10. fejezet.

Faggatózás!

Nessie szemszöge:

Apa megérezte, hogy közeledem. Pedig igyekeztem elzárkózni, de a jelek szerint annyira ideges vagyok, hogy elárultam magam. Szar ügy nagy, ja! Még mindig nem tudom, hogy milyen magyarázattal fogok előrukoni nekik. Pedig egész úton e törtem azt, az, aranyos kis buksimat, de semmi jó nem jutott az eszembe. Mert valami olyan mesét akartam előadni, amiben senki nem tűnik hibásnak. De csak olyan volt, amiben vagy Em lesz egy nagy tuskó, vagy Jass egy nem törődöm köcsög, vagy én egy hisztis picsa. Egyik változat sem nyerte el a tetszésemet. De már nincs, mit tenni itt vagyok readásul még Alice-t is ide rángattam erre a cseppet sem barátságos beszélgetésre úgy, hogy szegénykém még azt sem tudja, hogy vámpírok vagyunk. Kezdtem úgy érezni, hogy irtó nagy baromság volt őt most ide hozni.

De hát késő bánat már nem tehetek semmi.

-         Alice! – kezdtem neki még is.

-         Igen?

-         Öm… ügye tisztában vagy vele hogy ez most irtó kellemetlen lesz?

-         Az hiszem, hogy igen.

-         Szóval kérlek, ne erről a benyomásról ítélj meg minket! Oké?

-         Persze nyugi! Mert a végén még légszomjad lesz, ha így kapkodod a levegőt. – és tényleg ha ember lennék már rég elájultam volna olyan iramban szedtem a levegőt. Eddig pedig fel sem tűnt.

-         Rendben! – mosolyogtam erőtlenül, de most csak ennyire voltam képes.

-         Na, akkor csapjunk a lovak közé. – s már el is indult az ajtó felé. De én még nem voltam kész. Nem tudom, hogy miért voltam így megijedve. Igen. Megijedtem! Na de mitől? Ez itt a húszmillió dolláros kérdés?

Alice még épp csak hogy bekopogott, amikor már nyílt is az ajtó. Láttam rajta hogy egy pillanatig kiül az arcára az értetlenség. De aztán már csak az a bizonyos barátságos mosoly maradt.

Nem nagy meglepetésre Apa nyitott ajtót. S rögtön Alice-t, mint ha észre sem venné megölelt olyan hosszan, hogy azt hittem nem is fog elengedni.

-         Jaj, Kicsim úgy aggódtam érted! Jól vagy? Semmi bajod? És hol voltál eddig? – zúdította rám a sok kérdést egy szere.

-         Öhm… Edward ő itt Alice! – mutattam be. S csak most eset le hogy milyen furcsán hathatott Alice-nek a „Kicsim” jelző, ahogy az arcára néztem. Hisz végül is mi csak testvérek vagyunk. Éreztem, hogy apának is rögtön leeset mekkora baromságot csinált. De aztán Alice arcán megint szétterült a mosoly és már mi is mosolyogtunk egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Na de miben fogadjunk, hogy majd egyszer, amikor csak „mi ketten leszünk” rá fog kérdezni erre a „kicsim” dologra.

-         Oh! Szia, Alice én Edward vagyok Edward Cullen. Bocsánat csak nem figyeltem annyira megörültem, hogy Nessie végre haza jött. – hadarta gyorsan Apa.

-         Semmi baj! Megértem! – mosolygott kedvesen Alice.

-         Szerintem jobb lesz, ha bemegyünk! – ajánlkoztam. Bár én inkább pont az ellenkezőjét gondoltam. Na de kit is érdekel, hogy mit gondolok most persze csak rajtam kívül.

Mind a ketten bolittotak majd Apa vezetésével bementünk. Odabent természetesen az egész család várt. Mibe hogy egész nap itt voltak. Miért van az, hogy amikor ilyen tutti tippjeim vannak, sosincs mellettem egy bukméker?

Miután mindenki illedelmesen bemutatkozott. Alice és Esme elmentek a konyhába úgymond kaját csinálni. Én nem bántam a dolgot, legalább Alice nem lesz itt, amikor mindenki nekem esik, és ez nagyban megkönnyíti majd a magyarázkodást. Plusz őszintén szólva így gyalog elég hosszú volt az út és elégé ki is idegeltem magam ahhoz, hogy tök éhes legyek. És tuti biztos, hogy Esme sok kaját fog csinálni így jól fogok lakni az biztos. Csak addig maradjak életben. Mert még mindig rám vár a kihallgatás. Jajjaj. Valaki nem akar engem kimenteni innen gyorsan? Légyszi!

-         Szóval hol voltál? És egyáltalán miért mentél el? – kérdezte rögtön apa, ahogy mindenki leült a nappali valamelyik részébe.

-         Csak elmentem egy kicsit az erdőbe aztán ott találkoztam Alice-el. És nála voltam ez idáig. – na, ez legalább teljes mértékben igaz. Az a jó hogy apa mostanában már nem tud a gondolataimban olvasni, mert sikerült rájönnöm, hogy zárhatom ki. Így nem hallgatja ki a gondolataim. Nem is kell mondanom néha nagyon ki is akad e miatt. HAHAHA.

-         Oké! De mégis miért mentél el? – na, ez már anya volt.

-         Csak mert! – válaszoltam. Igen visszapofázásban mindig is penge voltam.

-         Ez nem válasz! – förmedt rám Apa. Mindig utálja, ha nem válaszolok rendese. Igen rajta meglátszik, hogy nem mostani a neveltetése. Pff.

-         Csak egyszerűen el kellet mennem. Nem bírtam a feszültséget.

-         Aha és ezért nem szólal meg sem Emmett sem Jasper mióta elmentél. – csak bámultam az említettekre. Komolyan nem szólaltak meg az óta, nem mondták meg hogy mit mondott nekem Em, amiért elrohantam. Csak ámultam és bámultam. Nem akarta felfogni az agyam, amit hallottam. Pedig cserkészbecsszó hogy nagyon igyekeztem.

-         Azt én honnan a bús bánatból tudjam, hogy mi a jó francért kukultak meg! – ha nem tudsz, semmi értelmeset mondani kezdj el dühöngeni, Nessie lecke 1. fejezet.

-         Héhéhé! Nyugi! Nincs semmi baj!

-         Én marha nyugodt vagyok. Nem kell nyugtatni.

-         Aha, látszik! – nevetett Emmett. Erre kapott egy olyan szúrós pillantást, amitől rögtön lefagyott a mosoly az arcáról.

-         Nem azért mondtam! – tetet fel a kezét gyorsan.

-         Ja, én meg a húsvéti nyuszi vagyok mellékállásban. – most bezzeg mindenki dőlni kezdett a nevetéstől. De legalább már nem volt olyan feszült a hangulat. És még rám mondják, hogy hangulatromboló vagyok.

-         Ez jó volt! Honnan szedted? – kérdi Em. Őt mindig is érdekelték a frappáns beszólásaim.

-         A mikulás zsákjából! Szerinted?

-         Ne kérlek, hagyd abba. – röhögött tovább a társaság.

-         Ha így fogytatjátok röhögő görcsöt fogtok kapni. – jegyeztem meg Kb 2 perc cseppet sem csöndes nevetés után.

-         Kaphat egy vámpír röhögő görcsöt? – kérdezte Emmett.

-         Titeket elnézve simán! – vágtam rá azon nyomban.

-         Ja, elég valószínű! – csatlakozott Anya is.

-         Kész a kaja! – halottam meg Esme hangját. Szépen mindenki elkomolyodott, már ha ez a megfelelő szó arra, ahogy próbáltak feltápászkodni és elindulni az ebédlő felé.

-         Mit csináltatok? – kérdeztem beleszagolva az illat felhőbe.

-         Hát ilyen hamar csak sült krumplit és hozzá ilyen mirelit vacakot. – mosolygott Alice. Mindig azt mondja, hogy „mirelit vacak „de azért nála is van jó pár zacskó. Szerinte is finom meg legalább gyorsan kész van. Szerintem ez a legnagyobb előnye.

-         Azt nagyon szeretem. – válaszoltam hát.

-         Tudom! Észrevettem.

-         Hát remélem, hogy nem haragszotok, de mi nem eszünk. Mert nem rég ebédeltünk. – válaszolta Carlisle.

-         Oh, tényleg. Hát akkor nekünk kell megennünk.

-         Szerintem nem lesz probléma. – mosolyogtam és is. Mert tényleg eléggé éhes voltam már főleg hogy a kedvencemet csinálták.

-         Akkor esetek neki! – s mi szófogadó kislány módjára leültünk és ettünk. Ahogy megjósoltam mind el is fogyott.

Miután végeztünk. Úgy voltam vele oké hogy most tök elnézőek meg minden de lehet hogy ezt is olyan három napos (jelen esetben 3 órás csoda) és mindjárt elkezdenek hőzöngeni mekkora egy faszfej vagyok. Lehet hogy már rég meg is tették volna ha nincs itt Alice. És én még hülyeségnek tartotam őt elhozni. Megkkora barom is vagyok! Minden esetre én fogtam Alice-t és sűrű elnézések meg boccsik között felcipeltem a szobámban. Csak arra nem gondoltam hogy így meg Alice támad le. Miért van az hogy sosincs jó megoldás. De ha mégis hát baszodjon meg, mert, hogy hozzám még soha nem jött el az tutti.

-         Szóval mivolt ez a „Kicsim”-ezés közted és Edward között? – kérdezte. Hát nem meg mondtam, hogy rá fog kérdezni? Jaj, miért kell nekem mindig mindent ilyen jól tudnom?

-         Semmi.

-         Aha, persze. Azért nem vagyok ilyen naiv. – hát igen egy párszor már mondtam neki, hogy az, de csak nem akarta elhinni és erre tessék, végre elismeri, és egyből ellenem használja. Na, igen ez a hála a jó tettekért.

-         Örülök, hogy elismered végre hogy naiv vagy. – adtam a közönyöst.

-         Azt hittem barátnők vagyunk.

-         Mert azok is vagyunk.

-         Akkor meg miért nem ismered el, és mondod el, hogy van köztetek valami?

-         Már, mint úgy értve van köztünk valami? – néztem rá nagy szemekkel.

-         Naná hogy úgy értve!

-         Fúj, nem! Dehogy is! Jézusom hogy képzeld?- oké elismerem ez azért kicsit túlzás volt. De akkor is, hogy gondolhatja, hogy Apával… Ááá nem még a gondolatát sem bírom. De nem mondhatom meg neki hogy te istenverte hisz ő az Apám! De akkor hogy a jó büdösbe magyarázzam el neki, hogy mi a tényállás? Na, ez az ötezer dolláros kérdés.

-           Hét oké fogtam. Nem vagytok együtt, de akkor magyarázd meg ezt a „kicsim” dolgot.

-         Csak jó köztünk a testvéri kapcsolat. És nagyon aggódott értem. – vontam meg a vállam. Remélem, a többiek élvezik a műsort! Fogadok Emmett-et úgy kell lefogni, hogy ne, jöjjön fel.

-         Aham persze.

-         Hát akkor ne hidd el, nem érdekel! Különben is Edwardnak ott van Bella. Nekem meg… - haraptam el a mondtat végét és elterültem az ágyamon. Csak bámultam a plafont miközben Jake arcár idéztem fel magam előtt. Jaj de hiányzik jött a felismerés és már szúródott és a mellkasom a gyomrom görcsbe rándul.

-         Neked van pasid el nem is szóltál róla? – láttam meg Alice-t a fejem felet. Nem is vettem észre hogy feljött az ágyra.

-         Igen!

-         Hogy hívják? És hol van? És mennyire szereted? Ő mennyre szeret téged? Mesélj el mindent! Kérlek! – nézet rám imádott kiskutya szemeivel. Erre önkéntelenül is elmosolyodtam.

-         Jake -nek hívják. Még Forks-ban van. Nagyon szeretem őt. Tudtomal ő is engem, mert hát…

-         Hát mi? – kíváncsiskodott.

-         Mi jegyben járunk. – az arcán akkora döbenetet lehetet látni mindha azt mondtam volna, hogy a nap holnap nem fog felkelni.

-         Aszta! Ez tök jó! Gratulálok! – mosolygott megint.

-         Köszi! – pirultam el egy kicsit. Szinte soha nem pirulok kivéve, hogyha az én hercegemről van szó. Akkor egy merő pipacs vagyok.

-         Jaj, ez annyira édes. – nevetet

-         Szerintem nem! – durciztam. Lehet, hogy nem kellet volna ezen durciznom de ha én egyszer ducizni akarok, akkor fogok és kész! Nincs mese se regény!

-         Oké akkor nem édes! – tette fel a kezét. – De miért van Forks-ban szerintem elég nagy ez a ház, hogy ő is elférjen? Vagy valami baj van azért nem jött?

-         Jaj, nem nincs semmi baj. Csak neki még kell egy kis idő, hogy mindent le tudjon rendezni és csak aztán jön. – nyugtattam meg. Bár azt nem egészen tudom, hogy pontosan kit? Magamat vagy Őt? Rák tudja a lényeg hogy én nem. És ez mocskusúl kiveri nálam a biztosítékot.

-         És az mikor lesz?

-         Nem tudjuk biztosan.

-         De Kb?

-         Úgy egy, két hét.

-         Szóval akkor még ebben a hónapban ide jön. Ha minden jól megy?

-         Igen! De miért fontos ez? – kérdeztem? És közben nem túl barátságosan méregettem. No, nem azért mert attól féltem, hogy el akarja venni tőlem attól nem féltem csak valami gyanúsan csajszis dolog van készülőben. És tudni illik én mindig is rühelltem a csajszis dolgokat. Oké a sminkig eljutok, de hogy nekem manikűröshöz meg kozmetikushoz meg ilyenekhez keljen menni. Na, nem! És a csajmatek meg a csajlogika sem volt nálam nyerő.

-         Miben mesterkedsz? – adtam hangot a gyanúmnak igen csak „nyuszika a reflektorban” hangon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés