(Emma szemszöge)

Rohantam a sűrű erdőben. Éreztem, hogy menekülök valami elől, de nem tudtam, mi elől. Lábaim maguktól rohantak, nem is figyeltem oda. Tudtam, hogy valami a sarkamban van, nekem pedig menekülnöm kell, menekülnöm…

Mintha azonban iszapban járnék, hirtelen lábaim ólomsúlyúak lettek. Éreztem, hogy az a valami már a sarkamban van, de nem bírtam haladni. Nehezen vánszorogtam tovább, szívem a torkomban dobogott.

Az erdő fakónak és kihaltnak tűnt, mindenhol csak szürke, gyatra levelű fenyőfák álltak. Köd volt körülöttem, így a környezetem egyre szürkébbnek, egyhangúabbnak, visszataszítóbbnak tűnt. El akartam menni innen. De a lábaim nem mozdultak.

Tudtam, hogy ha megállok itt és nem mozdulok, a valami utolér. Minden erőmet összeszedve rohantam tovább. Sikoltások visszahangzottak körülöttem, szívembe belehasított a félelem. Remegtem minden ízemben, de tudtam, hogy tovább kell mennem.

Tempóm egyre lassabb lett, és amint követőm közeledett, a sikoltások hangjai is erősödtek. Lábaim azonban egyre gyengébbek és nehezebbek lettek, tempóm vészesen csökkent. Mögöttem megreccsent egy faág. Aztán néma csend lett.

Talán végre megmenekültem. Csak ki kell találnom ebből a szörnyű erdőből, és végre mindennek vége.

Ekkor egy lépést hallottam magam mögött. Üldözőm megtalált.

Szívem a torkomban dobogott, rémültem fordultam meg, hogy meglássam, ki elől is menekültem. S mikor épp csak egyetlen pillantást vethettem volna arcára…

Felébredtem. Szívem gyorsabban dobogott, mint bármikor. Mintha ez az egész nem is csak egy álom lett volna, hanem valóban átéltem. De ez szerencsére nem így volt. De az álom jelentése még így is megmaradt bennem: valaki követ. Valaki, akit én nem ismerek.

Ugyan, ez csak egy álom!, jöttem rá. Szerencsére sikerült megnyugodnom. Rájöttem, hogy a sikoltások, melyeket álmomban hallottam, az én torkomból jöttek alvás közben. Szerencsére anya – Mrs. Henzibah – és apa – Mr. Henzibah – nem keltek fel rá.

Shopie-val akartam lenni. Rájöttem, hogy mennyire igaza volt: Mr. és Mrs. Henzibah nem a szüleink. Miért kéne velük élnem? Legalább Shopie-t hadd lássam!

Hirtelen az a nő - aki az anyánknak vallotta magát – sem tűnt olyan ellenszenvesnek, sőt. Mintha egy részem kötődne hozzá, és erre csak most jöttem rá, hogy nincs a közvetlen közelemben. Hiányzott. Pedig nem is ismertem. Bántam döntésemet és azt, ahogyan beszéltem vele.

Most már úgysem fogadna be, mert csúnyán elküldtem őt, mikor arra kért, menjek velük. Pedig mennyire igazuk volt! Talán most még nem késő! Talán még most megbocsátaná buta döntésemet.

A hirtelen jött elhatározásomat azonnal meg akartam valósítani: vagyis megmondani a valódi anyánknak, hogy nem akarok ezzel a két – számomra végül is idegen – emberrel élni. Nem akarom több ideig eltűrni Mrs. Henzibah döntéseit, mikor ő nem az anyám. Hazudott nekem éveken át! És még bocsánatot sem kért.

Mikor Shopie és a többi idegen (akik végül is a rokonaim) elmentek, egyszerűen ezt mondta:

-Emma, eredj fel a szobádba! Ma le se gyere!

Semmi köszönet, hogy én mellettük döntöttem. Semmi. Egyre jobban bántam hirtelen hozott, bizonytalan döntésemet a maradásomról. Megint Shopie-nak lett igaza. Bár ez nagyjából mindig így van…

Aztán nem is jöhettem le egész nap. Enni sem kaptam. Végül is nem baj: úgyse ment volna le egy falat sem a torkomon. És este, mikor végre a hosszú forgolódások után sikerült elaludnom, ez a szörnyű rémálom gyötört.

Még csak hajlani négy óra volt. Mégsem bírtam visszaaludni. Furcsálltam is, de szerintem csak azért nem, mert kavarogtak a fejemben a gondolatok, és nem akartam itt feküdni, inkább most azonnal elmenni Shopie-hoz és ahhoz a nőhöz. Velük akarok élni. Senki mással.

Kimásztam az ágyból és felöltöztem. Jó meleg ruhákat vettem, mert ilyenkor hideg van kint, ráadásul Forks-ban vagyunk, ahol szinte mindig rossz az idő. Halkan mentem le, ráadásul természetellenesen gyorsan: lábaim a megszokottnál sokkal gyorsabban szaladtak. Ráadásul nesztelenül. Olyan volt, mint nemrég, mikor Shopie-val átugrottuk a kerítést.

Nem is tagadtam magam előtt: mások vagyunk Shopie-val. Hogy jó, vagy rossz értelemben, azt nem igazán tudom.

Halkan jutottam ki a házból – a konyhaablakon át. Miután kimásztam, behúztam magam után – becsukni ugyanis csak belülről lehetne.

Elindultam az utcánkon keresztül. Nem tudtam, merre kéne mennem, de valahol éreztem. Nem tudom, hogy az anyánk, vagy Shopie vonzott, de mintha bennem lenne a hollétük. Talán valami összeköt minket – a rokonság és a szeretet.

Bár pont én beszélek a szeretetről, mikor annyira szépeket mondtam az anyánknak. Bánom, de el nem törölhetem. Talán ha megmondom az igazat, akkor megbocsát nekem.

Vagy nem. Ezzel is számolnom kell. Akkor talán majd visszajövök ide, és élek az ál-szüleimmel. Nem tudom.

Szokatlanul gyorsan haladtam. Suhantam az utakon. Nem tudom, hogyan, csinálom, de valahogy jött magától. Aztán emberek tűntek fel előttem. Kénytelen voltam lassítani, ha nem akartam, hogy észrevegyék emberfeletti tempómat.

Ahogy közeledtek felém, láttam, hogy egy bandát láthatok. Öt-hat fiúból állt, akik maximum egyetemre járhattak, vagy inkább középiskolába. Amikor észrevettek, röhögni kezdtek rajtam és arról beszéltek (mert valahogyan hallottam, a hallásom is jobb lett), hogy mit keres egy „kislány” ilyenkor itt. Éreztem, hogy jobb lenne elhúzni a csíkot, de nem akartam irányt váltani – én a családom felé megyek és nem fogok meghátrálni pár fiú miatt.

Hallottam a gondolatukat. Az járt az eszükben, hogy miként raboljanak ki. De rá kéne jönniük, hogy nálam az égvilágon semmi nincs. Ez azonban nem történt meg, így csak még dühösebbek lesznek, ha sikeres rablási akciójuk emiatt meg csődbe.

El kell tűnnöm! Muszáj!, világosodott meg előttem a helyes döntés. Végül azt találtam a legjobbnak, ha nem váltok irányt, hanem elfutok mellettük, minél gyorsabban. Az nem érdekel, hogy UFO-nak fognak nézni. Csak az volt a fontos, hogy megszabaduljak tőlük és eljussak a családom házába.

Így hát gyors tempóra kapcsoltam és elfutottam mellettük. Döbbenten néztek utánam. Tényleg nem hittek a szemüknek, de megnyugodtam, mikor arra jutottak, hogy csak a sok alkoholos ital hatására láttak engem. Én pedig csak futottam tovább. Legbelül éreztem az utat és ez elég volt ahhoz, hogy ne álljak meg. Kételyeim nem voltak a megérzésemmel szemben. Teljesen biztos voltam a dolgomban.

Aztán egy éles csattanást hallottam és belém hasított a fájdalom. Nem éreztem, hogy hol fáj, az egész testem sajgott, bizsergett. Lábaim összecsuklottak, a földre zuhantam. Erőm nem maradt.

Lépéseket hallottam magam mellett, pont úgy, mint az álmomban. Tudtam, hogy mennem kéne, de lábaimban nem volt erő. Mindenem fájt, a szememet sem bírtam kinyitni, hogy lássam az alakot, aki körülöttem lépkedett. Felmerült bennem, hogy az a banda az, akik elől nemrég elfutottam. Nem tudom.

A sötétség ellepte agyamat. Az utolsó hang, melyet azelőtt hallottam, hogy elvesztettem volna eszméletemet, egy elégedett női hang volt:

-Most gyere kicsim. Már nagyon vártam, hogy újra lássalak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés