Attól kezdve, hogy kitalálta ezt a nevet, Emmett nem volt hajlandó többé Leónak szólítani Leót. Számára ő Lee volt, és igyekezett elérni, hogy mi is használni kezdjük, bár egyelőre nem ért el jelentős sikereket. Nem nagyon aggódtam e miatt - ha valóban illik a fiamra ez a név, akkor majd megszokjuk, ha pedig nem hozzá való, előbb-utóbb elkopik, és Emmett is letesz róla. Nekem valójában nem volt ellene kifogásom, de ha ránéztem erre a kis csodára a Leo név jutott eszembe. Majd meglátjuk, talán rosszcsont kisfiúkét Lee-nek fogom szólítani...
Azért nem nagyon bántam, hogy Emmett egy időre kifogyott a forradalmi ötleteiből, nyugodtabban bíztam rá a fiamat. Persze Edwardot kivéve úgy tűnt, egyikünk sem mer kettesben maradni vele, még ha ezt hangosan senki sem mondta ki. Valójában még én sem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy nyugodt legyek, ha Ő nincs ott velünk. Jasper apró lépésenként közeledett Leóhoz, de egy apró simításnál többet nem mert bevállalni. Rosalie imádott Leóval lenni, de csak is akkor, amikor többen a közelben voltak, és legalább egy személy külön figyelte. Szerencsére mindig bőven akadt jelentkező, az egész család folyton Leóval akart lenni. Ez nem jött rosszul, mert én négy-ötnaponta vadászni jártam, hogy az etetések alkalmával se legyen semmi baj. Edwardnak elég volt, ha hetente vadászott.

Igyekeztem kiélvezni a boldogság pillanatait, és nem gondolni a jövőre. Tudtam, hogy még lesz néhány nyugodt hetünk, amit az egész Cullen család együtt tölt el boldogan, de féltem, hogy mi lesz, ha ennek a nyugalomnak vége szakad. Edward főnöke három hét szabadságot adott Neki a babázásra, aztán - rövidebb munkaidőben ugyan, de - vissza kell mennie dolgozni. És nagyjából ezzel egy időben Emmették is távozni szándékoztak. Néhány nap alatt megelégeltük a finom célozgatásokat és állandóan győzködtük Rosalie-t, hogy maradjanak. Ő azonban mindig csak azt felelte, hogy majd meglátja. Emmett ilyenkor gyászos arcot vágott, és magához szorította Leót. Gyakran kérdeztem Alice-t, hogy mi újság, de ő ilyenkor csak szomorúan rázta a fejét, ami azt jelentette, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem maradnak sokáig.
Ezért féltem egy kicsit a jövőtől: ha Edward dolgozni fog, akkor Alice-nek és Esmének állandó készenlétben kell majd állnia? Ezt mégsem várhatom el tőlük, ugyanakkor, más megoldást nem nagyon láttam. Carlisle most is csak pár nap szabadságot vett ki, Jasper pedig nem igazán mert Leo közelében maradni. Ami azt jelenti, ha bármikor úgy érzem majd, hogy sürgősen vadásznom kell, vagy esetleg akad valami dolgom, és Leót nem tudom magammal vinni, Esmének is Alice-nek is azonnal ott kell teremnie. Egyesével ők sem mernek Leóra vigyázni, más pedig nem lesz a közelben.
Edward megnyugtatott, hogy mindketten igazán szívesen vigyáznak akármikor Leóra, és ezt nem csak úgy mondták. Azt is megígérte, hogy majd nagyon jól megszervezi a napjainkat, hogy ne adódhassanak váratlan helyzetek, és hogy soha többé nem vállal túlórát. Erre gondoltam, amikor megijesztett a jövő gondolata. A baljós érzések egyébként főleg ritka, magányos pillanataimban környékeztek meg, amikor Leo nem volt mellettem. Ha a fiammal voltam a világ egyszeriben rózsaszínűvé változott, minden tele volt boldogsággal, nyugalommal, és békével.

A közmondás, miszerint minden csoda három napig tart, ez esetben nem bizonyult igaznak. Egy héttel azután, hogy Emmették megérkeztek Charlie-t, aki dolgozott, és Jaspert kivéve a család minden tagja Leóval akart lenni. Emmett, Rosalie és Alice valóságos közelharcokat vívtak, hogy ki foghatja a kezébe a kicsit, melyikük próbálja meg elaltatni, de még azért is, hogy ki cserélheti ki a pelenkáját. Ellenben, amint Leo megéhezett, a kezünkbe nyomták, és közölték, ha jóllakott, várnak vissza minket. Jobban végig gondolva ez volt az a rövid idő, amit hármasban töltöttünk. Esténként volt a leghosszabb, hiszen Leo etetés után nem aludt el rögtön, de Esme utasítására ilyenkor már senki nem jött át hozzánk.
Azt hiszem, ez így nagyjából jó egyensúlya volt a nagy és a szűk családnak. A Cullen család kivételesen összetartó família volt, így aztán jó, hogy Leo ebben nevelkedhetett. Ettől függetlenül szükség volt arra a néhány órácskára hármasban, amikor csak Leóra figyeltünk, és ő csak ránk figyelt.
Tagadhatatlanul csodálatos baba volt, és már most kezdtek megmutatkozni a különleges tulajdonságai. Ilyen volt például az, hogy időnként olyan gyorsan kalimpált a lábaival, hogy az egy ember számára ugyan még követhető maradt volna, de mindenképpen meglepő. Vagy éppen a légzése. Carlisle a kérésemre hatszor vizsgálta meg, de mindent rendben talált, és mindössze annyit tudott mondani:
- Ez is csak Leo egyik sajátossága.
A légzésre félig emberi mivoltából kifolyólag szüksége volt, elvégre a szíve is dobogott, és az ereiben vér keringett - habár ez sem volt teljesen olyan, mint az embereké. Mégis időnként két légvétele között akár fél percnél is hosszabb idő telt el. Az egyik kedvenc időtöltésünk volt Edwarddal, hogy alvás közben figyeltük - főleg napközben, éjszaka találtunk más elfoglaltságot. Egy ilyen gyönyörködés közben vettem észre a nagy szüneteket két kis szusszanása között. Ott álltunk mellette, és nem láttam, hogy bármi baj is lenne, mégis nyugtalanított a dolog, ezért fordultunk Carlisle-hoz. Leóval kapcsolatban milliónyi kérdésünk volt, és alig akadt, amire választ kaphattunk.
Még a táplálkozás sem volt ilyen, pedig azt hittem, ez nem tartogat semmilyen rejtélyt. Edward azonban felvilágosított, hogy éppen csak annyit tudunk, amennyi Leo jelenlegi fejlődéséhez szükséges.
- Az biztos, hogy szüksége van az emberi tápszerre, mert mióta azt eszi, fejlődik. De nem tudhatjuk, hogy a vérrel mi a helyzet. Arra is szüksége van, vagy azt csak azért issza, mert szereti? Mi lenne, ha egy cseppet sem kapna, és mi lenne, ha csak azt kapna? Lehetséges, hogy akkor teljesen vámpírrá változna... - magyarázta nekem.
Carlisle folyamatosan vizsgálta Leót, de sem a véréből, sem a nyálából vett minta nem vitt minket előbbre. Nem volt egészen ember, de vámpír sem. Egy rejtély. Egy csodálatos, gyönyörű rejtély.

Egy héttel Emmették érkezése után, hétfőn, amikor Leo tizenegy napos volt, elérkezettnek láttuk az időt az első fürdetésre. Jasper és Emmett is vihogásban tört ki, amikor ez ügyben tanácsot kértem Esmétől. Nem foglalkoztam velük, csak szerettem volna mindent jól csinálni.
- A játék baba nem volt vízálló? Vagy hogy lehet, hogy ezt nem gyakoroltad ki? - csipkelődött Jazz, de mielőtt bármit válaszolhattam volna - egyébként nem tévedett nagyot -, Alice egy jól irányzott ütéssel tarkón vágta.
- Isteni szerencse, hogy nekem nem lehet tőled gyerekem, mert te képes lennél berakni egy kád forró, habos vízbe egy gumikacsával! - morogta félig mosolyogva.
Rose éppen vadászni volt, így nem hallhatta a megjegyzést. Valószínűleg érzékenyen érintette volna, hiszen számára ez volt a legnagyobb veszteség, amit az életformánk okozott.
Végül Esme tanácsaiból, és az újra elővett babaápolási könyvekből válogatva összeállítottam egy listát, hogy mire kell figyelnünk. Edward kicsomagolta a kiskádat, aztán a biztonság kedvéért alaposan kisúrolta. Mikor ezzel végzett, megijedt, hogy nem mosta le rendesen a tisztítószert, ezért még háromszor kisuvickolta babaszappanos vízzel. Edward mindig aggodalmaskodó, és gondoskodó volt. Még emberként megtapasztaltam, hogy néha már túlságosan is az. Leóra pedig különösen vigyázni akart, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én sem voltam jobb nála. Igazából Emmett és Jasper csípős megjegyzései nélkül már a bolondokházába zártak volna minket, túlzott gondoskodás miatt.
Az első fürdetést azonban kettesben bonyolítottuk le, így senki sem volt, aki visszafogjon minket.

- Találtam még egyet, ha az nem lenne pontos! - lépett be Leo szobájába Edward, kezében egy hal alakú hőmérővel.
Minden könyvben kiemelt helyen szerepelt, hogy figyelni kell a fürdővíz hőmérsékletére, és mi ezt komolyan is vettük. A kiskádat Leo szobájában állítottuk fel, ahol alaposan befűtöttünk, hogy meg ne fázzon. Ez tűnt a legpraktikusabb megoldásnak, már csak azért is, mert a fürdőszobában elég szűkösen lettünk volna.
- Ugyanazt mutatják - dörmögte Edward. - Egy fokkal melegebb az ajánlottnál.
- Akkor elkezdem vetkőztetni, és addigra le is hűl, mire Leo fürdeni megy. - Az utolsó három szót már a fiamnak gügyögtem, aki a kis kezét felém nyújtotta a kiságyból.
Edward kezével kavarta a vizet, hogy lehűljön, én pedig szépen levetkőztettem Leót. Általában amikor átöltöztettük, mindig nagyon siettem, nehogy megfázzon. Most úgyis fürdeni készült, és nagyon meleg volt, így egy kicsit alaposabban szemügyre vehettem... Tudtam, hogy a kisbabák teste, de még a gyerekeké is, sokáig nem arányos, de Leóra mintha ez is kevésbé lett volna igaz...
- Hozhatod! - szólt Edward. Könyékig felgyűrt ingben, nyakig vizesen is remekül festett.
- Hogyan csináljuk? - kérdeztem, miközben óvatosan felemeltem Leót. Még mindig féltem, hogy így, teljesen csupaszon nem fog-e fázni az én hideg kezemben, de úgy tűnt cseppet sem zavarja. - Lehet, hogy vámpír vagyok, de nem tudom egyszerre fogni és fürdetni is...
- Rendben, akkor te csak fogod őt, én meg majd megmosdatom... - felelte Edward, és megcsiklandozta Leo aprócska talpát.

Először óvatosan csak a lábát merítettem bele a vízbe, és mivel nem adta jelét, hogy gond lenne, szépen lassan beletettem őt a kádba, de persze végig fogtam.
- A kis Leo most fürdik először! - pusziltam meg a kis fejét.
Erre Edward kiviharzott a szobából, de mielőtt csak megfogalmazódhatott volna bennem a kérdés, már vissza is tért, kezében a kamerával, és a fényképezővel.
- Így ni! Készítünk pár képet, a kamerát pedig ide tesszük - állította a gépet az egyik szekrényre -, és szépen mindent felveszünk vele! Ha nem volna elég a tökéletes memóriánk...
Csinált néhány képet Leóról, és kettőnkről is, aztán bekapcsolta a kamerát, és végre nekiálltunk Leo fürdetésének... Úgy tűnt, élvezte, különösen persze azt, amikor felemelte, majd visszaengedte a vízbe a lábát, és jól eláztatta a szüleit. Ha egy hetesen ilyesmiket csinál, mire számítsak, ha nagyobb lesz? Alice-nek igaza van, Emmett segítségével belőle lesz a világ legaranyosabb, legszebb kisördöge...
Edward bár milliószor megállt, és megkérdezte, mit hogyan is kéne tenni, tökéletesen végezte a feladatát, mint minden mást. Mintha élete eddigi száz évében minden napot babafürdetéssel töltött volna.
- Kész is vagyunk! - jelentette be néhány perccel később. - Hozom a törülközőt!
Kiemeltem Leót a vízből, és Edwardnak nyújtottam, aki alaposan bebugyolálta a puha fürdőlepedőbe, hogy csak az arcocskája látszott ki. Természetesen erről is készítettünk jó néhány fotót - Jazz egyik kedvenc témája volt, hogy mostanság naponta telt meg a fényképező extra nagy memóriája... Emmett ezen nem élcelődött, valószínűleg azért, mert ő maga is megállás nélkül kattintgatott, vagy éppen a kezünkbe nyomta a gépet, és közös fotót követelt Leóval.
Az biztos, hogy Leo nagyon nyugodt kisbaba volt, sem az örökös fotózkodás, sem a fürdetés alkalmával nem nyűgösködött. Óvatosan, de alaposan megtörölgettem. Imádtam a haját, ami születésétől fogva pont olyan volt, mint Edwardé: bronzszínű és menthetetlenül kócos. Most fürdés után azonban még aranyosabban festett vele, mint eddig bármikor - és ez újabb képeket eredményezett.

Még jóval a szülés előtt újságolta nekem Renée, hogy micsoda utazásra készülnek Phillel és a csapattal, és remélte, hogy Leo későn születik meg, hogy láthassa. A legelső verzió szerint valamikor április elején érkeztek volna vissza. Később ezt rengetegszer variálták, és miután Leo megszületett, anyám naponta tájékoztatott engem a fejleményekről. Volt olyan, hogy örömmel közölte, két nap múlva itt vannak, majd másnap zokogva hívott fel, hogy lehet, hogy csak április végén tudnak jönni. Végül már nem is próbáltam meg észben tartani a variációkat, úgy voltam vele, hogy majd csak akkor foglalkozom ezzel, ha már itt lesznek. Még Alice sem tudott többet mondani, pedig direkt megkérdeztem.
Renée ettől még naponta hívott - olykor éjszaka, az időeltolódás miatt -, és rengeteg e-mailt írt. Én pedig szintén naponta küldtem neki az újabb képeket Leóról, szerencsére mindig volt mit. Charlie nem kért képeket, ő élőben szerette látni az unokáját. Három-négynaponta meglátogatta, igaz sosem maradt többet fél óránál. Edward azt mondta, Charlie úgy érzi, hogy mi most már egy külön kis család vagyunk, és nem akar ebbe belezavarni. Mikor ezt megtudtam, már én magam is hívtam hozzánk Charlie-t, hogy érezze, ő épp úgy ide tartozik, mint Cullenék, és Leo épp úgy az ő unokája is, mint Carlisle-é. Még akkor is, ha ez nem volt ilyen egyszerű. Egyik nap ebédet is készítettem neki, és aztán elvittem hozzá. A Jettával mentem, mert a Mercedes túl feltűnő lett volna, habár imádtam vezetni...

Leo éppen két hetes múlt, amikor anyám újra azzal hívott, hogy két nap múlva, azaz szombaton itt lesznek. Örömködtem vele egy sort, habár nem voltam benne biztos, hogy így lesz... Ezúttal azonban sikerült elérniük a repülőt, nem voltak spontán megrendezett barátságos mérkőzések, nem akadályozta őket természeti katasztrófa, és különböző sztrájkok. Egy szóval útban voltak felénk.
Szombaton tízkor aztán újra megcsörrent a telefon.
- Nem alszik, ugye? Nem ébresztettem fel? - aggódott anyám, még mielőtt megmukkanhattam volna.
- Nem, dehogy is. Rég ébren van, de most itthon sincs, egy kicsit Esme vigyáz rá - nyugtattam meg. - Leszállt a gépetek? Értetek menjünk?
- Köszönjük, de apád már úton van értünk. Felhívott még tegnap, hogy rengeteg útlezárás lesz ma, és kétszer annyi ideig tartana az autóút, de ő a rendőrautóval áthajthat a legtöbbön, így megússzuk a kerülőket, és hamarabb láthatjuk az unokánkat!
Lassan kezdtem hozzászokni Charlie és Renée új, barátságos viszonyához, úgyhogy már meg sem lepett apám előzékenysége. Csak helyeseltem, és gondolatban megjegyeztem, hogy az én Mercédesemmel talán még gyorsabban is hazaérnénk a kerülő úton, mint ők fognak.
- Szóval egy jó óra, legfeljebb másfél óra, és ott vagyunk! - búcsúzott Renée.

Rendet raktam a házban, aztán Edward átment Leóért, míg én gyorsan sütöttem egy egyszerű sütit, hogy legyen mivel megkínálnom őket. Emlékeztem, hogy Phil nem rajong a repülőn felszolgált ételekért, és nem tartottam valószínűnek, hogy Charlie szendvicseket is készített nekik...
Próbáltam nem aggódni azon, hogy feltűnik-e majd nekik rajtam a változás. Jó előjelnek bizonyult, hogy Charlie eddig semmit sem vett észre, bár sűrűn megfordult nálam. Anyám pedig amúgy is eléggé figyelmetlen tud lenni, és mivel ő nem ugorhat ide akármelyik percben, valószínűleg főleg Leóra fog figyelni. Mivel várható volt, hogy Charlie is marad, tehát három ember lesz velünk egy légtérben, Leónak adtunk egy kis vért, hogy biztosan ne viselkedjen különösen.
- Alice üzeni, hogy minden rendben lesz, felesleges izgulnod! - ölelt át Edward hátulról, míg a süteményt vízszintesen háromfelé osztottam, hogy tölteléket kenhessek rá.
A kés, amivel korábban vagy a saját ujjamat, vagy a tésztát kaszaboltam volna össze most könnyedén vágta a sütit, egészen addig, míg Edward arcát a nyakamba nem fúrta. Egész testemben megmerevedtem, és jobbnak láttam így maradni, hogy biztosan ne tegyek kárt semmiben... Aztán Edward - aki nyilván tisztában volt a viselkedése hatásával, és rendkívül élvezte is - lassan csókolgatni kezdte a nyakamat.
- Edward, a szüleim - hangsúlyoztam ki a szót - akármelyik pillanatban megérkezhetnek... Légy szíves bírd ki estig...
- Alice azt is mondta - dörmögte a nyakamba, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatomat -, hogy édesapádnak mindössze egy útlezáráson sikerül átjutnia, így az út két teljes óráig fog tartani, amiből még több mint egy hátra van. Leo pedig remekül el van a szobájában.

Egyik keze a derekamról a kezemre kúszott, és kivette belőle a görcsösen szorongatott - és talán némiképp eldeformálódott - kést. Egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított, és minden további tiltakozásomnak elejét vette egy szenvedélyes csókkal. Ez kettős fegyver volt ellenem. Egyfelől, logikus módon nem tudtam megszólalni, és nem voltam annyira bolond, hogy elhúzódjak tőle. Másrészt pedig ezzel sikerült teljesen összezavarnia, és már egyetlen érvemre sem emlékeztem.
Szorosan a konyhapultnak préselt, de én igyekeztem még közelebb húzni magamhoz. Egyik kezével elkezdte lehámozni rólam a pólóm, míg a másikkal gyorsan lehúzta a konyhaablak redőnyét, némi magányt teremtve ezzel nekünk. Nem tudnám megmondani, mikor téptem le róla az inget, de hogy téptem az biztos: a konyhapadlón még másnap is találtam néhány gombot. Szorosan magához ölelt, kezei a csípőmre vándoroltak, aztán hirtelen megemelt, és a konyhapultra ültetett. Egy pillanat alatt megszabadított a melltartómtól is, és apró, mégis mohó csókokkal járta be a mellkasom.
- Örült vagy - sóhajtottam, miközben a hajába túrtam.
Egy pillanatra megállt, aranyszín szemeit, melyekben szerelem és vágy lángolt rám emelte, és végül annyit felelt:
- Te őrjítesz meg!

A süti épségben megúszta a kis konyhabeli... romantikázásunkat, ellenben a ruháinkkal. Gyorsan befejeztem, és a hűtőbe tettem, biztonságba, és persze minél messzebb a véres palackoktól, habár azok szagmentesen zártak. Bő másfél órával az első telefon után anyám újra hívott, hogy szóljon, késni fognak, mert Charlie terve nem vált be egészen. Remélhetőleg hitelesen adtam elő, hogy ez mennyire meglep és elkeserít. A konyhába siettem vissza, hogy az esetleges árulkodó nyomokat, mint a letépett gombok, eltüntessem, amikor Edward leért a lépcsőn. Arcán elégedett vigyor terült szét, de nem foglalkoztam vele, inkább Leóra figyeltem, akit a karjában hozott.
- Azt hiszem, biztonságosabb, ha ő is itt van - magyarázta, és bevonult vele a nappaliba.
- Ennyit az önuralmadról - öltöttem rá nyelvet. - Egyébként, ha akarnám, én simán megfékeznélek téged, felesleges szegény Leót biztonsági berendezésnek használnod.
Edward halk kuncogásba kezdett, én pedig nem értettem, mi vicceset mondtam. Éppen el akartam kezdeni bizonygatni, hogy le tudnám állítani - elvégre friss vámpír vagyok, és mint ilyen egy rövid ideig erősebb az átlagosnál -, amikor végre megszólalt.
- Hát persze, hogy meg tudnál fékezni, ha akarnál... Ezen van a hangsúly, Édes, és valljuk be, nem akarsz nekem megálljt parancsolni, erre a kezemben van az élő bizonyíték. Még a fizikai erődre sincs szükség, elég volna szólnod, hogy megálljak, de te nem akarsz megállítani. És ez így is van rendjén.
Dühösen fújtattam, de ezen Edward csak még jobban szórakozott. Persze igaza volt, de ettől függetlenül bosszantott. Gondosan feljegyeztem magamban, hogy ezért egyszer még bosszút álljak.

Alice jóslata természetesen most is helytállónak bizonyult, így félóra késéssel megérkeztek a szüleim Phillel. Valószínűleg Charlie figyelmeztette anyámékat, mert nem valószínű, hogy maguktól észben tartották volna azt a bizonyos fertőzésveszélyt. Vagy ha mégis, hát nem gondolták volna végig, hogy kezet mossanak. Ám amikor beléptek első dolguk volt a mosdót keresni.
Miután kellően tisztának érezték magukat, Edward behívta őket a nappaliba. Charlie a háttérbe húzódott, és valami baseball meccsről kezdett diskurálni Edwarddal.
- Kislányom! - rohant felém anyám, de aztán észrevette a karomban tartott Leót, és elállt a szava. - Istenem, egy valóságos angyalka! Milyen tündéri, nézd csak, Phil!
Phil mosolygott, és bólogatott, bár úgy tűnt, őt annyira nagyon nem nyűgözte le a mostohaunokája.
- Megfoghatom? - kérdezte rögtön anyám, és habár volt bennem némi félsz, óvatosan a kezébe adtam Leót.
Egy darabig csak csendben nézték egymást, és reménykedtem, hogy anyám, aki talán mégis jobban ért az ilyesmihez, mint Charlie, most figyelmetlen lesz, és nem tűnik majd fel neki, hogy egy átlagos kéthetes csecsemő nem egészen így viselkedik.
- Nagyon nyugodt baba... - szólalt meg végül, és leült a kanapéra. - Emlékszem, hogy te is az voltál, Bella. Tulajdonképpen nagyon hasonlít rád ebben. Már most olyan komolynak tűnik, mintha nem egy kisgyerek, hanem egy felnőtt lenne. Akárcsak te, mindig azt mondtam, mintha már születésedkor te lettél volna a felelősségteljesebb kettőnk közül... Viszont úgy nézem, külsejében inkább az apukájára ütött. Pont fordítva, mint nálunk. Te belsőleg hasonlítottál Charlie-ra, és külsőleg rám. Pedig ha jól emlékszem, úgy szokott lenni, hogy az első szülött, ha fiú, az anyjára üt, ha lány, akkor meg az apja vonásait örökli.

Mosolyogva helyeseltem, de közben a szemem sarkából aggódó pillantásokat vetettem Charlie felé. Nem tudtam, hogy a múlt, a szüleim közös múltjának felidézése mennyire jó ötlet. Charlie háza például elég nyilvánvalóan mutatta, hogy még a mai napig sem felejtette el egészen Renée-t.
Hogy oldjam a hangulatot, leültettem Charlie-t és Philt is, és hoztam mindenkinek egy-egy szeletet a sütiből. Leót átvettem anyámtól, hogy ő is tudjon enni, és megkértem, hogy meséljen az utazásokról.
Az érkezésükre vonatkozó variálások után már semmit sem vettem készpénznek, amit mondott, így aztán az sem lepett meg, hogy a beígért néhány nap helyett, csak ma maradnak. Az éjszakát - megint - apámnál töltik, és holnap hajnalban indulnak is vissza Jacksonville-be.
Addig azonban amennyi időt csak lehet, szerettek volna velünk és Leóval tölteni. Ennek persze nagyon örültem, csak okozott némi problémát, például Leo etetése. Edward azonban most is remekül megoldotta a helyzetet. Amint Leo nyűgösködni kezdett, mert éhes volt, felvetette, hogy amíg én megetetem Leót, addig anyám látogassák meg Esmét és Carlisle-t, akinek éppen szabadnapja van. Charlie pedig visszament dolgozni.
Mire anyámék visszatértek hozzánk, Leo már elaludt. Edward és Phil visszamentek a nagy Cullen-házba, hogy a többiekkel együtt nézhessék az újabb baseball meccset - az autókkal ellentétben a baseball iránti érzelmeim nem változtak -, én pedig Anyával a nappaliba vonultam beszélgetni. Megtiltottam magamnak, hogy azon idegeskedjek, most, hogy kettesben vagyunk, észreveszi majd, hogy más vagyok.
Rengeteg minden szóba került, de főleg Leóról faggatott. Hogy mennyit alszik, milyen sűrűn kel fel éjszakánként, és hasonló dolgok. Leo őt teljesen elbűvölte. Úgy láttam, most nagymamaként - habár nagyon fiatal nagymama volt - érett meg az anyaságra.

- Kicsim... - kezdte tétován, ami bennem rögvest gyanakvást ébresztett. - Biztos vagy benne, hogy Forks megfelelő hely a gyereknevelésre? Úgy értem, egy kisbabának az egészségéhez fontos a napfény, itt viszont csak eső van.
Sarokba szorított, mert amit mondott igaz volt, csak nem ránk. Ám nem magyarázhattam el neki, hogy a mi fiunk egy kicsit más, és hogy sehol sem vihetnénk őt napfényben sétálni, mert adódna egy-két bonyodalom... Így azonban csak hebegni-habogni tudtam, hogy a helyiek nagy része itt született, és itt is nőtt fel, még is teljesen egészséges és normális emberek.
- Persze, de egy napos helyen... Mondjuk Jacksonville-ben, talán mégis jobb lenne Leónak. Itt ráadásul kisgyerekek sem igen vannak, lesznek vajon játszótársai?
- De a családja nagy része itt van, Anya - feleltem némi bűntudattal. Tudtam, hogy csak szeretné sűrűbben látni az unokáját, de erre semmi esély nem volt,. Ha csak vissza nem költözik Forksba. - És ti amúgy is rengeteget utaztok, nem látnád Leót sokkal többet. Nem...
Szerencsére még időben elhallgattam. Nem kell, hogy a múlt megismételje önmagát - ezt akartam mondani. Mert, ha nem volna teljességgel lehetetlen, és mi odaköltöznénk, akkor Renée talán nem mindig kísérné el Philt, hanem otthon maradna velünk. Akármilyen aranyos is Leo, egy idő után szomorú lenne, hiányozna neki Phil. És akkor ugyanoda kerülnénk, mint két éve, amikor én Forksba költöztem. Azt viszont nem tudtam, hogy anyám tudta-e, vagy valaha is rájött-e, hogy nem Charlie, hanem az ő boldogsága érdekében jöttem ide. Persze végül a saját boldogságom is itt várt, de ezt akkor még nem tudhattam.
Végül nagy nehezen sikerült meggyőznöm erről. A hangulat azonban ettől kezdve egy kicsit fagyosabb lett, egészen addig, míg Leo fel nem kelt. Senki sem tudott morgolódni, vagy rosszkedvű lenni, ha ő a közelben volt. Később visszatért Charlie is, és egy kicsit újra összegyűlt a mi nagy, bizarr családunk. Utoljára az esküvőnkön voltunk így együtt: az egész Cullen család, Renée, Charlie és Phil. És most már Leo is velünk volt. Alice ennek örömére elővette a fényképezőgépet, és megörökítette a megható pillanatokat. Nagy búcsúzkodás után aztán mindhárman beültek a rendőrautóba, és elmentek.

Sajnos anyámék távozása után valahogy újra előtérbe került Rosalie-ék maradásának kérdése is, és nem volt túl szívderítő a válasz.
- Kicsim, ugye most már maradtok? - tört ki Esme egyik nap, mikor már nem bírta a bizonytalanságot.
Rosalie és Emmett összenéztek, aztán Em felemelte a kezét ártatlansága jeléül, és hátrált fél métert. A beszélgetés hátralévő részében lehajtott fejjel ült a kanapén, ami tőle igazán szokatlan volt.
- Sajnálom, de egyelőre nem. Tudom, hogy ez hatalmas önzőség a részemről, de még nem megy... Kérlek, ne kezdjetek tovább győzködni, tényleg elgondolkoztam azokon a dolgokon, amit mondtatok, és elismerem, hogy igazatok lehet. Mégsem bízom még magamban, és most, hogy Leo már nem csak egy... egy láthatatlan lény, hanem egy élő egyéniség, most újra össze kell szednem magamat. Ugyanakkor az, hogy megismerhettem Leót sokat segít is, mert érzem, hogy szeretem, és így könnyebb elhinnem, hogy nem bántom, de még nem eléggé…
Esme Rose kérése ellenére tovább érvelt, egészen addig, míg Alice csalódottan meg nem rázta a fejét, jelezve, hogy már biztosan látja a jövőt...
- Emmett, te nem mondasz semmit? - fordult fia felé Esme utolsó reményével.
- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha maradnánk, de Rosalie még nem szeretne. Mind megpróbáltuk, nem jött össze. Én már csak annyit tudok tenni, hogy kiélvezem azt a három napot, amit még itt töltünk - az utolsó mondatnál felpattant, és a csöndesen figyelő Leóhoz sietett.
Esme kisebb sokkhatás alá került, amikor megtudta, hogy már csak három napot maradnak, és engem is meglepett ez a hirtelen döntés, de beláttam, hogy Emmettnek igaza van, ezen már kár keseregni, Rose egyelőre hajthatatlan.

Emmett betartotta a kijelentését, és minden percét Leóval töltötte a hátralévő napokban. Még az etetésnél is ott maradt, habár az első alkalommal ki kellett rohannia, és két óráig vadászott. Utána azonban már végig ott maradt, sőt egyszer meg is próbálta ő megetetni Leót. Úgy tűnt, elfogadja, és tiszteletben tartja Rosalie döntését, még ha nem is ért vele egyet. Nem veszekedtek, de nem volt köztük felhőtlen a viszony, ami azt hiszem érthető is. Emmett szívesebben maradt nálunk, és ezt a többiek is elfogadták. Ő volt az első a családban, aki egyedül mert maradni vele, és ha furcsán is hangzik, én az első perctől rá mertem volna bízni Leo életét. Lehet, hogy Rosalie vágyakozott igazán egy baba iránt, de Emmett képes volt Leót a sajátjaként szeretni, pedig azelőtt sosem fedeztünk volna fel benne szülői ösztönöket... Edwarddal gyakran hagytuk őt kettesben Leóval, és Em ezért igazán hálás volt. Habár Leo egyelőre nem sok mindent tudott csinálni, ő fáradhatatlanul játszott vele, produkálta magát. Az éneklésen kívül mindenre kapható volt.

Az utazásuk előtti délutánon Edwarddal a járókát szereltük össze a hálóban, míg Emmett a nappaliban játszott Leóval. Igazából Edward szerelt, én pedig asszisztáltam hozzá...
- Szerelmem, lent hagytam a csavarhúzó készlet másik felét, felhoznád? - kérte tőlem. Majdnem biztosra vettem, hogy csak nem akarta, hogy feleslegesnek érezzem magam.
Hamar megtaláltam a kis dobozt, és már indultam volna fel, amikor Emmett szólt nekem.
- Annyira bírom, amikor Lee vigyorog. Ilyen képet miért nem csináltok róla, nagyon aranyos!
A csavarhúzó készlet kiesett a kezemből, de észre sem vettem, csak rohantam a nappaliba. Em a kanapén ült, az ölében Leóval, és a jelekből arra következtettem, hogy kukucsosat játszottak. Vagy valami grimaszolóst, és csikizőset, ezek voltak Emmett specialitásai. Mindenesetre Leo arcán tündéri mosollyal - amely kísértetiesen hasonlított Edward mosolyára - bámulta Emmettet.
- Azért, mert még sosem csinált ilyet! - feleltem neki, aztán kicsit hangosabban folyattam. - Edward, gyere! Hozd a fényképezőt!
- Ez komoly? - hüledezett Emmett, miközben újra megcsiklandozta Leót, hogy nehogy eltűnjön az az aranyos mosoly.
Edward is megérkezett, és fél perc ámulat után gyorsan kattogtatni kezdett, hogy megörökítse a nagy pillanatot. Leo pedig rendületlenül mosolygott, mindannyiunk legnagyobb örömére.
- Közös képet is csinálj, öcskös! Elvégre mégis csak rám mosolygott először! - emelte arcához Leót Emmett, és megpróbált összehozni egy hasonló mosolyt. Sajnos neki több foga volt, így eleve nem volt sok esélye.
- Hát, igen - bólogatott Edward húsz képpel később. - Azt hiszem, ez az ő búcsú ajándéka. Szeretné, ha vidám lennél.
Ha valóban ez volt Leo célja, akkor teljes sikerrel járt. Emmett arcára letörölhetetlen mosoly ült ki, és meghatottan ölelte magához az unokaöccsét. Edwarddal pedig halkan távoztunk, hogy ne zavarjuk meg a két rokonlélek meghitt pillanatát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés