(Esme szemszöge)



Úsztam a boldogságtól, amikor hazaértem. Nagyon reméltem, hogy mindenki osztozni fog az örömömben. Anyám lelkesedésében nem kételkedtem már most sem, abban viszont igen, hogy mit fog szólni hozzá a férjem, és az apám. Bár most még az sem tudott volna rossz kedvre deríteni, hogyha ők nem örülnek neki. A lényeg, hogy én nagyon is boldog vagyok, amiatt, hogy gyermekem lesz. Felsiettem a szobánkba, és átöltöztem, hogy illőképpen fogadhassam majd Charles-t. Nem is kellett rá túl sokáig várnom, egy órával később már meg is érkezett.

- Milyen napod volt? – kérdeztem kíváncsian.

- Egész tűrhető. Az üzlet, amit az apáddal indítottunk el, végre révbe ért, méghozzá sikeresen – mondta lelkesen. Legalább a munkát szereti, ha mást nem is. – Te mit csináltál ma? – kérdezte meg aztán.

- Elmentem orvoshoz. Tudod, mostanában sokat gyengélkedtem – kezdtem bele.

- Igen, tudom – mondta, de az arca inkább értetlen volt. Sejtettem, hogy észre sem vette, hogy nem vagyok jól. – Mit mondott a doktor? – kérdezte, bár nem úgy nézett ki, mintha igazán érdekelné, inkább csak udvarias volt.

- Azt mondta, hogy kisbabánk lesz – mosolyodtam el, de azért egy kicsit féltem is a reakciójától.

A következő pillanatban megindult felém, és én azonnal a hasam elé kaptam a kezem, nehogy kárt tehessen a piciben, de legnagyobb meglepetésemre csak magához ölelt, méghozzá olyan finoman, mint még soha életében. Erre a lépésére hirtelen nem tudtam mit lépni, mindenesetre gyorsan sikerült megnyugodnom, szerencsére. Nem örülnék, hogyha a babának baja esne amiatt, hogy állandóan stresszes vagyok.

- Ez nagyszerű – mondta miután elengedett. – Remélem, hogy fiú lesz, hogy tovább vihesse az Evenson nevet – tette még hozzá, majd elnézést kért, és visszavonult a dolgozó szobájába.

Én pedig úgy maradtam, ahogy voltam. A rózsaszín mámor, amit amiatt éreztem, hogy Charles is örül a kicsinek, egy csapásra tovatűnt, amikor kimondta a bűvös mondatot. „Remélem, fiú lesz.” Miért van az, hogy a férfiakat csak az érdekli, hogy valaki tovább vigye a nevüket. Én is emiatt vagyok most ebben a pokoli házasságban. Ha fiúnak születek, azt tehetnék, amit csak akarnék, és mindenki csodálta a nevemért.

- Én is akkor is imádni foglak, hogyha kislány leszel – simítottam végig a még lapos hasamon. – Bár köztünk maradjon, de jobban járnál, hogyha kisfiúnak születnél – tettem még hozzá. Ki tudja, hogy egy kislányra, hogyan reagálna Charles, bár a saját vérére csak nem emelne kezet. Nem a saját gyerekét, azért nem bántaná. Döntöttem el, majd felmentem a szobánkba és lepihentem, majd el is aludtam.

Legnagyobb meglepetésemre csak másnap reggel tértem magamhoz újra. Charles már nem volt otthon. Vajon mennyire volt dühös azért, mert nem voltam ott a vacsoránál, és a reggelit is kihagytam? Ha hazaért biztosan megkapom a magamét, pedig nem szándékosan aludtam el ennyire. Bementem a fürdőbe, és megmostam az arcom, majd visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. Már éppen belebújtam volna a ruhámba, amikor az ajtó kivágódott, és édesanyám rontott be a szobába. Azonnal magához ölelt.

- Annyira örülök nektek, kicsikém – motyogta a vállamba. – Istenem, nagymama leszek. Már alig várom, hogy megszülessen. Tudom, hogy még nagyon kicsit, és még több, mint fél év, mire megszületik, de már most imádom az unokámat – hadarta boldogan.

- Anya? Te honnan… - akartam kérdezni, de azonnal a szavamba vágott.

- Charles járt nálunk ma korán reggel, és boldogan újságolta el a híreket. Azt mondta, hogy nagyon mélyen aludtál, és szerinte jobb lenne, hogyha vigyáznál magatokra, és pihennél, úgyhogy inkább én jöttem el hozzád. Tudom, hogy még nincs nagy idő, de nem tudtam tovább várni – mondta anya lelkesen. Mindig is imádta a gyerekeket, úgyhogy most tényleg örömmámorban úszik ettől a hírtől.

- Jól vagyok, anyám. Csak egy kicsit fáradékony vagyok mostanában, és… - akartam folytatni, de rám tört a rosszullét, úgyhogy visszafutottam a fürdőbe, hogy könnyítsek magamon. Édesanyám utánam szaladt, és megfogta a hajamat, amíg nem lettem jobban egy kicsit. – Sajnálom – mondtam, amikor kiegyenesedtem végre.

- Ugyan, drágám. Én is mindig rosszul voltam az elején, ez természetes. Néhány hét múlva már nem lesznek ilyenek. Szerintem most inkább feküdj vissza. Egész nap itt tudok maradni, úgyhogy én majd gondoskodom az ebédről és a vacsoráról – mondta anya kedvesen, majd segítet lefeküdni, és betakargatott.

- Köszönöm – szóltam még utána.

- Nincs mit, Esme. Te csak pihenj még egy kicsit – mondta még anyu, aztán eltűnt az ajtó mögött, engem pedig megint elnyomott az álom.

Legközelebb arra eszméltem fel, hogy valaki finoman cirógatja az arcom. Ehhez egyáltalán nem voltam hozzászokva, úgyhogy meglepetten nyitottam ki a szemeimet, és megláttam anyut, aki mosolyogva figyel engem.

- Mi történt? – kérdeztem elnyomva egy ásítást.

- Semmi, csak hoztam neked egy kis levest. Tudom, hogy csak üres húsleves, de hidd el, hogy ez nagyon is jót fog tenni a gyomrodnak – mosolygott rám mindentudóan.

- Köszönöm – ültem fel, és kanalazni kezdtem a levest, ami tényleg nagyon jól esett.

Miután mindet megettem megköszöntem, anyám pedig azonnal elvitte a tálcát. Nem akartam az egész délutánt is ágyban tölteni, úgyhogy felkeltem, felöltöztem, és lementem a földszintre, ahol nagy volt a sürgés-forgás, csak azt nem tudtam, hogy miért.

- Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten.

- Csak egy kisebb összejövetel lesz, hogy bejelenthessétek a jó hírt. Charles kérte, hogy szervezzem meg, úgyhogy jobb lenne, ha te most még visszamennél pihenni, mert hosszú lesz az este – magyarázta anyám, és a szobám felé kezdett tessékelni.

- Biztos, hogy kell ez? Úgy értem, hogy még csak néhány hónapos a kicsi. Nem korai még ilyen kisebb bált tartani neki? – kérdeztem bizonytalanul.

- Dehogy. Kicsim, mindenki nagyon fog örülni ennek a hírnek. Úgyhogy most pihenj. Este pedig csak élvezd, hogy mindenki miattatok van itt. Jó lesz, majd meglátod – bíztatott anyám, én pedig úgy döntöttem, hogy jobb, hogyha hagyom magam, és szót fogadok, mert úgysem tudom lebeszélni a terveiről.

Egészen estig nem is hagytak felkelni. Akárhányszor megpróbáltam, vagy az anyám, vagy a személyzet valamelyik tagja visszatessékelt a hálószobába. Már este hét óra volt, amikor végre megengedték, hogy felöltözzek, és felkészüljek a nagy eseményre. Bár semmi kedvem nem volt hozzá. Mondjuk, legalább addig is játssza Charles a mintaférjet, amíg vendégek vannak, és így biztosan nem fog kezet emelni rám, ami nekem is, és a babának is jó. Fél óra alatt elkészültem, és már az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, amikor a férjem lépett be az ajtón.

- Gyönyörű vagy – mondta mosolyogva, majd a karját nyújtotta.

- Köszönöm – mondtam meglepetten, hiszen ezt utoljára akkor hallottam tőle, amikor megkérte a kezemet. Bár az esküvőnk óta nem is sokszor voltam gyönyörű, mivel az esetek többségében lila foltok borítottak.

- Mehetünk? – kérdezte, amikor belekaroltam.

- Természetesen – bólintottam, majd hagytam, hogy a férjem levezessen a nappalinkba, ahol a tömeg azonnal éljenezni kezdett, amikor megláttak minket.

Az este hátralévő része kellemesen telt. Egy kicsit táncoltam, de nem sokat, mert nem is hagyták volna. Sokat ettem. Sokkal többet, mint szoktam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért vagyok ennyire éhes, mert beképzelem, hogy már kettő helyett eszem, vagy azért, mert ma kivételesen nyugodt vagyok, és nem idegeskedem. Mindenesetre minden nagyon jól esett. Lehet, hogy nagyon duci kismama leszek, hogyha így folytatom, de még ezt sem bánom. Mindent megtennék érte. Éjféltájban teljesen kifáradtnak éreztem magam, pedig jóformán egész nap csak feküdtem és aludtam. Ezt anyám is észrevette, úgyhogy azonnal szólt a férjemnek, aki mindenkitől elnézést kért, majd felkísért a hálószobába. Miután lefeküdtem láttam, hogy egy táska van elkészítve neki, amiben a ruhái vannak. Most el akar hagyni? Láthatta az elképedt arcomat, mert azonnal magyarázni kezdett.

- Átköltözöm egy másik szobába a terhességed idejére – mondta Charles határozottan. – A babának nem tenne jót, hogyha együtt töltenénk az éjszakát – magyarázta, én pedig bólintottam, hogy értem, majd lefeküdtem.

Nagyjából le tudtam fordítani a dolog jelentését, ami annyit tett, hogy „mivel a gyermeket hordod a szíved alatt, mostanában nem erőszakollak meg, nehogy baja essen a kis trónörökösnek, mert természetesen fiú lesz. Inkább majd bordélyba járok, mint a barátaim”. Így kell értelmezni ezt a kijelentést. Na, nem mintha bánnám, hogy biztonságban vagyok egy jó ideig a kicsivel együtt. Jó feleség módjára úgy tettem, mint aki nem érti a dolog burkolt jelentését, és hálásan rámosolyogtam.

- Ez igazán figyelmes tőled, Charles – mondtam meghatottan, mire apró csókot lehelt az ajkamra, és távozott a szobából.

Miért nézik a nőket folyamatosan hülyének, az ilyen férjek? Bár lehet, hogy jobb is, hogy buta libának tart, így legalább abban a boldog hitben él, hogy fogalmam sincs arról, hogy mindenkivel összefekszik. Tényleg elhitte, hogy bevettem, hogy a háború vége után egy évig még muszáj volt ott maradnia. Nyilvánvaló volt, hogy egy másik nő van a dologban, és ma este is láttam, hogy fiatal hölggyel is flörtölt, persze csak diszkréten, de ezek akkor is árulkodó jelek. Nem mintha zavarna a dolog, mert addig is, legalább békén hagy. Én úgy sem vágyom az együttléteinkre.



Néhány hónappal később…



A terhességem nagyon is boldogan telt. A férjem egyre többet „dolgozott”, ahogy én gömbölyödtem. Az édesanyám pedig a terhességem utolsó hónapjaira hozzám költözött. Minden pillanatát élveztem az áldott állapotnak. Még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor a pici először rúgott, vagy, amikor mocorgott egy kicsit. Nagyon is élénk kisbaba volt, és mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy minden jel arra mutatott a vizsgálatok alapján is, hogy nem lesz semmi baj vele. Már alig vártam, hogy a karjaimba tarthassam, és kényeztethessem. Biztosan gyönyörű baba lesz, akiért érdemes lesz élni.

Már az utolsó hónapban jártam, amikor arra ébredtem, hogy hatalmas fájdalom nyílalt belém, és a lepedő pedig tocsogott alattam. Hangos sikkantás hagyta el a torkom, mire anyám besietett hozzám.

- Mi történt, drágám? – kérdezte aggodalmasan.

- Azt hiszem, hogy itt az idő – nyögtem ki nehezen, majd megpróbáltam egyenletesen lélegezni, mert az orvos szerint ilyenkor az a legjobb, amit tehetek. – Hol van, Charles?

- A férjed még nem ért haza, de semmi baj, mindjárt elküldetek érte. Téged pedig most azonnal viszlek a kórházba – mondta anyám teljesen nyugodtan. Nagyon örültem, hogy mellettem van, és hogy ilyen higgadt tud maradni, mert én egyáltalán nem vagyok az.

- Rendben – egyeztem bele, majd megpróbáltam felkelni.

A fájásom szerencsére elmúlt, úgyhogy gyorsan felöltöztem, majd anyám és a szobalány segítségével lementem a kocsiig. Befektettek az ülésre, majd édesanyám is beszállt, és már siettünk is a kórház felé. Az általában rövid út, most óráknak tűnt, mert a fájdalom ismét belém hasított, de mégsem tudtam haragudni érte, hiszen nemsokára a karjaimban tarthatom a kisbabámat. Olyan régóta vártam már erre a pillanatra.

Ahogy a kórházba értünk anya beszaladt egy nővérért, aki azonnal odasietett hozzám, és ketten bevittek a szülészetre. Az orvosom szélesen mosolyogva fogadott, hiszen tudta, hogy mennyire boldog vagyok már a gondolattól is, hogy gyermekem lesz. A nővérek előkészítettek, majd az orvosom is bejött, amikor végeztek, és adta az utasításokat, hogy mit tegyek. Néhány órával később pedig felsírt az én tökéletes gyermekem. Kisfiú lett, és hihetetlenül gyönyörű volt. Rövid barna haja volt, és nagyon helyes arcocskája. Boldogan öleltem magamhoz, miután a nővérek megmosdatták, és visszahozták hozzám. Néhány percig dajkálhattam, majd elvették tőlem, hogy engem is megmosdassanak. Amíg elkészültem az egyik nővér kivitte a fiamat megmutatni a család többi részének. Egy fél órával később pedig már megint nálam volt az én kis csöppségem, a családom pedig a szobában állt és csodálta a fiamat.

Nagy nehezen Charles is megérkezett, és azonnal a kezébe vette a kis trónörököst, és valami olyat láttam a szemében, amit még soha ezelőtt. Őszinte szeretetet láttam a fia iránt, és ez megnyugvással töltött el. Amiatt már biztosan nem kellett aggódnom, hogy valaha is bántani fogja a kicsit. Onnantól kezdve le sem lehetett vakarni a mosolyt az arcomról. A kisfiammal minden rendben volt, a férjem is szerette őt, és meg sem fordult a fejében, hogy bántsa, még akkor sem, hogyha torkaszakadtából sírt. Egy igazi kis éhenkórász volt, mert alig néhány óránként követelte a jussát, de egyáltalán nem bántam. Boldogan emeltem a mellemre minden egyes alkalommal, és büszkén néztem gyönyörű arcocskáját, miközben elégedetten cuppogott. Tudtam, hogy végre van miért, illetve kiért élnem ezen a világon, mert itt volt velem ifjabb Charles Evenson, az én páratlan kisfiam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés