Leo első mosolya egyszerre könnyítette meg és tetté még nehezebbé Emmettnek az elválást. De ez elkerülhetetlen volt, mert Rosalie nem tudott még maradni, habár úgy tűnt, hamarosan visszatérnek majd. Az, hogy megismerték Leót, nem csak Rosalie-nak jelentett nagy változást, mert Emmett még jobban küzdött azért, hogy rábeszélje a mihamarabbi hazaköltözésre.
Semmi biztosat nem mondtak, csupán annyit ígértek, hogy Em biztosan havonta meg fog látogatni minket. Rose pedig majd igyekszik. A búcsúzkodás szomorú, fájdalmas, és gyors volt. Emmett az utolsó pillanatig Leóval foglalkozott, Rosalie pedig vívódott - legalábbis Edward ezt állította. Aztán mindenkitől elköszöntek, autóba ültek, és elhajtottak. Ezt követően Esme az egész péntek délutánt magányosan bánkódva töltötte, és rajtam önkéntelenül is eluralkodott a bűntudat. Edward és Jasper hosszan győzködtek, míg sikerült megnyugodnom. Ezalatt Esme és Alice vigyázott Leóra, és úgy tűnt, unokája némiképp gyógyító hatással van Esmére.
A hétvégét az újra hiányossá vált családunk igyekezett együtt tölteni. Carlisle nem ment be dolgozni, mi pedig Edwarddal a lehető legjobban lecsökkentettük a hármasban töltött időt, mert a Leo okozta boldogságra most mindenkinek szüksége volt. Jasper és a fiunk egy csodálatos gyógyírként működtek együtt. Habár Jazz továbbra is féltette magától Leót, egyre közelebb került hozzá, és a képességét is használta rajta - Leo pedig olyan vidám volt az idő nagy részében, hogy Jazz ezt érezve az egész ház hangulatát fel tudta dobni, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Ezt a közvetve okozott boldogságot túl törékenynek éreztem, így igyekeztem messze kerülni Jaspertől, hogy ne érezze, és vetítse ki az én félelmeimet. A hétfői nap vészesen közeledett, és én a gondolatától is borzongtam. Az elmúlt három hét alatt könnyen megszoktam, hogy Edward folyamatosan mellettem volt, hogy csak egy szavamba, vagy gondolatomba került, és ott termett mellettem. Hogy az összes első pillanatot együtt éltük át, és ha én csak álmélkodtam, Neki mindig eszébe jutott megörökíteni a pillanatot.
Már nem féltem annyira egyedül maradni Leóval, de könnyű volt ez úgy, hogy tudtam, Edward elég közel van, hogy időben megjelenjen. Ha újra dolgozni fog, tényleg egyedül leszek Leóval.
Nem akartam Esmét vagy Alice-t amolyan biztosítékként áthívni, főleg, hogy mindkettejüknek volt más elfoglaltsága. Esme kötni kezdett, természetesen Leónak. Alice pedig Angeláék esküvőjét szervezte, akik végül összeszedték bátorságukat, és felkérték őt. Szerencsére Ben teljesen felépült a balesetből, de engem még mindig bűntudat töltött el, ha eszembe jutott, noha valójában végül nem tettem semmi rosszat. Épp csak akartam, és én ezt majdnem olyan nagy bűnnek éreztem. Szerencsére már nem voltak gondjaim a vérszomjammal, legalábbis apám és anyámék látogatását gond nélkül átvészeltem. Carlisle úgy gondolta, azért van ez, mert még emberként megismertem az életmódjukat, és már akkor ezt választottam, ráadásul volt egy hosszú átmeneti időszakom, és ez alatt megtanultam kezelni. Edwardnak az volt a véleménye, hogy a Leo iránti szeretetem és féltésem segít. Én nem hittem, hogy ekkora akaraterőm volna, és inkább a sűrű vadászatokra gyanakodtam. De igazából nem a miértje érdekelt a dolognak, egyszerűen csak örültem, hogy úgy fest, ízig-vérig vegetáriánus vámpír lettem.

Hétfőn reggel Edward még otthon volt, amikor Leo felkelt. Egy nagy mosollyal kívánt Neki jó munkát, én pedig próbáltam lemásolni ezt az arckifejezést. Még akkora sikerrel sem jártam, mint Emmett. Edward elvette tőlem Leót, és a nappaliban felállított járókába fektette, aztán visszatértem hozzám.
- Értetek teszem, ugye tudod? Hidd el, sokkal szívesebben tölteném itthon minden percemet, de megígértem valamit apádnak és...
- Tudom - vágtam közbe, mert zavarba hozott a magyarázkodása. Önzőségnek éreztem a viselkedésem, és szégyelltem magam, amiért Edwardban bűntudatot keltek, holott pontosan tudtam, hogy szereti a munkáját. - Csak siess haza!
Mosolyogva simított végig az arcomon, aztán magához húzott, és olyan óvatosan csókolt meg, mint amikor még törékeny ember voltam.
- Szeretlek - suttogta homlokát az enyémnek támasztva.
- Én is téged - sóhajtottam nagyot, aztán lassan elhúzódtam, hogy megakadályozzam magamat... Képes lettem volna, erőszakkal otthon tartani. Sőt, sokkal aljasabb ötleteim is támadtak, amelyekkel könnyedén elérhettem volna, hogy önszántából maradjon. De uralkodtam magamon, mert tudtam, hogy igazat mondott, és értünk teszi. Még ha nem is így lenne, akkor is hibáznék, ha visszatartanám.
Búcsút intett nekünk, aztán kilépett a házból.

- Ketten maradtunk - sétáltam Leóhoz, és kihalásztam a járókából. Szerintem összesen nem töltött benne tizenöt percnél hosszabb időt... Szinte mindig valaki karjaiban volt. - De ne aggódj, jól megleszünk. Először például eszünk egy kicsit.
Nem tudtam, hogy az evés szót ismerte-e meg, vagy a konyháról tudta, hogy az etetés színtere, de semmiképpen sem éreztem átlagosak, hogy három hetesen akármelyiket is megértse. Márpedig ő megértette, mert újra elmosolyodott, és a kis lábaival kalimpált, mintha ezzel akarna engem gyorsaságra ösztönözni.
Én azonban sosem használtam a vámpírsebességemet Leóval a kezemben, túlságosan féltettem. Talán azért éreztem így, mert hiába kedveltem meg a száguldást, élénken emlékeztem, milyen érzés is volt számomra emberként Edward futása... Mivel a terhességem alatt, főleg az utolsó hónapokban is emberi tempóval közlekedtem, nem okozott gondot, hogy most is így tegyek.
Az etetés szerencsére minden gond nélkül zajlott le, már egyre nagyobb gyakorlatom volt benne, az sem okozott gondot, hogy letöröljem a kicsurranó cseppeket. Persze azért sokat segített, hogy a vér tápszerrel volt vegyítve. Ennek köszönhetően pedig Leo szépen, egy átlagos csecsemőhöz hasonlóan fejlődött. Legalábbis, ami a súlyát illette...
A reggeli után tisztába tettem, és ezzel ki is fogytam a napi teendőkből egy jó időre... Leónak nem volt kedve a járókába menni, vagy játszani, ezért aztán leültem vele a nappaliba, és egy darabig csak dudorásztam neki. Nem tudtam, hogy ő is valóban szomorúbb volt, vagy csak kivetítettem rá a saját érzéseimet, de hiányzott Edward, pedig alig egy órája ment el. Végül aztán mesélni kezdtem, főleg a magam szórakoztatására, de úgy tűnt, Leo is nagyon élvezi... Nem voltam benne biztos, hogy nem érti...

- Tudod, a mi történetünk igazán nagyon-nagyon különleges... Az egész az én döntésemmel kezdődött, amit eleinte még magam is őrültségnek tartottam, pedig életem legjobb döntése volt, amikor Forksba költöztem. Itt ismertem meg apukádat, és a családját. Az első pillanattól fogva éreztem, hogy különlegesek, hogy mások, és... Első pillantásra beleszerettem. Eleinte nagyon furcsán viselkedett velem, amit én értettem, azt hittem, utál, habár nem láttam, mi oka volna rá. Csak miután átéltünk néhány dolgot együtt, vagy inkább megmentett engem párszor, csak akkor tudtam meg az igazságot. Hogy ő és a családja vámpírok, és azért került engem, mert a vérem elképzelhetetlenül csábította őt. Ő ezt valami szörnyű, visszataszító dolognak érezte, de engem legkevésbé sem érdekelt. Sosem féltem tőle. Vagy ha mégis egy pillanatra megriasztott volna, a szerelmem akkor is nagyobb volt az ijedségnél. A lehetőség, hogy egyetlen másodperc alatt véget vethet az életemnek eltörpült az arca szépsége, a bársonyos hangja, a csókjai mellett.
Ma már elhiszem, hogy tényleg ugyanúgy szeretett engem, mint én Őt, de ez akkor nehéz volt. Egyrészt, mert annyival kevesebbnek éreztem magam nála, másrészt pedig folyton próbált engem lebeszélni magáról... Az egyik legfőbb indoka az volt, hogy tőle sosem lehet gyerekem. Vállaltam volna érte, de örülök, hogy végül nem lett igaza.
Végül én győztem, és elfogadta, hogy szeretem és Őt akarom, és... Az első éjszakán megfogantál te. Még akkor éjjel átváltoztatott engem. Próbál megváltozni, de az egyik legfőbb jellemvonása, hogy folyamatosan, mindenért magát okolja, és megállás nélkül bűntudata van. Ezzel találtam magam szemben másnap reggel is, amikor rájött, hogy megtette, amiért annyit könyörögtem, és amit sosem akart megtenni. Szeretett, de nem akarta, hogy vámpír legyek, úgy érezte, ezzel elveszi tőlem az életet. Rengeteget győzködtem, de lehet, hogy egészen sosem bocsátja meg magának a dolgot.

- Mindenesetre nagyjából elfogadta, hogy már én is vámpír vagyok, és onnantól kezdve boldogan éltünk. Valamilyen csoda folytán a környezetemnek nem igazán tűnt fel, hogy micsoda változáson mentem keresztül, így minden rendben volt. De egyre több furcsaságot vettünk észre rajtam, olyasmit, ami egy emberre volt jellemző, nem pedig egy vámpírra... A másik jellegzetes tulajdonsága, hogy igazán aggodalmaskodó, ezért Carlisle-hoz fordultunk, hogy kiderítsük, miért vagyok én más, mint ők. Rengeteg vizsgálatot végzett el rajtam, de sokáig nem találta a furcsaságok okát. Ő is alig merte elhinni, amikor rájött a lehetséges megoldásra, de a vizsgálat bebizonyította, hogy vámpírnő létemre terhes vagyok. Ez teljesen lehetetlennek tűnt, és a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy is történhetett... Ez azonban nem nagyon zavart engem, én csak egyszerűen boldog voltam, ezért is nyugtalanított Edward különös viselkedése. A legrosszabb rémálmom vált valóra, amikor másnap eltűnt. Természetesen bűntudata volt, és féltett téged... Újra előtört belőle az átváltoztatásom miatti bűntudat, duplán, mert úgy érezte, két életet tett tönkre. Csak elbúcsúzni tért vissza...
Egy kicsit elhallgattam, mert habár a történetünk boldog befejezésének mindennapjait éltem, a mai napig fájt visszagondolni arra a néhány szörnyű napra. Leo a kis kezét felém nyújtotta, és megkapaszkodott a blúzomban. Végig csillogó szemekkel figyelt engem. Megsimogattam a kócos ki haját, és folytattam a történetet.
- A dolog aztán a lehető legjobban alakult, és Edward nem hogy nem hagyott el minket, de megérte a kezemet... Elképesztően boldog voltam. Ezt követően egy hónap alatt felépítette a házunkat, és megszervezte az esküvőnket, ami a gyorsaság ellenére tökéletes volt, életem egyik legszebb napja, és kétségkívül a legjobb szülinapom. Gold Beach-re vitt nászútra, mert tudta, hogy mennyire szeretem a napfényt, és ott veszély nélkül fürdőzhettünk kettesben. Gyönyörű hely, egyszer majd téged is elviszünk oda!
Nem sokkal később kiderült, hogy kisfiú leszel. Be kell vallanom, én egész odáig azt hittem, lány leszel, ezért bocsánatot is kérek. Rengeteget gondolkodtunk a neveden, és azt hiszem, a lehető legtökéletesebbet választottuk... Sajnos ezt egy újabb szomorú időszak követte, ezúttal hosszabb. Ma már tudom, hogy milyen lehetetlenül viselkedtem, féltékeny voltam egy lányra, akit apukád úgy nyolcvan éve ismert meg... És aki az ismeretség miatt halt meg később... Remélem, te nem öröklöd majd az én balszerencsémet, mert mindössze egy alkalommal bizonyult hasznosnak. A féltékenységem utáni szörnyű heteknek egy autóbaleset vetett véget, amelyben én vámpír létemre elvesztettem az eszméletemet... Ez után mindent megbeszéltünk, és kibékültünk. Azóta nem veszekedtünk, és remélem, soha többé nem is fogunk...

- Alice különös látogatóit leszámítva ezután már csak miattad kellett aggódnunk. Néha nagyon különlegesen fejlődtél, hirtelen megnőttél, aztán hetekig nem változtál... Izgatottan vártuk, hogy végre megszüless, és megismerhessünk, és ugyanakkor én azt is szerettem volna, ha minél többet kell rád várnunk. Nagyon felkészületlennek éreztem magam, folyton babakönyveket olvastam, vagy éppen apukáddal gyakoroltam, nehogy kárt tegyek benned. Végül egy igazán szép napon születtél meg, és apu időben hazaért, hogy ott legyen velünk... Azt hiszem, innen már ismered a történetet - kuncogtam el magam. Mintha egy kisbaba érthetné, amit beszélünk... - Remélem azt is tudod, mennyire fontos vagy nekünk. Az életünknél is fontosabb, te vagy számunkra minden. Korábbam mindig azt gondoltam, elég nekem a boldogsághoz Edward, de túl önző vagyok, és csak veled egész az örömünk. Ígérem, hogy mindig vigyázni fogunk rád, és mindent megteszünk majd, hogy boldog életed legyen!
A kis mesedélutánom ezzel véget ért, és végül elindultam Leóval a szobájába, hogy valami szórakoztatót találjak ki neki.

Alig pár percig játszottam vele kukucsosat, amikor láttam, hogy kezd álmosodni. Nem aludt túl jól az éjjel, ezért sejtettem, hogy délelőtt is pihenni fog pár órát. Nem tévedtem, hamarosan valóban elaludt, annak ellenére, hogy Edward ezúttal nem volt velünk, hogy altatót dúdolhasson neki.
Egy darabig még gyönyörködtem benne, ahogy békésen szuszog, aztán halkan lementem a nappaliba, és rájöttem, mekkora tévedésben voltam. Attól féltem, hogy kettesben kell maradnom Leóval, holott ez nem igazán jelentett eddig problémát. Sokkal inkább az volt a kérdés, hogy egyedül mit fogok tenni, míg Leo alszik?
A gondolataim végül óhatatlanul visszatértek a múltunk részleteihez, és olyan dolgokra is visszaemlékeztem, amiről Leónak nem beszéltem. Habár ijedten vettem észre, hogy az emberi emlékeim mintha már halványultak volna, azért még élénken emlékeztem az első csókunkra. Egy óvatos, gyönge érintés volt csupán, de a mai napig tengernyi érzelem járta át a testem, csak a puszta gondolatától. Mérföldkő volt az életünkben. Sajnos nem csak a pozitív, de a rossz emlékeim is eszembe jutottak, elsősorban természetesen James. Laurent Denaliban maradt, és állítólag jól áll a vegetáriánussá válással. Victoria azonban nyomtalanul eltűnt...
Igyekeztem vidámabb dolgokra emlékezni, mint az együtt töltött - esős, forksi - nyarak, az Alice-nél rendezett pizsamapartik, amelyek részemről mindig Edward szobájában fejeződtek be. Edward szilárd elhatározásának fokozatos gyengülése, vagyis az első lépések testileg egymás felé... A szülinapom tiszteletére szervezett buli, amit Alice - véletlenül - egy esős napra időzített, így az egész családom, Cullenék és a kevéske emberi barátom is egyszerre lehetett ott. Aznap éjjel Edward végig velem maradt, és kivételesen semmiben sem küzdött ellenem, ez volt ugyanis a szülinapi kívánságom, mert nem szerettem volna, ha pénzt költ rám. Azon az éjszakán alig aludtam, rengeteget beszélgettünk, és persze csókolóztunk.

A második közös, azaz első teljes forksi tanévemet sokkal jobban élveztem, mint az előzőt. Kár volna tagadni, hogy ehhez kizárólag Edwardnak volt köze, és a csodálatos módon megszaporodott közös óránknak. Azt is el kell ismernem, hogy nem volt mellékes számomra Rosalie hiánya. Az ő dühös tekintete nélkül nem okozott gondot, hogy a Cullenék asztalához üljek - már amikor nem akartunk kettesben maradni Edwarddal.
A mai napig él bennem a gyanú, hogy némi természetfeletti segítséggel sikerült csak mindenből szépen leérettségiznem, mert a hangulatommal ellentétben a tanulmányaimra kevésbé voltak jó hatással a közös órák.. De valahogy átmentem, és akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel életem legboldogabb nyara veszi kezdetét. Újra felidéztem az első igazi közös éjszakánkat, ezúttal részletesebben, de aztán gyorsan próbáltam elterelni a gondolataimat, mert az emlékek hatására erős késztetést éreztem, hogy felhívjam Edwardot és valami kitalált ürüggyel hazarendeljem.
Szépen lassan újra elérkeztem a jelenhez, gondolatban újra átélve a terhességem és az anyaság mindenapró örömét. Ám most nem volt ott Leo, hogy elvonja a figyelmem, se senki más, így akaratlanul is a folytatáson kezdtem rágódni...

Eddig mindig megakadályozott valaki, általában Edward, hogy túlságosan sokat gondolhassak a bizonytalan, ijesztő jövőre, de most tökéletesen egyedül voltam. Féltem belegondolni, mi várhat ránk, de úgy éreztem, jobb, ha mindenre felkészülök, így legalább semmi sem érhet majd váratlanul.
Az elkövetkező évekre gondoltam, arra, hogy Leo milyen lesz. Jelenleg a vér és a tápszer megfelelő arányának köszönhetően normálisan fejlődött, de Carlisle azt mondta, nem biztos, hogy ez mindig így marad. Például, ha valami miatt a vámpírgénjei előtörnek, akár teljesen meg is állhat a növésben, és ez minél hamarabb következik be, annál nehezebb dolgunk lesz. Hiszen az embereknek előbb-utóbb feltűnne, hogy senki sem látja őt. De nem vihetnénk emberek közé, mert akkor meg az ébresztene gyanút, hogy fél évesen is pont úgy fest, mint három hónappal korábban... Tehát ha ilyen korán megállna a növésben, akkor vagy néhány havonta költözködhetnénk, vagy egy lakatlan területen kellene élnünk... És Leo örökre csecsemő maradna. Akár mennyire is szeretem, és aranyosnak tartam, nem ezt a sorsot szánom neki... Ráadásul szeretném őt jobban megismerni, de ha kisbaba marad, akkor erre sosem lesz igazán esélyem.
Ám a jövő akkor sem lesz egyszerű, ha Leo továbbra is szépen, átlagosan fejlődik. Hiszen ennek ellenére más lesz, mint a többi gyerek! Valószínűleg a szilárd táplálék mellé is fog majd vért fogyasztani, és ez már megnehezíti az életét. Születése óta mindig borult idő volt, de Edward nagy esélyt lát rá, hogy ha nem is olyan ragyogóan, mint mi, de ő is csillámlani fog... Már annyi kétséges dolog volt, hogy abban sem voltam biztos, hogy az emberi vér iránti érdektelensége megmarad... De ha nem is lesz veszélyes az emberekre, akkor is túl különleges lesz.

Vajon járhat majd óvodába, iskolába? Mi sem vagyunk emberek, de felnőttként megértjük a helyzetet, és képesek vagyunk egy szerepet játszani. Egy három éves gyerektől ez nem várható el. Mi lesz, ha felhívnak az óvónők, hogy a fiam éppen arról mesél a többi gyereknek, hogy az apja kedvenc étele a hegyi oroszlán vére? Egyáltalán, hogyan neveljük majd őt? Vámpírnak vagy embernek? Egy kisfiúnak hogyan lehet elmagyarázni, hogy habár nálunk teljesen természetes az őrült sebességgel futkosás, és a gondolatolvasás, másoknak erről nem szabad beszélni? Túl sok kérdésem volt, és csak az idő adhatott rá választ. Egyedül abban reménykedtem, hogy jók a megfigyeléseim, és Leo valóban intelligensebb az átlagnál.
Tovább pörgettem az agyamban az éveket, és újabb megválaszolatlan kérdésekkel, és lehetséges problémákkal találtam szemben magam. A legkisebbnek azt éreztem, hogy legfeljebb öt-hat év múlva el kell innen költöznünk, hiszen mi már biztosan nem fogunk változni, öregedni. Ezt már régóta tudtam, ezért nem is éreztem olyan nagy problémának. Sok fájdalmat kell majd okoznom a szeretteimnek, de meglepő módon ez az elválás volt a jövőnk egyetlen biztos pontja, és ezért nem keltett bennem olyan rossz érzéseket. Ráérek majd emiatt akkor aggódni, mikor itt lesz az ideje. A költözés oka, azonban már nehezebb eset volt. Mi örökre tizenévesek leszünk, és Leo szépen lassan utol fog érni minket, sőt talán le is hagy. Milyen érzés lesz neki huszonkét évesen egy tizenkilenc éves nőt anyának szólítani? Ráadásul ezt is csak titokban, mert ahogy közelíteni fog felénk korban, egyre nehezebb lesz elhitetni, hogy a mi fiunk.

Ahogy a kor problémán gondolkoztam, sírhatnékom támadt, mert eszembe jutott a legnagyobb, legborzasztóbb kétségem. Nem tudtam volna megmondani, mikor merült fel bennem először, talán már Leo születése előtt, de egészen mostanáig magamban sem mertem megfogalmazni. Ha Edward nem is volt a közelben, ennél a pontnál mindig kerestem valami elfoglaltságot, és arra koncentráltam, hogy ezt a gondolatot mielőbb elfelejtsem... Most viszont úgy éreztem, ideje szembe néznem vele...
Leo félig ember, félig vámpír. Néhány dologban ezt már kitapasztaltuk, például a táplálkozásában mindkettő, a légzésében inkább vámpír, de közben ver a szíve. A bőre viszont nem kemény és áthatolhatatlan... Vajon... vajon megörökölte a vámpírok legfőbb tulajdonságát? Ő is halhatatlan? Minthogy eddig önmagam előtt sem tettem fel a kérdést, nem tudtam a többiek mit gondolnak ez ügyben, de gyanítottam, hogy nem csak az én fejemben fordult már meg a gondolat. Leo még csak egy kis csecsemő volt, de beleborzongtam a lehetőségbe, hogy szépen lassan felnő, aztán megöregszik, és végül... Lehetetlen! De vajon hogyan, és mikor lehetne ezt megállítani? Ha csak vért iszik, nem fejlődik, de Carlisle szerint hosszú távon ez semmiképpen sem volna egészséges számára. Ha viszont mást is eszik, akkor emberibb lesz és változik. Ami pedig a bizonytalan jövőbe vezet. Remélhetem persze, hogy egy szép napon magától meg áll a fejlődésben, és vámpír lesz, de mekkora esély van rá?
Abban az egyben biztos voltam, hogy ha Leo emberi ebből a szempontból, én és nagy eséllyel Edward sem kíván majd örökké élni a tudattal, hogy a fiunk... Ezt az egy szót továbbra sem tudtam kimondani. Megfogadtam, hogy apránként összegyűjtöm a bátorságom, hogy előbb Edwarddal is megbeszéljem, majd Carlisle-hoz fordulhassunk, aki talán már ki is talált néhány teóriát...

Leo halkan, majd egyre erősödő hangon sírni kezdett. Nem aludt túl jól mostanában... Megfordult a fejemben, míg siettem fel hozzá, hogy talán a foga jön, de ezt még egy vámpír-babánál is túl korainak éreztem, elvégre egy hónapos sem volt! Bár, ki tudja...
Amint az ölembe vettem, és ringatni kezdtem, elhallgatott. Aznapra eleget nosztalgiáztam, és a jövő árnyain is túl sokat aggódtam. Akár hogy is legyen, mindent meg fogok tenni, hogy Leónak a lehető leghosszabb, és legszebb élete legyen, és ez csak úgy lehetséges, ha nem várok minden másodpercben valami tragédiát. Nehéz volt, de megfogadtam, hogy többé nem kesergek a jövő lehetséges nehézségein, hanem kiélvezem a jelen minden örömét, mint például Leo angyali mosolyát. Csak akkor gondolhatok a problémákra, ha azért teszem, hogy megpróbálhassam megakadályozni őket. Hiszen, ha Carlisle időben elkezd kutatni Leo halhatatlanságát illetően, még megoldást is találhat rá!
Miután meghoztam a döntésemet sokkal jobb kedvű voltam, ahogy mindig.
Leo egy kicsit nyűgös volt, így semmi máshoz nem volt kedve, mint hogy a kezembe fogjam, és ringassam. Több mint egy órán keresztül sétálgattam vele a lakásban, és halkan dúdoltam neki. Egy pillanatig sem éreztem megterhelőnek, vagy feleslegesnek ezt a feladatot. Épp ellenkezőleg! Csodálatos volt ilyen hosszú ideig a Leo keltette boldog békében lebegni, és csak egymásra figyelni. Ragyogó szemeibe nézve nem esett nehezemre elfeledkezni a félelmeimről, és a mának élni. Ő volt az én mindenem, a mi mindenünk, és tudtam, hogy be fogjuk tartani a neki tett ígéretet: csodálatos, és végtelen élete lesz!

Elérkezett az ebéd ideje, és Leo a szokásosnál is mohóbban falta a tápszeres vért. Könnyű volt így etetni, alig csábított az illata, de azért igyekeztem ritkán levegőt venni. Azt hittem, evés után az eddigi rendhez illően elalszik majd, és valóban álmosnak tűnt, mégis sírni kezdett, amikor a kiságyába akartam tenni. Megint ringattam egy kicsit, hogy megnyugodjon, aztán a nappaliba vittem, és betettem a járókába. Muszáj volt elpakolnom az etetés kellékeit, mert ha Charlie meglepetésszerűen betoppanna, bonyolult volna ezt kimagyarázni. Szinte lehetetlen, úgyhogy jobb biztosra menni. Szerencsére Leónak a járóka ellen nem volt kifogása, habár nem értettem, miért nem akar még aludni...
Éppen a konyhapultot törölgettem le, hogy a vér illata is eltűnjön, amikor meghallottam a közeledő, majd lefékező autó zaját. Biztos voltam benne, hogy Edward az, noha még alig tíz perccel múlt el egy óra... A munkaideje egyig tart, és az út Port Angelesből ide minimum fél óra...
Kiöblítettem a rongyot, aztán félretettem és az ajtóhoz siettem. Edward a lehető leghalkabban nyitotta ki és csukta be az ajtót, mikor meglátott elmosolyodott.
- Alszik? - kérdezte lágyan suttogva.
- Nem akar - feleltem hangosabb, mialatt odasiettem hozzá. Eszembe jutott valami, és új felfedezésem rögtön meg is osztottam Edwarddal. - Talán téged akart megvárni!
Előbb szorosan átölelt, és a nyakamtól felfelé haladva lassú csókokkal kényeztetett, mikor ajkaink egymásra találtak hosszú, szenvedélyes csók vette kezdetét, aminek Leo örömteli kis kiáltása vetett véget. Kibontakoztunk az ölelésből, de Edward karját a derekamon hagyta, és úgy mentünk a járókához. Leo felnyújtotta a kis kezét, és Edward még egy vámpírhoz mérten is hihetetlen gyorsasággal kapta ki onnét. Adott két puszit a fejecskéjére, aztán látva álmos szemeit énekelni kezdett neki. Leo kér perccel később már mélyen aludt, úgy tűnt, igazam volt, és az apukáját várta.
- Na, és milyen napotok volt? - érdeklődött Edward, mikor követett a hálóba.
- Hmm... Érdekes. De most már nagyon-nagyon szép - feleltem titokzatosan, és magammal húztam az ágyra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés