(Alice szemszöge)

Mikor ismét felhívtam Bellát, már ő vette fel, csakhogy úgy látszik, nem nézte meg a számot, mert Jacobot emlegette és mikor próbáltam elmagyarázni, hogy én vagyok, nem szólalt meg. Egyszerűen nem értettem, hogy miért csinálja ezt, csak beszéltem hozzá, de ő nem válaszolt, aztán…
Egy kattanás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt. És ez már vagy tíz perce volt, de én még mindig magam elé bámultam, miközben a telefon a fülemnél volt. Nem mertem ránézni a családomra – a Denali-klán tagjai már elvonultak a szobájukba, hogy nyugodtan beszélhessünk –, értetlenül álltam.
- Nos, azt hiszem, talán meghibásodott a telefon – törte meg a csendet végül Carlisle.
- Igen, biztos ez történt – motyogtam. – Talán, ha holnap újra felhívnám, akkor… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen egy homályos látomásom támadt. Azt láttam, hogy Bella egy kórházi ágyon fekszik, karba tett kézzel és felettébb borús a hangulata, ez kiütközött az arcán. Aztán, alighogy elhalványult a kép, ismét betódult a fejembe egy újabb. Itt azonban Bella a saját szobájában volt, bár meg kell, hogy mondjam, ugyanúgy feküdt, mint a kórházban, még az arckifejezése is ugyanaz volt, így a két kép nem is különbözött sokat, egyedül a helyszín volt más. Aztán olyan hirtelen, ahogy jött, el is múlt a látomás és én ismét a Denali-házban találtam magam, miközben a családom kérdőn nézett rám.
- Bella talán…
- beteg – fejezte be a mondatom Edward, aki ezek szerint mindent látott és azt is hallotta, hogy mit akarok mondani.
- Akkor biztos nem érezte jól magát és ezért lerakta a telefont – mondta Esme és látszott rajta, hogy aggódik Belláért.
- Lehet, hogy így történt – feleltem.
- Igen, Alice, pont ez az, hogy csak lehet. Mi van, ha Bella miattam most már egyikőtökről sem akar hallani?! Valószínűleg tényleg valami betegsége lehet, de nem hiszem, hogy ezért nem beszélt volna veled. És hallottad, hogy először azt hitte, Jacob hívja – mondta Edward idegesen.
„Tudom, hogy aggódsz Bella miatt és magadat hibáztatod, de ezzel nem érsz el semmit. Nem biztos, hogy így volt, ahogy mondtad, és ha nem megyünk oda, akkor talán soha nem tudjuk meg az okokat és azt sem, hogy Bellának mi a baja. Bár annyira nem tűnt súlyosnak és remélem nem is az. Ami meg Jacobot illeti, ő csak a barátja.” – üzentem neki gondolatban.
- Azt hiszem, igazad van.
„Akkor visszamegyünk?” – Kérdésemet gondolatban fejtettem ki, hogy csak Edward halja, hiszen ebben a témában elég fontos az ő véleménye.
Bólintott, mire nem tudom, mi ütött belém, de a nyakába ugrottam. A többiek csak értetlenül bámultak, Edward pedig nem győzte mondani, hogy: - Azért ennyire nem kéne örülnöd. Ha nem vámpír lennék, már megfojtottál volna.
De én most olyan boldog voltam, hogy minden helyrejön. Elmegyünk Bellához, megtudjuk mi a baja, ő pedig beszél végre Edwarddal, tisztázódik a helyzet és most már teljes családtagként köszönhetjük Bellát. Persze tudom, hogy nagyon előreszaladtam, ezt az is bizonyította, hogy Edward rosszalló pillantásokat lövellt felém, miközben elengedtem végre.
- Nos, hugi, nem tudom, mi volt ez, de rég láttalak ilyennek – vigyorgott Emmett és csak ekkor vettem észre, hogy mindenki arcán mosoly díszeleg, pedig még nem is tudnak semmit. Valószínűleg Jasper műve.
- Emmett örül az örömödnek, de annak még jobban örülne, ha őket is beavatnád, Alice – mondta ekkor Edward.
- Héj, most az egyszer jól beszélt az agyturkász – felelte a család mókamestere és erre az egész család kuncogni kezdett, kivéve Edwardot, aki cseppet sem repesett az örömtől emiatt a megnevezés miatt.
- Tehát, akkor elmondom, hogy minek örültem… Annak, hogy Edward belement, hogy menjünk vissza Forksba – mondtam ki, mire kissé meglepődött tekintetek sokaságával találtam magam szembe.
- Megyek csomagolni – jelentette ki Rosalie, de ekkor meg Edwardon volt a meglepődés sora. Gondolatban persze elmagyaráztam gyorsan neki, hogy Rose múltkor rendesen viselkedett Bellával és talán kicsit megváltozott.
Szerintem Rosalie is hasonlóképp tehetett, mert Edward rákapta a tekintetét, majd egyszerűen bólintott, Rose pedig tényleg felszaladt pakolni.
- Akkor, ha így áll a helyzet, el kell intéznem néhány dolgot, de aztán holnap délután indulhatunk – mondta Carlisle. – De nem maradhatunk hosszú ideig, tudjátok, hogy majd ismét el kell költöznünk.
- Csakhogy már Bella is jönni fog – tettem hozzá.
- Alice, állj le, az még nem biztos, hogy Bella…
- Majd én elintézem, hogy biztos legyen – szakítottam félbe Edwardot. – Na, akkor mindenki foglalja el magát valamivel.
Jaj, bár már holnap lenne.

(Bella szemszöge)

Mikor kinyitottam a szemem, apám állt felettem.
- Jaj, Bella, megijesztettél, mert nem válaszoltál, pedig már vagy egy öt perce szólítgatlak.
- Mi? Mi történt?
- Pontosan nem tudom, csak nemrég jöttem be, de azt hiszem, hogy te elájultál, mert hallottam valami puffanást. Hát igen, a telefonod a padlón koppant – mondta Charlie, miközben felemelte az imént említett készüléket.
- Oh, értem - motyogtam.
- Ne hívjak esetleg egy orvost? Vagy bevigyelek a kórházba? – kérdezte ekkor.
- Nem! – feleltem, kissé hangosabban, mint kellett volna.
- De talán mégis kórházba kéne vinni. Ok nélkül nem ájul el valaki.
- Nem, jól vagyok. Inkább maradnék, itthon. – Charlie eközben aggódón méregetett, de végül csak felsóhajtott és beleegyezett.
- De nem kelhetsz ki holnap az ágyból!
- Úgy volt, hogy holnap átmegyek Jacobhoz.
- Akkor majd beszélek Billyvel és megmondja a fiának, hogy majd átmész holnapután. Biztos meg fogja érteni. És ne ellenkezz, ez a te érdeked!
- De teljesen jól vagyok! – ellenkeztem, de hiába, Charlie csak megrázta a fejét, megmondta, hogy most már aludnom kéne, elköszönt, aztán már ment is ki, engem pedig nem hagyott szóhoz jutni.
Bár biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni, de azért megpróbáltam. Magamra húztam a takarót és igazán igyekeztem, hogy ne a telefonbeszélgetésre koncentráljon az agyam, amit Alice-szel folytattam, illetve tulajdonképpen szinte csak ő beszélt, mert én egyszer szólaltam meg, akkor is csak azért, mert nem tudtam, hogy ő hív. Meg akartam szüntetni minden kapcsolatot ezzel a családdal, hogy mindenkinek könnyebb legyen. Persze nekem nem lett könnyebb, de reméltem, hogy ők legalább boldogok.
Egy jó ideig csak forgolódtam, amíg végre sikerült bejáratot találnom az álmok birodalmába. Viszont akkor még nem tudtam, hogy milyen álmom lesz, és hogy a végén már azt kívánom, bár el se aludtam volna.
Tulajdonképpen annyiról volt szó, hogy egy erdőben voltam, először egyedül, majd megjelent Edward. Egy darabig csak állt, de aztán megszólalt és a szavai, mintha tőrt döftek volna a szívembe…
- Soha nem szerettelek, csak egy porszem voltál a létezésemben, szórakoztam veled mindvégig, méghozzá azért, hogy utána végre az igazi szerelmemmel legyek, Tanyával. Igen, te csak az illatoddal vonzottál és soha nem akartam, hogy vámpír légy. Azt mondtam, hogy azért nem, mert nem akarom, hogy te is lelketlen szörnyeteggé válj, csakhogy igazából azért nem akartam, mert nem bírtam volna elviselni a társaságod örök időkig. És nagyon jól tudtam, hogy ott voltál Denaliban, igazából én kértem Tanyát, hogy előtted csókoljon meg, hogy végre teljesen kiábrándulj és békén hagyj. Az álneves hazugság meg csak azért volt, mert sajnáltalak. Simán eltűnhettem volna, mivel úgysem emlékeztél rám, de én botor módra maradtam, persze azért találtam magamnak szórakozást. Gondoltam, majd megint elcsábítalak, utána pedig összetöröm a szíved, jó kis terv volt és én most boldog vagyok, de te nem! – Ezt mind gúnyos vigyorral a képén mondta. – És most, hogy azt hiszem, hogy használjuk arra ezt a helyet, amire való.
Körülnéztem, mindenhol fák, hiszen ez egy erdő fő alkotórésze, azonban nem fogtam fel, hogy mire gondolt.
- Nem értem – suttogtam.
- Majd mindjárt megérted – felelte, és kivillantotta fogait, majd tett felém néhány lépést, én pedig hátráltam.
- Nagyon jól tudod, Bella, hogy én gyorsabb vagyok. Felesleges próbálkozni.
A testem egyfolytában reagált a mondataira, mert még mindig folyamatosan hátráltam, azonban a leblokkolt agyam nem volt képes felfogni, hogy mi folyik itt.
- Bella, látom még mindig nem érted. Vége van! – kiáltott fel. – A szerelmed elárult, és hamarosan az életednek is vége – mondta, mire futni kezdtem, persze igaza volt, egy vámpírral nem versenyezhettem. Simán elém futott és még mielőtt észrevehettem volna, megfogta mindkét karom, hogy ne tudjak szabadulni.
- Szóval, rejtvény megfejtve, mi? Kitaláltad, hogy mire való az erdő a vámpírok számára?
- Va… vadász… vadászatra – hebegtem.
- Nagyon jó, csak azt sajnálom, hogy most fájdalmas – főleg számodra – búcsút kell vennem tőled, de egy ilyen átlagos ember pótolható – mondta, inkább magának, mint nekem, majd közelebb hajolt hozzám.
- Valami utolsó kívánság?
- Nincs. – Ekkor eleredt a könnyem, mert még ebben a pillanatban is szerettem Edwardot.
- Oh, ez nagy kár, nem gondoltam, hogy még mindig szeretsz. Hát igen, hazudtam, végig hallottam a gondolataid. Tudod, mit, akkor már megvan az utolsó kívánságod. Bár Tanya szerintem nem fog örülni, viszont ennyit megérdemelsz, ha már ilyen jó a véred illata és az íze is – mondta, majd rányomta ajkait az enyémekre, de nagyon hamar el is húzódott, én pedig nem értettem már semmit. Én nem mondtam, hogy ez az utolsó kívánságom. De végül is már mindegy volt.
- Most, hogy az „utolsó kívánság rész” is megvolt, akkor talán kezdhetnénk is a dolgot. – Ekkor éreztem, hogy éles fogak vájódnak a nyakamba, majd felülről nézem az élettelen testemet és hallom, hogy Edward diadalittasan nevet…
Zihálva és verejtékezve ébredtem fel és lényegében már végképp elvesztem ennek az egésznek a megértésében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés