9. fejezet

-Mindig tudtam, hogy anya nem anya – mondta Shopie.

-Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle. Értelmes lány lett belőle.

-Pontosabban Mrs. Henzibah – felelte Shopie. – Ő sosem volt vele olyan, mint Emmával. Őt mindig jobban szerette. Sosem voltam vele egyenlő…

-Én mindkettőtöket szeretni foglak – mondtam neki. Szomorú volt. – Azóta szeretlek titeket, mióta megszülettetek. Érted, kicsim?

-Persze. És most mi lesz? – kérdezte.

Haboztam.

-Mi lenne?

-Veletek lehetek? Vagy itt kell maradnom? Nem akarok! Mrs. Henzibah Emmát szereti, engem nem. És nem akarok így élni tovább.

-Az lesz, amit te szeretnél – feleltem. – Ha velünk szeretnél jönni, úgy is lehet. Vagy ha inkább itt maradnál…

-Nem akarok itt maradni! – vágott a szavamba Shopie. Mintha a maradás gondolatára is megijedt volna, és ez jó érzéssel töltött el: tehát nem kell elrángatni innen, csakhogy újra visszakapjam őt.

-Rendben.

-Mindig tudtam, hogy Mrs. Henzibah nem az igazi anyukám – mondta Shopie. – Furcsa, nem?

-De.

(Shopie szemszöge)

Furcsa volt ez az egész. Mintha a lényem egy része mindig ezt a nőt szerette volna, aki most az anyámnak vallja magát. Nem is ismerem, de érzem, hogy nem hazudik, és szeretem őt, pedig alig ismerem. De ez mintha nem is lenne akadály. Lesz még időm megismerni őt.

És most eljött ide, értem… Mrs. Henzibah sosem tenne ilyet, csak ha az én helyemben Emma lenne. Őérte mindent megtesz, értem jóformán semmit. Ha összeveszek Emmával, mindig engem hibáztat.

-Shopie, hagyd békén Emmát, inkább vegyél róla példát!

Hányszor is hallottam már ezt az egy mondatot, és valahányszor ezt mondta Mrs. Henzibah, könny szökött a szemembe.

-Shopie sír! – árulkodott néha Emma, de idősebb korára szerencsére kinőtte.

Most, hogy ehhez a témához értünk, rohamosan jöttek az emlékek, mind arról, ahogyan Mrs. Henzibah kivételezett Emmával. Rossz érzésem támadt, és azonnal el akartam innen menni.

Pedig ez volt az otthonom. De most már nem éreztem annak. Hirtelen az a halvány kedvelésem, amit Mrs. Henzibah felé éreztem, megszűnt létezni. Ez a nő viszont – anya –, azt mondta, szeretni fognak. Nekem pedig arra volt jelenleg a legnagyobb szükségem.

-Menjünk! – sürgettem őt.

-És mi legyen Emmával? – kérdezte a nő. Nem tudtam a nevét, de most már érdekelt.

-Mi lenne? Velünk jön, nem? – azt hittem, Emma ugyanazon az állásponton van, mint én. De aztán leesett: Emma nem az volt, akit mindenért leszidtak, hanem akivel kivételeztek. Neki nem volt sürgős az elmenetel: ő királynőként élt eddig is itt. Minek kéne egyáltalán ezt megváltoztatni, nem?

Lezártam az elmém, hogy Emma ne tudjon semmit sem kiolvasni belőle. Még csak az kéne!

-Nem tudom, Shopie.

A hangja csöndes volt. Ez nem jelentett jót.

-Megkérdezem tőle! – indítványoztam. Más nem jutott eszembe

-Jó.

Odamentem Emmához. Arca fakó volt és sápadt. Szomorúnak tűnt, pedig általában ő szokott vidámabb lenni. Nem örült a történteknek, látszott rajta.

-Mi a baj, Emma? – kérdeztem tőle.

-Elmész, igaz? – hangja halk volt. Kirázott tőle a hideg: mintha egy hullával beszélnék.

-Persze. Te nem jössz?

-Ezek idegenek, Shopie! És ha átvernek minket? Ha csak elrabolni akarnak? Vagy valami szörnyű dolgot tenni velünk?

-Jaj, Emma! – mondtam dühösen. – Hogy jut ilyen az eszedbe?

-És te honnan veszed, hogy ők tényleg a valódi szüleink?!

-Érzem. Legbelül érzem, hogy minden rendben lesz. Én elmegyek velük, gyere te is. Légyszi!

-Nem hiszem. Semmi kedvem új élethez. Jó volt nekem a régi, nem kell kavarni ezen az egészen!

-Emma, ne csináld! Mindkettőnket szeretni fognak! Komolyan! Most ne legyél már ilyen hülye! Ez az igazság, hogy velük a helyünk! Nem pedig az ál-szüleinknél, akikhez semmi közünk, de itt éljünk velük, mert kényelmesebb?

-Nem akarok elmenni, Shopie! Hiába győzködsz!

-És akkor is elmegyek!

-Akkor menj!

-Szia! – mondtam fagyosan és dühösen. Hogy lehet Emma ilye vak? Végre élhetnénk rendes életet a rendes családunkkal, és inkább marad? Lehetetlen egy alak!

-Mi a neved? – kérdeztem új anyukánktól. Nem akarom ezentúl „nő”-nek emlegetni. Az olyan, mintha egy idegenről beszélnék az anyám helyett.

-Bella.

-És hogy hívjalak?

-Nem tudom.

-Nem baj, ha inkább… Bellának hívlak?

-Nem, dehogy!

Tehát Bella. Olyan, mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet. Bella. Ismerős, de nem tudom, honnan. Még sosem éreztem ilyet. Bella…

Nem tudom.

-Emma nem akar jönni.

-Tudom.

-És akkor ő itt marad? Meg fogja bánni, hogy így döntött! Akkor még meggondolhatja magát? – kérdeztem.

-Emma azt tehet, amit akar. Ha ő itt akar maradni, akkor úgy lesz. De ő a lányom! Ha úgy dönt később, hogy velünk akar lenni, akkor semmi akadálya. Én mindig szeretni foglak mindkettőtöket!

(Bella szemszöge)

Shopie megölelt újból. Éreztem, hogy nem karja itt hagyni Emmát. Igazából ezt én sem nagyon erőltetném, de nem rángathatom magammal Emmát, azzal csak rontok a helyzeten. Ha itt maradd, az ugyanolyan fájó, minthogy rosszul érzi magát nálunk. Nem akarok neki rosszat, és ha neki ez a legjobb, akkor legyen. Inkább én legyek szomorú, mint Emma!

-Nem akarom, hogy Emma itt maradjon! – mondta Shopie. Megsimogattam gesztenyebarna, fénylő haját.

-Hidd el, Shopie, hogy minden meg fog oldódni! – feleltem végül. Ezzel nem csak Shopie kételyeit akartam eloszlatni, hanem magamat is meg akartam nyugtatni.

-És ha mégsem?

-Nem kell mindig a legrosszabbtól tartani – mondtam végül. De valóban nem hagyott nyugodni a gondolat. Megtettem mindent, hogy visszakapjam a lányaimat, és most Shopie valóban itt is van. Arra azonban nem számítottam, hogy csak az egyikük akar majd velünk jönni. Ikrek, tehát úgy gondoltam, a véleményük is egyforma. Ez azonban nagy tévedés: Shopie összehasonlíthatatlan Emmával. Nem rossz értelemben, de attól, hogy ikrek, a kinézetükön kívül nem sok mindenben hasonlítanak.

Ebben a döntésükben sem.

Eközben Carlisle és Mrs. Henzibah valamiről beszéltek. Valószínűleg arról, hogy mi legyen a lányokkal. Nagyon tartottam attól, hogy mindezek ellenére Shopie és Emma nélkül kell elhagynom ezt a – cseppet sem barátságos – házat.

Edward rám nézett, és pedig ismét ugyanazt éreztem a szemében, amit nemrég: hogy ez nem az ő kalandja. Nem hiszi el, hogy Shopie és Emma az ő lányai. És erről lassan fogalmam sincs, hogy győzzem meg…

Az idő rohant. Eltelt már háromnegyed óra, és úgy tűnt, Carlisle megegyezett valamiben Shopie és Emma állítólagos anyjával. Miközben beszéltek, Mrs. Henzibah sírt, úgy tűnt, beszélni is alig tud.

Végül Carlisle idejött hozzánk.

-Alig lehet azzal a nővel szót érteni – kezdte. – Minden második szavára elsírta magát…

-És mit mondott? – kérdeztem.

-Azt, hogy tudja, végig tudta kik vagyunk. Bevallotta, hogy volt egy ismerőse a kórházban, aki valamilyen módon elintézte, hogy Shopie és Emma az ő gyerekeiknek legyen beírva. Mrs. Henzibah-nak volt egy fia, aki három nappal a lányok előtt született, de ő aznap, mikor Shopie és Emma megszülettek, meghalt. A papírokat, amiket Shopie és Emma születéséről írtak, szinte rögtön átírta az a bizonyos ismerős, hogy a szülők ők legyenek. A valódi szülők pedig – nézett rám – „megkapták” az ő halott gyereküket. Fogalmam sincs, ki lehet az az ismerős, aki így el tudta intézni a dolgokat.

-Nem ismerős volt… - jött oda vörös szemekkel Mrs. Henzibah. – Most, hogy úgy is minden mindegy, elárulom, hogy egy idegen nő volt az: felajánlotta, hogy lehet gyermekünk, sőt kettő is. Elmondta, hogy el tudná intézni, mi pedig igent mondtunk.

-Arra nem is gondoltak, hogy mekkora fájdalom éri a gyerekek igazi szüleit?! – csattantam fel.

-De, persze. De annyira nagy csapásként ért minket Oscar halála, hogy igent mondtunk. Josh, és az én szüleim már rég elhunytak, keresztszülők egy kontinenssel arrébb élnek, nem is tudták, hogy terhes vagyok. Így senkit nem zavart, hogy nem egy, hanem két gyereket hoztunk haza – valóban, Mrs. Henzibah alig érthetően beszélt, mert folyamatosan sírt. – Én úgy szerettem Shopie-t és Emmát, mintha a saját lányaim lennének! Anyjuk helyett anyjuk voltam! Nincs okuk panaszkodni, hogy rosszul bántam velük!

-Álljon meg a menet! Nehogy már magának álljon feljebb! Ellopta más gyerekeit, és még azt bizonygatja, hogy nincs okom bármit is mondani?!

Mrs. Henzibah lesütötte a szemét.

-Várjon egy kicsit… - szólt Carlisle. – Ki is volt az, aki elintézte, hogy Shopie és Emma a maga gyerekei legyenek? Nem tudja véletlenül a nevét?

-Most hirtelen nem jut eszembe…

-Akkor írja le! Hogy nézett ki? Nő volt, vagy férni?

-Nő. Nem túl öreg. Talán csak az kiemelendő, hogy hosszú, vörös haja volt. Egyébként teljesen átlagosnak mondható. Hófehér bőre, és… igen, vörös szemei. Talán az volt a legfurcsább.

-Vörös? – a torkomon akadt a szó. Túlságosan emlékeztetett ez a leírás egy bizonyos személyre… pontosabban vámpírra.

-Pontosan – felelte Mrs. Henzibah.

Egy percig mind néma csendben meredtünk egymásra. Mindenkinek leesett, hogy kiről van szó. Mrs. Henzibah furcsán nézett ránk, nem tudta, miért akadunk ki annyira azon, amit mondott. Nem győztem szörnyülködni: hogyan történhetett mindez?

-Köszönjük, hogy mindezt elmondta! – mondta végül Carlisle.

-És mi lesz… - Mrs. Henzibah elbőgte magát, sírógörcs jött rá.

-Shopie és Emma ott maradnak, ahol szeretnének. Hacsak nincs magának valami kifogása…

-Nincs! Dehogy! Csak a rendőrséget ne hívják! Könyörgöm!

-Rendben. Ha nem ellenkeznek.

-Persze…

Odamentem Shopie-hoz. A kanapén ült szórakozottan, mintha nem is ezen a világon élne. Kicsit emlékeztetett valakire.

-Shopie, velünk jössz, vagy maradsz? – kérdeztem.

-Megyek.

Határozottam jelentette ki válaszát, pedig jóformán nem is ismert. Mégis, mintha egy láthatatlan kötelék fonna minket össze, ami nem ismer akadályokat, és ez tényleg semmiségnek tűnt. Persze, hogy velünk jön!

Mosolyogtam Shopie-n és közben Emmához mentem. Azonnal elkomorodtam. Emma nem túl barátságos pillantásokkal méregetett.

-Emma… - kezdtem.

-Nem akarok elmenni! Ne vigyék el Shopie-t! Meg fogja bánni, ahogy döntött! – mondta Emma keményen. – Nem fognak innen elvinni! Maguk nem a családom! Csak idegenek!

-Emma, én az édesanyád vagyok!

-Túl fiatal! Még hogy anya! Shopie-t még el tudják hitetni mindenfélével, mert ő mindenkiben megbízik, de én nem vagyok ilyen hiszékeny! Győzködhet akár életem végéig, én akkor is itt maradok!

-Nem foglak győzködni, Emma – mondtam csöndesen. – Mindegy, hogy döntesz, én a legjobbat akarom neked. Ha te itt érzed jól magad, legyen. Ha neked itt jó, itt maradhatsz. Nem akarok a helyedben dönteni.

-Bella, gyere! Megyünk! – szólt Edward gyönyörű hangján.

Szótlanul hagytam ott Emmát. Arcán – akármilyen furcsa – szomorúság tükröződött. Szemei vágyakozva néztek végig rajtunk, végül Shopie-n állapodtak meg. Emma nem volt biztos a döntésében, ez látszott rajta. Talán csak rontottam a helyzeten, mikor nem hogy győzködtem volna őt, hanem tudtára adtam, hogy ő dönt. Bizonytalan volt mindig is, én csak rásegítettem.

De nem akarom befolyásolni. Hiába, anyai ösztön: mindig a legjobbat akarom neki.

Én is kimentem, előttem Shopie lépkedett. Még visszanézett egyszer Emmára, és mutatta neki, hogy ő is jöjjön. De Emma valószínűleg nemet intett a fejével, mert nem jött utánunk. Shopie elköszönt a Henzibah házaspártól. Búcsút vett régi életétől, de mintha nem bánta volna, hogy a dolgok megváltoztak.

Az autó beindult. Amint távolodtunk a háztól, úgy éreztem, egy részem mégis ott maradt. Emma nem jött velünk. Fájt a hiánya, pedig alig ismertem. Nem mondott valami kedves dolgokat, de én attól még a lányomnak tekintettem.

Shopie megfogta a kezem.

-Most hova megyünk? – kérdezte.

Alice rámosolygott, és válaszolt helyettem:

-Most megismerheted az új otthonodat.

Shopie izgatott lett. Fejemben még ott motoszkált Emma távolodó alakja, de egyre jobban elöntött az öröm: Shopie, ez az életvidám lányka végre velem van, és most már senki nem veheti el tőlem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés