(Esme szemszöge)

Már két napja szerethettem a fiamat úgy, hogy már nem a hasamban volt, és egyszerűen nem tudtam vele betelni, ahogy a család egyik tagja sem. Még Charles is egyre sűrűbben látogatott be hozzánk, hogy megnézze mi a helyzet. Minden nap boldogan dajkálta meg a fiát, és én örömmel néztem őket. Amióta teherbe estem minden más lett kettőnk között is. Nem mondanám, hogy szeretem, és hogy megbocsájtottam neki, de a fia okozta boldogságtól egészen elviselhetővé vált. Már nem alázott meg, és nem is bántott, úgyhogy sokkal nyugodtabb voltam, és ez a babánkra is jótékony hatást gyakorolt. Az orvos minden nap megvizsgálta, de nem talált nála semmi problémát. A kisfiam egészséges volt, amiért minden nap imádkoztam.

A harmadik reggelen azonban minden megváltozott. A fiamat nem hozták be az etetésre, pedig én már nagyon vártam. Eleinte nem idegeskedtem, hiszen biztos voltam benne, hogy az itt dolgozóknak rengeteg munkája van, és csupán késnek. Esetleg a kis Charles ma reggel lustább, és még nem követelte a reggelijét. Viszont, amikor már két órát késtek, kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, és kiabálni kezdtem. Néhány pillanattal később egy nővér lépett be a szobába aggódó arccal, én pedig teljesen elsápadtam, mert bár fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de abban biztos voltam, hogy semmi jó.

-         Hol van a fiam? – kérdezte remegő hangon.

-         A doktor úr mindjárt itt lesz – mondta a mindig mosolygó nővér síri hangon.

-         Mondja meg, most azonnal – kértem a nővért, de ő csak lehajtotta a fejét. Az orvosom pedig ebben a pillanatban lépett a szobába. – Mi történt? – kérdeztem tőle is immár teljesen pánikba esve.

-         Nagyon sajnálom, Esme, de a kisfia nemrég elhalálozott – mondta az orvos szomorúan.

-         Tessék? – sikoltottam fel. – Az nem lehet. Tegnap is megvizsgálta, és azt mondta, hogy teljesen egészséges. Nem halhatott meg egyik pillanatról a másikra – keltem ki magamból. Ha ez valami őrült vicc, amivel frászba hozzák a kismamákat, akkor nagyon is jól sikerült.

-         Annyira sajnálom. A kisfia bölcsőhalálban hunyt el. Ezzel sajnos nem lehet mit tenni. Nagyon ritka probléma a kisbabáknál, és nem lehet kiszűrni. A kisbaba teljesen egészséges, de egyszer csak nem ébred fel többé. Tízezerből kétszer fordul elő – magyarázta az orvos szomorúan, én pedig valószínűleg a sokktól elájultam.

Amikor magamhoz tértem meg volta győződve róla, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész. Az én kisfiam egészséges. Az orvos is megmondta, úgyhogy biztosan csak egy szörnyű álom volt. Oldalra fordítottam a fejem, és szembetaláltam magam anyám könnyes arcával. Nem, az nem lehet. Biztosan csak képzelődök. Szorosan behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam, de édesanyám nem tűnt el.

-         Kicsim… - kezdett bele anya, de félbeszakítottam.

-         Nem, ki ne ejts a szádon ilyesmit. Az én kisfiam nem halt meg! – kiabáltam, és felpattantam az ágyról, hogy a gyerekek szobájához rohanjak, de útközben a nővérek elkaptak, és visszacipeltek a szobába. Lefektettek az ágyra, és egy perc múlva már jött is az orvosom, aki beadott valamit, amitől teljesen elkábultam. Hallottam, hogy beszélnek körülöttem, de nem voltam képes felfogni az értelmét, és hagytam, hogy ismét elnyeljen a jótékony sötétség.

Nem tudtam, hogy mennyi az idő, és hogy mi történt, de láttam, hogy már sötét van. Édesanyám aggódva figyelt, és két nővér is a szobában volt. Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodtam, és a könnyeim patakokban kezdtek el folyni. Nem tudtam elhinni, hogy az életem értelme nincs többé. Ez nem történhet meg. Végre boldog voltam, és ez történik. Olyan pici volt, és ártatlan. Többet érdemelt volna az élettől, mint néhány napot. Szerettem volna megtanítani járni, beszélni, úriemberré nevelni. Az apja lovagolni vitte volna, és beavatta volna az üzleti élet rejtelmeibe. Sok év múlva megtalálta volna az igaz szerelmet. Megnősült volna, majd gyönyörű unokákkal ajándékozhatott volna meg. Egy szülőnek nem való a gyermekét eltemetni. Ezt soha nem fogom kiheverni.

-         Kicsim, hallasz engem? – simogatta meg anyám az arcomat, kiszakítva ezzel a merengésemből, de semmi kedvem nem volt beszélgetni, úgyhogy csak feküdtem tovább mozdulatlanul.

-         Esme, ennie kell. Már több, mint egy napja nem evett egy falatot is – szólt hozzám Mary is, aki egy nagyon kedves nővér volt, és tudtam, hogy csak jót akar, de most egyáltalán nem tudott érdekelni.

-         Kérlek, drágám. Ne fordulj magadba, mert akkor csak rosszabb lesz. Sírj, rombolj, sikoltozz. Bármit, csak térj vissza hozzánk – könyörgött anyám sírva, de egyáltalán nem szándékoztam kilábalni ebből a vegetatív állapotból. Így jó volt, könnyű. Nem akarom, hogy szánjanak és vigasztaljanak. Attól egy cseppet sem lesz jobb semmi. Már senki nem tudja visszahozni nekem a kis Charlie-t.

Egész nap próbáltak egy kicsit kizökkenteni ebből az állapotból, de én makacsul ellenálltam, és enni sem voltam hajlandó. Nem akartam tovább élni. Mi értelme? Az orvosom a második ilyen napon bejött hozzám, és bekötött nekem valamit, hogy ne száradjak ki, de én, ahogy elfordultak kitéptem magamból. Nem volt rá szükségem. A melleim iszonyatosan feszültek. Úgyhogy hagytam, hogy Mary segítsen lefejni a tejemet, amit oda tudtak adni egy másik kisbabának, de beszélni továbbra sem voltam hajlandó. A harmadik napon bejött hozzám Charles is, miután elintézte, hogy a kisfiúnkat a családi kriptában helyezzék majd el. Az anyám rögtön felpattant, és odasietett a férjemhez.

-         Nem szólal meg, és nem is eszik. Az orvos szerint, hogyha ilyen marad az állapota, akkor le kell kötözni, és gépekre kell tenni. Egy pszichológust is javasolna – mondta anyám sírva, majd megölelte Charles-t és kiment a szobából.

-         Meddig csinálsz még hülyét mindenkiből? – ült le mellém Charles, és most egyértelműen a régi önmaga volt. A kegyetlen férj, akit gyűlöltem. – Ne nézz madárnak, mindketten pontosan tudjuk, hogy érted, amit mondok. Azzal nem érsz el semmit, hogyha előadod itt a szenvedő anyát. Bár, ha magadat hibáztatod, abban valószínűleg lehet valami. A fiunk egészséges volt, aztán hirtelen meghalt. Nyilván akkor történhetett vele valami, amikor itt volt veled – vágta a fejemhez, de kellően halkan, hogy az ajtó túloldalán ne hallja meg senki, az én egyetlen férjem „vigasztalását”. – Úgyhogy ha jót akarsz magadnak, akkor abbahagyod ezt a viselkedést, meggyógyulsz szépen, és lesz majd másik gyerekünk. Szóval hajlandó vagy végre magadhoz térni, vagy sem? – kérdezte ingerülten, mire csak megráztam a fejem. – Rendben. Akkor kénytelen leszek bedugni egy őrültekházába, azután pedig új feleség után nézni. Legyen kívánságod szerint – mondta fagyosan, majd felkelt mellőlem, és kisétált a szobából.

Néhány perc után édesanyám tért vissza Mary társaságában, és egy hatalmas tálcával, amin a kedvenc ételeim sorakoztak fel, de én nem ettem egy falatot sem. Hiába volt itt minden, amit szeretek, akkor sem kívántam az ételt. Miért is kívántam volna? Hiszen nem volt miért élnem. Rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Mert kilábalni nem fogok ebből a letargiából, hiszen, hogyan is lehetnék túl a fiam halálán. Úgyhogy végleges megoldásra volt szükség. Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha kisétálnék a kedvenc sziklámhoz, innen nincs messze, és egyszerűen leugranék. Azt a magasságot biztosan nem élném túl, és talán megszűnne az az iszonyatos fájdalom, ami átjárja a testemet és a lelkemet is. Igen, ez lesz a megoldás. A halálommal megnyugvást találok majd. Amint egyedül hagynak elindulok, és véghez viszem a tervemet.

-         Kérlek, legalább pár falatot egyél, kicsim. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de élned kell tovább. Fiatal vagy, és gyönyörű. Még rengeteg egészséges gyermeknek adhatsz életet. Egy napon csodálatos anya leszel, ebben biztos vagyok – mondta anyám, miközben a hajamat simogatta.

-         Biztos igazad lesz – vettem erőt magamon, és megszólaltam. Anyám pedig felsírt örömében, és Mary is odaszaladt, hogy megöleljen. Szegények még nem tudták, hogy azért teszek úgy, mintha jobban lennék, hogy végre magamra hagyjanak és megszökhessek végrehajtani az öngyilkossági terveimet.

-         Jaj, drágám – borult édesanyám a nyakamba. – Annyira örülök neki, hogy jobban vagy. Nagyon aggódtam érted, és apád, meg Charles is teljesen kikészült – sírta anya. Na persze, Charles, aki a külvilág számára mintaférj, és az apám, aki úgy szeret. Milyen megható.

-         Rendbe fogok jönni, anya. Sajnálom, hogy megijesztettelek – hazudtam.

-         Egyél egy kicsit, édesem. Nagyon sovány vagy, már napok óta nem ettél – biztatott anyám, én pedig szófogadóan enni kezdtem.

Bár nem azért, mert éhes voltam, vagy mert élni akartam, hanem azért, mert hogyha belegondoltam rájöttem, hogy szükségem lesz némi energiára, hogyha el akarok jutni addig a szikláig. A tervem mit sem ér, hogyha nincs elég erőm, hogy megtegyem. Gépies mozdulatokkal vettem magamhoz az ételt, de az ízét semminek sem éreztem, nem is akartam.

Miután befejeztem édesanyám halványan elmosolyodott, magához ölelt, és dúdolni kezdett nekem. Tudtam, hogy hatalmas fájdalmat fogok neki okozni azzal, amit el fogok követni, de akkor is ez volt a legjobb megoldás a számomra. Annyira szerettem őt, de már nem volt maradásom az élők között. Nem volt miért maradnom. Este elkezdtem győzködni, hogy nyugodtan menjen haza, mert velem minden rendben lesz.

-         Neked is pihenned kellene egy kicsit – kezdtem bele. – Nagyon sápadt vagy, és fáradtnak is nézel ki. Biztosan nem aludtál azóta, amióta ilyen állapotban vagyok. Nagyon sajnálom – magyarázkodtam.

-         Ugyan, kincsem. Természetes, hogy nagyon rosszul érzed magad. Hidd el, hogy én sem vagyok éppen jól. Viszont már sokkal jobb, most, hogy újra megszólaltál és ettél is – mondta könnyeivel küszködve.

-         Most már minden rendben lesz, csak menj haza, és pihend ki magad a kedvemért. Holnap reggel pedig találkozunk, hogyha visszajössz hozzám látogatóba – eresztettem meg egy halvány mosolyt édesanyám felé, aki habár gyengéden ugyan, de viszonozta a gesztust.

-         Rendben, Esme. Legyen, ahogy akarod, de kérlek, te is pihend ki magad. Legalább próbálj meg aludni – kérlelt anya.

-         Megígérem. Most már azt hiszem, hogy nem lesz gond – mondtam biztatóan. Nem szerettem hazudni a szeretteimnek, de most nem éreztem emiatt bűntudatot. Egyszerűen csak meg akartam szűnni, és ez volt rá a legjobb megoldás.

-         Jól van, akkor megyek. Aludj jól, édesem – mondta anyám gyengéden, majd megcsókolta a homlokom, és elindult az ajtó felé.

-         Nagyon szeretlek, anya – szóltam még utána, mire megfordult és őszintén rám mosolygott. Ebben a mondatban benne volt minden, amit feltétlenül a tudtára kellett adnom, mielőtt a halál karjaiba vetem magam.

-         Én is nagyon szeretlek – mondta határozottan, majd kiment az ajtón, és becsukta maga után.

-         Ég veled. Remélem, hogy egyszer meg tudsz nekem bocsátani – motyogtam magam elé, majd felkeltem az ágyból, és az ablakhoz siettem.

Kikukucskáltam, és láttam, amint anyám beszáll a kocsiba, és egyre távolodik a kórháztól. Szerencsére a szobám a földszinten volt, így nem jelentett gondot, hogy az ablakon át távozzak. Amint úgy ítéltem meg, hogy édesanyám már elég messze jár, és a nővérek sem tudnak megakadályozni a tervemben, kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta.

Csendben lépkedtem, mezítláb, egy szál hálóingben. A talaj hideg volt, de szinte meg sem éreztem, hiszen minden mindegy volt. Az első párszáz métert futva tettem meg, hogy még véletlenül se bukjak le, de utána már csak sétáltam. Még egyszer, utoljára megcsodáltam a tájat, amit kislánykorom óta imádtam. Elidőztem egy-két percet azokon a helyeken, ahol a fiammal jókat játszhattunk volna, és végül elértem a célomat. Felsétáltam a szirt legmagasabb pontjára, majd mélyet szippantottam a friss levegőből. A kezemet a már lapos hasamra tettem, és sírva fakadtam.

-         Nagyon szeretlek, kicsim. Nemsokára újra együtt leszünk – suttogtam a hasamat simogatva, majd elrugaszkodtam, és egy határozott mozdulatot követően már zuhantam is a mélybe.

Hatalmas csattanással érkeztem meg a szirt aljára, és hirtelen nyílalt belém a fájdalom, ami egy óriási reccsenés kíséretében el is illant. Tudtam, hogy a nagy reccsenést a gerincem adta ki. Ha meghalnom nem is, de legalább lebénulnom sikerült. Így legalább nem fáj már semmi. A tudatom egyre inkább ködösödött, és kedves ismerősként fogadtam a rám telepedő jótékony sötétséget. A haldoklásom békés volt, és könnyű. Lassan zuhantam az öntudatlanság kegyes mocsarába, majd a világ megszűnt létezni, és az én lelkem végre megnyugodhatott, hogy sikerült végrehajtanom a tervemet. Most már senki sem hozhat vissza az életbe. Nincs többé szenvedés, és fájdalom. Egy pillanatig még felsejlett előttem az édesanyám és elvesztett kisfiam arca, majd elnyelt a sötétség.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés