(Lotta szemszöge)


Az egy hónap hamar elröppent. Kisebb nagyobb nehézségeim pedig bőven akadtak.
Az első, akkor volt amikor ittlétem negyedik napján Aro étkezni hívott minket. Nem akartam, nagyon nem akartam embert ölni. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor egy nagy ketrecben egy puma várt rám. Amellett az ötven turista mellett. Aronak megköszöntem a kedvességet, de koránt sem volt elég egy olyan cica, főleg a sok emberi étel mellett, amiket az éttermekben megettem. A városból viszont nem engedett ki, és bent pedig nem szabadott ölni.

Egyre szomjasabb és lassabb lettem, amikor Demetri úgy döntött, nem kínozhatom tovább magam. Így a következő étkezésnél, szinte fél őrülten öltem meg egy negyvenes férfit. Attól a naptól kezdve szabadon elhagyhattam bármikor Volterrát, de csak akkor, ha emberi vért fogyasztok. Nem mondom hogy nem ízlett, de nem akartam gyilkossá válni. Nos, ezt Aro elérte.

Demetrivel és Félixszel jártam vadászni, és igen jól elszórakoztunk. De nem az emberekkel! Ők és én az erdőbe jártunk ki rendszeresen. Ezért csak akkor ittunk emberi vért amikor Aro kötelezett rá minket. Mármint engem, mert Félixért Marcus felelt, Demetriért pedig Caius.

A szemem színe is érdekes volt. A máskor élénk narancssárga, kapott egy vöröses udvart a pupilláim körül, ami gondolom az emberi vér miatt lehet. Szóval mindkét véren éltünk mindhárman. Állatin és emberin is. Félix olyanná vált számomra, mint amilyen egy rendes és védelmező bátyó.
A házasság dologgal volt némi problémánk. Demetri nem akart róla beszélni, én pedig igen. Nem tudom hogy mit gondolt, de hamarosan erre is rájöttünk Félixszel. Attól félt hogy csak kötelességből megyek hozzá. Ó anyám! Az volt életem legkínosabb és egyben legjobb beszélgetése.

**

- Dem beszélhetnénk? - léptem be a "szobánkba."

- Miről? - kérdezte, és fel sem nézett a könyvéből. Erre picit felhúztam magam, és kiszedtem a könyvet a kezéből.

- Kettőnkről. Állandóan ki akarsz bújni ez alól. - fenyegettem meg a könyvvel.

- Én nem. Csupán nem akarok olyan dologról beszélni ami kellemetlen. Lotta, nem fogok semmit sem rád erőszakolni. Ez Aro kívánsága volt, és nyugodj meg el foglak venni. - mondta, de nem nézett a szemembe. A hangja rideg volt és elfogadó.

- Tehát így gondolod? Kötelesség? Te nem akarod? - kérdeztem, és a könyvet visszadobtam az ölébe. Elindultam kifelé, de elkapta a csuklóm és megfordított.

- Félreértesz. - mondta, de én a szavába vágtam.

- Nem! Semmit sem értek félre. Te ezt nem akarod, látszik rajtad! Mond meg mi a baj velem? Mi az ami nem felel meg a NAGY Demetri Volturinak? - kérdeztem csalódottan, és kihúztam a kezem az övéből.

- Semmi érted! Semmi bajom veled. Hisz épp ez az! Gyönyörű vagy, fiatal, okos és még sorolhatnám. Egyszerűen ez olyan nehéz. - motyogta, egyáltalán nem vámpírokra jellemző módon.

- Könyörgöm Demetri! Nem gondolkozhatsz így! Miért van az, hogy kétszázszor idősebb vagy, mégsem látod át a helyzetet? - kérdeztem felháborodottan. Erre ő vadul csillogó szemekkel nézett vissza rám.

- Hát éppen ez az. Évszázadokkal idősebb vagyok, és ahhoz hogy valóra váltsd az álmod, hozzám kell jönnöd. Szerinted ezen mit nem látok át? - kérdezte cinikusan. Mintha elfojtott csalódottságot és fájdalmat is hallottam volna a hangjában.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor hagytad hogy beléd szeressek. - suttogtam, majd kiakartam rohanni az ajtón, de ő már az ajtónál állt és a hitetlenkedő pillantásától meg is torpantam.

- Mit mondtál? - lépett közelebb. - Mond még egyszer Lotta. Kérlek mond ki még egyszer. - nézett rám könyörgően. Zavarodottan sütöttem le a szemeim és úgy mondtam halkan.
- Azt mondtam, hogy akkor nem kellett volna hagynod hogy beléd szeressek. - ismételtem el, mire a már jól ismert kényelmes, biztonságot nyújtó, erős karok zárultam körém. Olyan erősen szorított, hogy az egész testünk összesimult. Én boldogan viszonoztam az ölelést, Amikor meghallottam a fülemnél a halk suttogását.

- El sem tudod képzelni mennyire vártam hogy kimond. Én is szeretlek Loretta Volturi. Mindennél jobban, az első perctől kezdve ahogy megláttalak. - suttogta, és nem tudta leplezni benne azt az óriási örömöt.

-Volturi? - kérdeztem mosolyogva.

- Ha a feleségem akarsz lenni, fel kell venned a nevem. - jelentette ki örömittasan. Boldogan elnevettem magam, és kissé hátrébb húzódva, csillogó szemekkel néztünk egymásra. Majd az arca közeledett az enyém felé, és végül egy hosszú de annál forróbb csókban találkoztak.

**

Az volt életem első, és egyben legjobb csókja. Csodás volt. Azóta minden rendben köztünk.
A volterraiakkal is kijövök, és egy hónap alatt szinte sikerült mindenkiről eltüntetnem a harc nyomait és a hegeket.
Még a fő hármas is megengedte hogy eltüntessem az átváltozással járó harapásnyomot.

Mindenki örömteli szemekkel tapogatta a sérüléseik helyét és nem győzködtek hálálkodni. Büszke voltam magamra, és éreztem hogy Demetri is az rám.

És most, most itt vagyunk a szobánkban egy fergeteges nászéjszaka után. Mindent egybevéve, azt hiszem ez volt életem legboldogabb döntése. Ránéztem a földre hajított egyszerű zöld koktélruhára, amiben férjhez mentem Alice legnagyobb sajnálatára, és anya egyik látomása ugrott be, amit még régebben mesélt el nekem.

Egy barna hajú lány volt, oldalán egy magas szőke sráccal. Volterra előcsarnokába vezető folyosón sétáltak kéz a kézben. A lányon pedig az én "esküvői ruhám" volt. Én voltam az, és Demetri. Anya megálmodta, és nekem ez már így is több mint elegendő bizonyíték az örökké tartó boldogságra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés