Shopie hamar összebarátkozott velünk. Alice odáig volt érte, mindketten igazán jól kijöttek. Ez megnyugtatott, legalább nem kell attól tartanom, hogy Shopie nem tud eléggé beilleszkedni. Vajon Emma is ilyen aranyos, mint a testvére? Jaj, már megint Emmán jár az eszem. Hiába, nem bírom kiverni a fejemből.

Bizonytalan volt. Talán ha győzködni kezdtem volna, hogy jöjjön vele, sikerült meggyőznöm. Teljesen bizonytalan volt Csak egy kicsi hiányzott, és velünk jön. Ehelyett én csak tettem rá még egy lapáttal. Ő csak egy gyerek, nem biztos magában. Attól, hogy azt mondja, ott akar maradni, nem biztos, hogy valóban az a legjobb neki! Istenem, megint mennyire elrontottam mindent!

-Na, és Shopie, te mit szoktál enni? – kérdezte Alice. Visszazökkentem a valóságba, és csak ekkor fogtam fel, hogy Alice épp azt méri fel, Shopie mennyire vámpír.

-Mit? Mindenféle kaját. Nagyjából, amit elém raknak. Nem vagyok túl válogatós.

-És gyorsan tudsz futni? – faggatta tovább Alice.

-Nem igazán. Inkább ugrani tudok nagyokat – vigyorgott Shopie. – Átugrottam egyszer a kerítésünket! Az nagyon jó volt! De mostanában tényleg mintha gyorsabb lennék…

-Komolyan? – Alice nem titkolta csodálkozását. – Ez tök jó, igaz?

-Aha. Miért, te tudod, miért?

-Nem, dehogy – felelte lazán Alice. Szerencsére Shopie elhitte. Tény, hogy meg kell tudnia, mi nem emberek vagyunk, de nem ez a legalkalmasabb pillanat. Most még minden új neki, és akkor ráadásul tudassuk vele, hogy vámpírokkal fog egy fedél alatt lakni? Ez sok lenne neki, hisz még csak egy gyerek!

-Az igazság az – szólt tűnődve Shopie -, hogy én mindig is más voltam. És Emma is. Például Emma hallja mások gondolatait.

Mikor Shopie ehhez a részhez ért, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből és minden idegszálammal Shopie szavaira figyeltem.

-Csak az enyémet nem – folytatta Shopie. – Vagyis van, mikor igen, de én el tudom intézni, hogy ne hallja. És másoktól is meg tudom védeni őt.

-Ez nagyon jó – nyögte ki Alice. Rajta kívül egyikünk sem jutott szóhoz. Carlisle, miközben vezetett, eléggé megdöbbent képet vágott, örültem, hogy Shopie pont nem láthatja.

-Szóval akkor ez normális? – kérdezte bizonytalanul Shopie. Mintha szomorú lenne attól a gondolattól, hogy nincs az egészben semmi különleges. Egyre jobban megdöbbentem saját lányomon. Mintha hozzá lenne szokva ahhoz, hogy semmi nem hátköznapi körülötte.

-Nem tudjuk, Shopie. Erre majd később térjünk vissza – hárítottam. – Addig inkább azt mondd el, hogy milyen a suli.

És Shopie beszélni kezdett. Pontosabban mindenféléről locsogott, de én egyáltalán nem figyeltem rá. Csak azért hoztam fel ezt a témát, hogy Shopie tudjon miről beszélni és ne begye rossz néven, hogy senki nem szólal meg. Shopie képes arra, amire én; Emma pedig arra, amire Edward. Ez is csak azt igazolja, hogy rokonok vagyunk.

Hazaértünk. Shopie vidáman ismerkedett új otthonával. Eszembe jutott, hogy nem kérdeztem, hogyan alszik este. Lehet, hogy ebben is vámpírokhoz hasonlít? Talán éberen alszik, vagy csak fél éjszakát tölt alvással. Fogalmam sincs.

-És mi lesz a kaja? – kérdezte Shopie. – Éhes vagyok.

Zavarba jöttünk, mert semmi ehető nem volt otthon. Minek? Mi úgyis vadászunk.

-Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk vásárolni és megmondanád, mit szeretnél enni? – kérdeztem.

-Oké – egyezett bele Shopie. Vidám, életrevaló lány volt, aki szeretett mosolyogni és mindennek tudott örülni. Személyisége rám is jó hatást ért el és ahányszor ránéztem, jó kedvem lett.

-Nagyszerű. Akkor menjünk is – mondtam. Ránéztem Alice-re, de ő nemet intett a fejével.

-Most maradnék, ha nem gond – mondta.

-Ne, dehogy. Gyere, Shopie.

Shopie vidáman indult el és együtt lementünk a kocsihoz. Remélem, minden zökkenőmentesen fog menni.

(Alice szemszöge)

Mikor Bella és Shopie autója elhajtott, Edward megjegyezte:

-Az a lány – Shopie – nem túlságosan hasonlít rám.

-Tessék? – néztem oda, mert addig csak fél füllel figyeltem Edwardra.

-Shopie biztos, hogy nem az én lányom – mondta még egyszer Edward, mintha nehezére esne kimondani ezt a szörnyű hírt.

-Honnan veszed? – kérdeztem. Ez tipikus Edward-reakció volt.

-Látom rajta. Annyira hasonlít Bellára… és arra a kutyára.

-Blackre?

-Igen.

-Szerintem nem. Hallottad: Emma gondolatolvasó, mint te! Tőled örökölte. Ez még nem jutott eszedbe azon kívül, hogy épp ellopod valakinek a lányát?

-Te azt mondta, hogy Emma tőlem örökölte. De én Shopie-tól beszélek. Shopie kicsit sem hasonlít rám, sőt. Az a folytonos jókedv… Pont, mint ahogyan Bella beszélt egyszer Blackről.

-Szerintem inkább túl sötéten látod a világot. Shopie jókedvű lány és ez egyáltalán nem rossz! Emiatt nem kell már gyanakodnod. Egyébként ha Emma a te lányod, akkor Shopie is. Hidd már el vagy nekem, vagy Bellának!

-Elhiszem, de túlságosan szembetűnők a jelek. Próbálom elhinni, hogy ők az én lányaim, de… Bella is folyton ezt bizonygatja, de nem tudom. Hiszek neki, de…

-De mégsem?

-Nem értem. Eddig mindig annyira bíztam Bellában. Most pedig egyszerűen nem bírok hinni a szavának. Ez mit jelent?

-Nem tudom. De ha szereted őt, és nem akarod elveszíteni, akkor előtte ne nagyon mondogasd ezt!

-Jó, persze. De hosszú távon nehéz eljátszani, hogy nincs semmi kételyem. Bella át fog látni rajtam. Lehet, hogy meg kéne ezt beszélni vele.

-Felesleges. Bella ki fog tartani a véleménye mellett. Nem fogod tudni rábeszélni arra, hogy a lánya nem a lányod.

-Akkor mégis mit csináljak? – kérdezte tanácstalanul Edward.

-Várj. És majd meglátod. Ismerd meg Shopie-t, hogy minél jobban meggyőződj, kinek van igaza. És ne feledd: hozzám bármikor fordulhatsz, ha bármi bajod van! – tettem hozzá.

(Edward szemszöge)

Bella és Shopie autója befordult a kertbe. Néztem, ahogyan kiszálltak, és azon gondolkoztam, Alice-nek tényleg igaza van-e. Bella és Shopie egymás mellett jöttek, és meglehetősen hasonlítottak. De nem tudom, rám mennyire hasonlít Shopie.

-Helló! – köszönt Bella, mikor beléptek a házba.

-Sziasztok! Na, sikerült vásárolni? – kérdezte vidáman Alice. Úgy tűnik Shopie-tól rajtam kívül mindenkinek jó kedve lesz.

-Persze. Shopie nagyon jól tudja ezt a témát! – mondta Bella, kissé megkönnyebbülten. Ezek szerint nem került igazán kínos pillanatokba lánya előtt.

-Akkor eszünk? – kérdezte Shopie mosolyogva. Tényleg mindenki mosolyog.

-Persze.

-Ha nem haragszotok, én most nem eszek – mondta Alice. – Nem vagyok éhes.

-Most én sem – tettem hozzá. – Majd később eszem.

-Oké, akkor ketten eszünk – nézett Shopie Bellára. Bella azonban kénytelen volt megrázni a fejét:

-Most én sem kérek enni. Mielőtt elmentünk értetek… ö… ettünk már. De neked persze szívesen készítek valamit!

-Jó – hagyta rá Shopie. Úgy tűni, nem örül igazán annak, hogy rajta kívül senki nem éhes. Talán azt hiszi, hogy miatta? Akkor jobb lenne vele minél előbb tudatni, hogy állnak a dolgok – vagyis inkább a vámpírok.

-Esme hol van? – kérdezte Alice, miközben én nekiálltam valamit készíteni Shopie-nak – meglehetősen ügyetlenül. Végül is nem gyakran szoktam semmit főzni magunknak, de ember koromban én láttam el Charlie-t, szóval maradt némi tapasztalatom, és ennek most hasznát vettem.

-Ő és Carlisle visszamentek a kórházba. Fogalmam sincs, miért.

-Oké. Csak mert olyan kevesen lettünk. Akkor én felmentem az emeletre, ha kellek, szóljatok – mondta Alice és kecses léptekkel elindult fölfelé.

Sikerült elkészítenem Shopie-nak az ennivalóját, és miközben Shopie enni kezdett, mellékesen megkérdeztem:

-Shopie, te hiszel olyan dolgokban, amik nagy valószínűséggel csak mesék?

Shopie felnézett és bizonytalanul válaszolt:

-Attól függ. Például egy mesét, hogy létezik a fogtündér, vagy ilyesmi, nem. De van, amit igen. Sokáig hittem a Mikulásban is, csak aztán rájöttem hogy butaság az egész. De van, amit tényleg el tudok hinni.

-Például mit?

-Nem is tudom. Vannak dolgok, amiket egyesek kitalált dolognak gondolnak, de én tudom, hogy nem így van. Valahol legbelül. Furcsa ez az egész.

-De miben hiszel, amiben mások nem?

-Például lényekben. Nem a jetire gondolok, de szerintem azok, akik mások, mint a többiek, nem is emberek. Vagyis azok, csak részben. De ezt igazából nem nagyon szoktam gondolni, mert akinek elmondom, teljesen lenéz utána. Gyagyásnak gondolnak.

-Azt mondtad, hogy szerinted te is más vagy.

-Igen. De magamat nem tarthatom nem-embernek, mert akkor mi vagyok? Mutáns? – ezt Shopie már egyáltalán nem komolyan mondta. Viccet csinált az egészből. Vagyis eddig nem, csak amikor azt kérdeztem, magát is másnak tartja-e és rátértem erre a témára. Innentől kezdve már nem volt komoly.

-Nem, ezt csak azért kérdeztem, mert kíváncsi voltam. De hidd el, nem foglak lenézni: én is így gondolom ezt az egészet, mint te – vagyis pontosabban tudom és nem gondolom, de ezt nem mondtam meg neki.

Shopie ismét enni kezdett és beszélgetésünket lezártnak tekintette. Én azonban kicsit megnyugodtam: tehát valahol tudja, hogy nem teljesen ember. Talán így nem lesz neki akkora megrázkódtatás, ha megtudja az igazságot. Valamikor biztosan fel fog neki tűnni, hogy sosem eszünk, sőt, eltűnünk (mikor vadászunk), napra nem járunk…

Shopie okos lány, nem szabad lebecsülni őt.

-És vannak barátnőid? – kérdeztem tőle. Próbáltam elterelni a témát.

-Persze. Kinek nincsenek! – mondta lazán Shopie és a második mondatát nem is kérdezte, hanem kijelentette.

-Akkor a többiek nem gondolják rólad, hogy más vagy? – kérdeztem. Remélem, Shopie nem jött rá, hogy igazából csak erre a kérdésre akartam a választ tudni.

-Nem igazán. Emmát jobban kiközösítik, mint engem. De ezek szerint tényleg más vagyok? – kérdezte.

Döntenem kellett: itt volt a tökéletes alkalom, hogy megmondjam neki az igazat, de féltem, hogy még most nagyon korai lenne. Mit tegyek…

-Erre térjünk vissza később – hárítottam, nem valami ügyesen.

-Tehát így van – sütötte le a szemét Shopie. – Akkor azért kellett idejönnöm, mert anya – pontosabban Mrs. Henzibah – nem akart ilyen gyereket?

-Nem, dehogy. Mi mind mások vagyunk. Emma is.

-Emma miért nem jött velünk? Miért jobb neki, ha külön vagyunk?

-Nem tudom, Shopie. De hidd el, minden meg fog oldódni.

Shopie mit sem sejtve, megnyugodva folytatta az evést. Míg bennem csak úgy záporoztak a kérdések.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés