Közjáték Edward ígéretéhez

(Jasper szemszöge)


Családom már készülődött a délutáni temetéshez. Bella az utolsó vadászatáról már megérkezett Emmettel együtt. Fivérem úgy érezte magát, mint egy jóllakott kisóvodás, aki degeszre tömhette magát csokis sütivel. Pfúj!
Carlisle, Esme, Rose és Alice éppen vadászni voltak. Emmett átment a garázsba, hogy valamit megszereljen Rosalie autóján – meg akarta őt lepni –, Bella a vendégszobában volt – Alice tervei szerint a szobájában –, Edward pedig magára csapta az ajtaját és saját „birodalmában” gubbasztott, mióta megvolt a kis összetűzése Emmel.
Természetesen nagy baromságnak tartottam Edward tervét és ezt meg is mondtam neki. Szavaim süket fülekre találtak, mintha csak egy fatuskóhoz beszéltem volna. Nem, a tuskó nem jó szó. A felelőtlen, meggondolatlan, érzelmileg labilis és teljesen agyalágyult vámpír rá az éppen megfelelő kifejezés. Oh, és a makacs jelzőt még nem is használtam!
Felbattyogtam a lépcsőn és már éppen léptem volna be a szobánkba, amikor egy hang felcsendült mögöttem.
- Jasper! – mondta ki halkan a nevemet Bella, én pedig, szégyen, nem szégyen, majdnem „szívinfarktust” kaptam.
Ijedten fordultam meg a tengelyem körül és a meglepetéstől még arról is elfeledkeztem, hogy valamiféle támadópozíciót vegyek fel. Bella is meghökkent, de arcán apró kis mosoly ült. A felettünk lévő emeleten kinyílt egy ajtó.
- Ah, Bella! – Nem tudtam palástolni a hangomban bujkáló megkönnyebbülést.
- Megijesztettelek? Sajnálom, nem akartam. Azt hittem, hogy hallod, hogy érzed, hogy itt vagyok… - szabadkozott és emberi mozdulatokkal a kezét tördelte.
- Hát, egy kicsit, igen. – A fenti folyosóról csendes kuncogás szűrődött le hozzánk. – Nem szoktam meg, hogy újszülött vagy és vannak bizonyos különlegesen fejlett adományaid.
- Oh… - Bella maga elé meredt pár pillanatig. A fent hallgatózó egyén visszaindult a szobájába. – Beszélhetnénk egy picit?
Elképzeltem, ahogyan Edward lemerevedve áll a folyosó közepén és köpni-nyelni nem tud. Zavartan krákogtam én is egyet.
- Most? – kérdeztem és éreztem az Edwardból árad feszültséget.
- Ha nem nagy baj – motyogta.
- Nem, persze – egyeztem bele és halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat. – Menjünk fel, jó?
Edward felhorkant és nagy kegyesen visszasomfordált a szobájába, míg én magamban kuncogtam.
- Megkérdezhetem, hogy minek örülsz ennyire? – fordult hátra Bella a lépcső felénél.
- Tudod, a fivérem néha igazán szórakoztató tud lenni.
Bella csak felvonta a szemöldökét és benyitott a szobájába. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, hogy így is megnehezítsem Edward dolgát. Bár egy ajtó nem fog meggátolni egy vámpírt abban, hogy hallgatózzon. Én meg majd jól palástolom a gondolataimat.
- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem és leültem az íróasztalnál lévő székre.
Bella lekuporodott a szőnyegre, összekulcsolta felhúzott térdeit a karjaival és halkan beszélni kezdett.
- Szóval, tudod, hogy mire készülünk ma. – Hangja alig volt több suttogásnál.
- Figyelj, már megbocsáss, de miért sutyorogsz? – kérdeztem.
- Hát, nem sok ideje vagyok itt, de ennyi elég volt ahhoz, hogy megtudjam, itt még a falnak is füle van. – Lehunyta a szemét és a szőnyeget piszkálta. – És ezt lehet szó szerint is venni.
Felkacagtam, hogy mennyire fején találta a szöget.
- Ezek szerint ez a beszélgetés bizalmas jellegű? – Felpillantott rám és bólintott.
- De, persze csak akkor, ha megoldható – tette hozzá.
Összevontam a szemöldököm, mire megkocogtatta a halántékát apró mutatóujjával, finoman célozva agyturkász testvéremre. Ismét felnevettem. Gyorsabban vág az esze, mint azt képzeltem.
- Elég régóta élek már együtt az agykurkászunkkal ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell kicselezni őt. Ne félj, biztonságban lesz ez az információ nálam.
Rám pillantott és vörös szemei hálával teltek meg. Most nem tűnt veszélyesnek. Csak egy 17 éves lányt láttam magam előtt, akinek kissé furcsa színű írisze volt, de ennyi. Kezdtem megkedvelni őt.
Bella zavartan csavargatta egyik tincsét az ujja köré, és a padlót fixírozta. Frusztrált, hogy nem tudtam zavarodottságának okát, így rákérdeztem néhány percnyi kínos csönd után.
- Tehát, miről van szó!
- Nem tudom, hogy hogyan mondjam el. – Megvakarta az arcát, de nem kereste a tekintetemet.
- Talán a legegyszerűbben – mosolyogtam rá.
Végre felnézett és nagy levegő után kinyögte.
- Nem szeretném, ha eljönnél velünk a temetésre! – Végig fenntartotta a szemkontaktust.
Megdermedtem és a szemeim kitágultak. Észrevehette a reakciómat, mert villámsebesen magyarázatba fogott. Természetesen az egész beszélgetés suttogva és gyors tempóban zajlott, így csak akkor hallott volna bármit is Edward, ha a szobában van.
- Félre ne értsd, semmi bajom sincs veled. Sőt, tök jó fej vagy, a magad módján – elmosolyodott egy kicsit. – Csak nem szeretnélek kitenni annak a sok fájdalomnak, ami ott érne. Mármint a képességed miatt, és… Ez most egy kissé értelmetlen volt, igaz?
Fújtam egyet a rólam lezúduló nyomasztó érzések miatt.
- Egy irinyó-pirinyót igen. De megértettem. – Visszamosolyogtam rá. – Válaszolnál egy kérdésemre? – Apró biccentés. – Tényleg csak ez az oka, amiért nem akarod, hogy menjek?
- Igen. – Tiszta szeme csillogott. – Nem tudom, hogy milyen érzés az, amikor több száz ember fájdalmát sajátodként érzed, de némileg el tudom képzelni. És akkor még ott lenne a családod is és…
- Bella, figyelj rám. Sokkal rosszabb dolgok is történetek már velem és azokat is túléltem.
Kíváncsian fürkészett.
- Majd elmesélem, de most nincs rá időnk. – Bólintott, hogy megértette. – A család tagja vagy és ez a család összetart. Akármi történjék is.
- Akkor semmi esélyem rá, hogy lebeszéljelek? – nézett rám esdeklően.
- Hát, az esélyed jelen pillanatban konvergál a nullához.
Elvigyorodtam, és ő is feloldódott. Csendben maradt pár másodpercig, majd aprót szippantott a levegőből. Elmosolyodott, ahogyan Emmett szokott, ha jó heccet talált ki és az orrára mutatott, hogy nem érzek-e én is valamit, ami felkeltette a figyelmét.
Én pusztán a nyitott erkélyajtón keresztül beáramló állatok édes illatát tudtam azonosítani, ami elnyomott minden mást. Megráztam a fejem.
Felállt és apró kézmozdulattal intett, hogy beszéljek valamiről. Az ajtóhoz lopakodott, míg én szónokoltam.
- Bár, ha meg tudod dumálni Alice-t, ő biztosan meg tud győzni, hogy…
Nem fejeztem be a mondatot, mert nem voltam rá képes.
Bella hirtelen, de határozott mozdulattal feltépte az ajtót. Egy ezredmásodpercig nem tudtam, hogy ezt most miért tette, de aztán a megvilágosodás olyan erejű volt, hogy kuncogni kezdtem.
Az ajtón előbb Edward, majd Emmett esett be és most egymáson fetrengtek. Edward volt alul, mivel ő állt közvetlenül az ajtónál, rajta terült el nagydarab bátyám. Nem lehetett valami kényelmes.
Bella alig tudta elrejteni nevetését, de megbirkózott vele. Lenézett a döbbent és kínosan feszengő testvérekre, majd vissza rám.
- Most már értem, hogy mit értettél szórakoztató fivérek címszó alatt!
- Néha hozzák a formájukat. – Komoly arcot vágtam, de hangom remegett a kacajtól. – Csupa móka és kacagás velük az élet.
Bella felnevetett csilingelő hangján, de nem tudta elnyomni a nappaliból felszüremlő zajokat.
- Lemegyek a nappaliba – mondta, azzal kecsesen átlépte a vámpírkupacot. A másik oldalon még visszafordult. – És Jasper, köszönöm.
Eltűnt.
Egyszerűen nem bírtam tovább és kitört belőlem a kacagás. Testvéreim még mindig nem mozdultak, annyira ledöbbentek. Előkaptam zsebemből a telefonomat és elkattintottam pár képet. Míg nézegettem az igazán jól sikerült mestermunkákat, jókedvűen megjegyeztem:
- Azt hiszem, kezdem megkedvelni az új hugimat.
Felkeltem, zsebre vágtam a telefont és még mindig nevetve átugrottam a most már izgő-mozgó pároson, hogy köszöntsem Alice-t és, hogy megszabaduljak a bosszújuktól. Mert a helyzet revansgyanús volt, de nagyon.
A nappaliban mindenki értetlenül nézett rám, de én csak megráztam a fejem, és együtt kacagtunk Bellával, amikor két fivérem lesomfordált az emeletről.
Hogy mit kapunk mi ezért?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés