálatosan lágy, áhítattal teli pillantás. És lám Billynek igaza volt, hiszen az a változás juttatott el minket ide. Ide, ahol az idő szinte teljesen megáll, s a bennünk lévő érzelmek listája szinte már-már olyan hosszú, hogy megszámolni se lehetne mindet, nemhogy megmagyarázni miértjeit.

Mikor feleszméltem ismételt elmerengésemből, már olyannyira magukkal sodort az ár minket, hogy döbbentemben megmerevedtem. Kedvesemen már nem volt rajta a felsője és az én testemet is csupán a mélybordó színű fehérnemű takarta.  Természetesen egyből belepirultam szemérmetlen pőreségembe, melyet kedvesen észrevett és abbahagyta felsőtestem cirógatását.

- Kedvesem – szólítottam meg, mikor visszatért melltartóm szegélyének csókolgatásához. –Szeretnék várni – mondtam, de nem lehettem túlságosan meggyőző, hiszen szavaim ellentmondásaként kezeim combjait barangolták be.

Végül szavaim eljutottak tudatáig – melyek fordított helyzetben meg sem hallottam volna – és legördül gyengéden rólam, vigyázva, nehogy testének rám nehezedő súlya túl sok legyen a számomra. Mikor oldalra pillantottam megláttam kedvesem ziháló mellkasát, s nem mertem arcát sem megsimogatni, nehogy ellenkező hatást keltsek nyugtatónak szánt érintésemmel.

Percekig csukott szemmel pihent hátán fekve, s a kettőnk közt beállt csendet csupán mindkettőnk akadozó lélegzetvételei szakították meg.

- Most nagyon haragszol? – kérdeztem, mikor már se nem bírtam várni a feszültségtől, se nem láttam már rajta azt az arckifejezést, mellyel úgy nézett ki, mint egy éppen támadni készülő vadállat.

- Dehogy szívem, csupán kissé izgatott vagyok még, ennyi az egész – cirógatta meg kézhátával az arcomat, mire ismét bizseregni kezdett a bőröm.

- Biztos? – kérdeztem lefelé görbülő szájszéllel, hiszen nem tudhattam benne milyen hatást kelthetett hirtelen megvilágosodásom.

- Kedvesem, ha arra kérnél, hogy ugorjak kútba, nem szívesen bár, de megtenném, érted bármit. Csak azt szeretném, hogy te boldog legyél, s ha neked arra van szükséged, hogy várjunk, hát akkor várunk. Csak te számítasz - szavai úgy visszhangzottak fülemben, mint a Grand Canyonban visszaverődő visszhangok.

- De nem! Én azt akarom, hogy te is boldog legyél! Én nem akarok belőled rabszolgát teremteni! Nekem teljes értékű társ kell, nem akarlak elnyomni! Kérlek, ne engedd, hogy birtokló, követelőző legyek, kérlek… - az utolsó szavaknál már úgy folytak könnyeim, mint nyáron a sűrűn folydogáló esőcseppek.

- Nessie, kincsem, ne sírj – kérlelt kedvesem, mindhiába. Felült az ágyon és karjaiba véve, lovagló ülésbe helyezett ölében, ezáltal úgy tartva, mint egy kisbabát.

- De én… - kezdtem volna, de olyan hangosan felnevetett, hogy inkább abba hagytam szánalmas magyarázkodási kísérletemet.

- Olyan édes vagy ilyenkor, ne haragudj, hogy kinevetlek, de nem tehetek róla, szinte elvarázsolsz ilyenkor – mondta, mire hihetetlenül dühbe gurultam és elővéve legdurcásabb arckifejezésem gyerekesen rányújtottam a nyelvem – ilyenkor meg aztán pláne – mormolta elfordított arcom mellé hajolva, lágyan belecsókolva a fülem mögött lévő apró kis gödröcskébe.

Azt követően, hogy forró ajkait lágyan hozzáérintette ajkait a bőrömhöz, minden dacomat, dühömet, fájdalmamat elfelejtettem. Fejemet ismét felemelve legszerelmesebb pillantásommal üzentem neki, hogy mennyire imádom, és soha nem akarom elveszíteni. Ez után egy őrjítően vad és szenvedélyes csók vette kezdetét, melynek csak oxigénhiánytól összeszűkült tüdőnk vad sípolása miatt szakítottunk meg.

Mikor már épp ki szerettem volna kászálódni karjaiból, hogy több levegőt kaphasson, utánam kapott, s úgy szorított pulzáló, forró testéhez, hogy szinte égetett érintése, de nem érdekelt, csak az, hogy még közelebb legyen hozzá, még jobban és tisztábban érezzem bőrének oly csodálatos illatának hatását elmémre.

- Szeretlek – mormolta hajamba, s én csak még szorosabbra fogtam teste körül karjaimat, s olyan erősen húztam magamhoz, hogy felszisszen fájdalmában. – Bocsánat – hajtottam le még jobban fejem szégyenembe, hogy épp az imént biztosítom szerelmemről, most meg pont én okozok neki fájdalmat.

- Semmi gond kedvesem, több kell ahhoz, hogy te fájdalmat tudj okozni – nevetett és ezzel meg is nyugtatott, de a lelkem mélyén tudtam, hogy csak engem akart megszabadítani a lelkiismeret furdalástól. – De most már szerintem aludjunk, hiszen tudom, hogy mostantól, legalább 3 hónapig nálam alvás nem lesz – morogta az utolsó részét a mondatnak, melyet nem tudtam hova tenni, így rá is kérdeztem.

- Ezt nem értem. Miért nem fogsz tudni aludni?

- Mert csak akkor vannak nyugodt álmaim, ha karjaim közt szoríthatlak, és ha az éjszaka közepén véletlenül felébrednék a te mosolygó arcodat látom magam előtt.

- Mosolygó arc?

- Mindig mosolyogsz, amikor mellettem alszol – kuncogott, mire fülig elpirultam.

Elhelyezkedtünk az ágyon, Jake a hátára fekünk, míg én a mellkasán terültem el. Még elalvás előtt nyomtam egy leheletnyi csókot ajkaira, majd mosolyogva hajtottam fejemet álomra.

- Nagyon szeretlek – suttogtam még utolsó másodpercnyi tudatossággal, majd végleg megszűnt a külvilág.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés