(Bella szemszöge) – Csak az ő szemszöge lesz ebben a fejezetben.

Nem értettem az álom lényegét. Nem fogtam fel, hogy a tudatalattim miért kínzott meg ezekkel a rettenetes képekkel.
Bámultam magam elé és csak ekkor vettem észre, hogy az arcom a könnyeimtől nedves. Nem tudom, hogy pontosan mikor kezdtem el sírni. Talán már álmomban, talán mikor felébredtem. De egy volt a fontos. Meg kell próbálnom értelmezni ezt az egészet.
Az nyilvánvaló volt, hogy Edward nem ilyen, mint ahogy az álmomban láttam. Lehet, hogy valami igaz abból, amit a képzelt valóságban mondott nekem, de a legtöbb mondatról biztosra vettem, hogy soha nem hagyná el a száját. Annyira nem ismerhettem félre.
Ekkor döntöttem, letöröltem a könnyeim és bár tudtam, hogy nehéz lesz, de ráparancsoltam magamra, hogy verjem ki a fejemből az összes gondolatot, amely az álmommal kapcsolatos.
Mivel visszaaludni már úgysem bírtam volna, ezért kimentem a fürdőszobába és elhatároztam, hogy megkísérlem azt a borzalmat, ami a tükörből tekintett vissza rám, egy kissé normálisabbá tenni. Első lépésként megmostam az arcom, majd fésűt ragadtam és megpróbálkoztam megszüntetni a – valószínűleg az álom hatása miatti forgolódás következtében keletkező – szénaboglyát, hogy ismét a hajam legyen az összegubancolt tincsek helyén.
Miután ezzel sikerrel jártam, ismét belenéztem a tükörbe. Hát, még így is elszörnyülködtető volt a látvány. Az arcom sápadtabb volt a szokásosnál, a szemem alatt lila karikák éktelenkedtek és bár a hajam már rendezettebben festett, még így is úgy néztem ki, mint valami mocsári szörny.
Hosszasan néztem magam elé és csak néhány perccel később tudatosult bennem, hogy még mindig a tükörképem bámulom. Sóhajtottam egyet, mondván úgyse tudok mit kezdeni az ábrázatom javításával, így visszamentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Egy ideig azt latolgattam, hogy most mit csináljak, lévén, hogy az óra még mindig csak fél ötöt mutatott, Charlie pedig javában aludt és én nem akartam felkelteni. Eszembe jutott, hogy tegnap félbehagytam egy könyvet, amit most újra a kezembe vettem és ott folytattam, ahol tegnap abbahagytam, amikor…
Nem, Bella! Nem is gondolhatsz a telefonbeszélgetésekre! – mondtam magamnak.
A végén szerencsére belemerültem a könyvbe, így legalább addig se tudtam gondolkodni. Csakhogy egy idő elteltével motoszkálást hallottam. Biztosra vettem, hogy Charlie az és ezt csak alátámasztotta a tény, hogy hamarosan kinyílt az ajtóm és Charlie megpróbált halkan belépkedni.
- Öhm… Jó reggelt, Bella! – köszönt kissé meglepődve. Bizonyára azt hitte, hogy még alszom.
Azt hiszem, hogy nem vette észre, milyen karikásak a szemeim, vagy csak nem akarta észrevenni. Esetleg nem akart faggatni, aminek én persze örültem.
- Jó reggelt! – köszöntem vissza.
- Nos, csak azért jöttem, hogy megnézzem alszol-e még, de úgy látszik nem, szóval megyek is. És mint már tegnap mondtam, nem kelhetsz ki az ágyból. – Pedig már azt hittem elfelejtette!
Látva, hogy milyen képet vágok, Charlie magyarázatba kezdett.
- Bella, ez a te érdeked. Ki tudja, hogy miért ájultál el?! És mivel nem vizsgált meg egy orvos, így marad az, hogy pihenned kell.
Nem akartam elmondani apámnak, de én tudtam az okról, orvos nélkül is. Egyszerűen már túl sok volt. Túl sok! A meglepő, váratlan helyzetekből, a furcsán viselkedő személyekből. És ez kiütközött rajtam, eszméletvesztés formájában. Viszont nem mesélhettem arról, hogy mi volt Denaliban. Sok mindent nem mondhattam el neki, így valószínűleg hazudnom kellett volna. Ezért hallgattam.
- Nos, meg kell értened, hiszen felnőtt vagy. Tegnap elájultál és most ágyban kell maradnod! Még a végén valami komolyabb bajod lenne, ha úgy csinálnál, mintha mi sem történt volna, és az nem vezetne jóra. Tehát, azt fogod tenni, hogy ma szépen ágyban maradsz, én pedig beszélek majd Billyvel és holnap átmehetsz Jacobhoz. Így jó lesz? – kérdezte.
Mérlegeltem a helyzetet, majd végül egy lemondó sóhaj kíséretében bólintottam. Ez az egész olyan lesz, mint egy kényszerpihenő.
- Rendben, akkor én megyek telefonálni. Aztán lassan nekem el kell mennem dolgozni, de ne aggódj, majd elintézek mindent – mondta mosolyogva.
Ismét bólintottam, majd figyeltem, ahogy Charlie becsukja az ajtót maga mögött.
Néhány másodperc múlva visszatértem a könyvem olvasásához, de nem élvezhettem sokáig a könyvben hangulatát, mert Charlie visszajött, de most a kezében volt egy tálca is.
- Apa, te meg mit…
- Csak csináltam neked reggelit – szakította félbe a kérdésem, miközben közelebb araszolt a tálcával az ágyamhoz és megpróbálta az ölembe rakni. Egy ideig a megdöbbenéstől meg sem mozdultam, de aztán láttam, hogy nem igazán boldogul, így segítettem végre letenni.
- Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem, miközben az enyhén szénné égett pirítóst és a rántottát fixíroztam, amiben látszódott néhány héjdarabocska. Azért volt valami olyan is a tálcán, amit még apám sem tudott elrontani: egy pohár víz.
- Csak azért, hogy ne kelljen lemenned enni.
- Igazán kedves tőled, de azért tudtam volna magamnak reggelit csinálni. – Arról inkább nem beszéltem, hogy ha legközelebb ilyesmire adja a fejét, akkor próbálja meg kevésbé elszenesíteni a kenyeret és a rántotta is ízletesebb, ha nem ropog a héja a fogunk alatt, miközben esszük.
- De neked pihenned kell. Viszont én most már megyek dolgozni – mondta. Az ajtóból még visszanézett, mire én rámosolyogtam.
Miután hallottam, ahogyan beindítja a rendőrautó motorját, ismét ránéztem a reggelimnek nevezett ételre, majd fogtam a villát és megpróbáltam kikotorni a rántottából a héjdarabokat, aztán – szintén a villával – kapargatni kezdtem a pirítóst. Ezek után már valamivel jobban nézett ki, így bele is ettem.
Hát nem mondom, hogy annyira finom lett volna, de apám tényleg igyekezett, úgyhogy arra gondoltam, annyit mindenképp megérdemel, hogy legalább a felét megegyem, ezért úgy is tettem. Miután ez megvolt, megittam a pohár vizet, majd a tálcát leraktam az éjjeliszekrényemre és újra – immár sokadszor – folytattam az olvasást.
Mivel elég hosszú könyv volt, jobbára ezzel telt el a fél délelőttöm, aminek nagyon is örültem, mert így gondolataim nem kalandoztak ingoványos talajra. Csakhogy mindennek végeszakad egyszer. Ránéztem az órára és bosszankodva nyugtáztam, hogy még csak kilenc óra, pedig már végeztem a könyvvel.
Nagyot sóhajtottam és karba tettem a kezeimet és csak néztem magam elé. Ahogy megszűnt az a tevékenység, ami lekötötte a figyelmem, egyből olyan gondolatok áradtak be az elmémbe, amiket nem akartam, így aztán a szomorúság és az idegesség volt bennem. Az előbbi az imént említett zavaró elmélkedésem miatt, amit nem tudtam szabályozni, az utóbbi pedig azért, mert minél előbb ki akartam magamnak találni valami elfoglaltságot, de jelenleg túlságosan lekötötte az agyam az órák óta csak arra váró gondolatok tömkelege, hogy egy gyanútlan pillanatban megrohamozzák elmém és már szinte az őrületig kínozzanak. Mint már említettem ez a két érzés kavargott bennem és ettől aztán igazán borús lehetett az arcom.
És tulajdonképpen így töltöttem el az időm, amíg Charlie haza nem ért, ami ma elég korán volt, ugyanis két órakor meghallottam apám hangját, ahogy felkiabált, értesítve a jöttéről, aztán pár perc múlva meg is láttam a szobámban.
- Szia, Bells. Remélem nem keltél ki az ágyból. – Én csak intettem, majd megráztam a fejem, aztán újra magam elé meredtem.
- Na, akkor én megyek is, nem zavarlak – jelentette ki.
Egy ideig ismét egyedül voltam, aztán meglepetésemre, valaki kopogott.
Biztos megint Charlie – gondoltam.
- Szabad! – mondtam, mire kinyílt az ajtó.
Csodálkozásomból a hangja rángatott vissza a valóságba.
- Szia, apukádtól hallottam, hogy ma egész nap ágyban kell lenned, így gondoltam jövök szórakoztatni - vigyorgott rám Leo az ajtóból.
- Szia. Nos, nem értem, hogy pontosan miért is érdekel az, hogy mi van velem - mormogtam vissza neki.
- Hát mert... mert... - Nem fejezte be, de közelebb jött, becsukva maga mögött az ajtót, és leült az ágyam szélére, bár senki sem engedte meg neki.
- Kíváncsian hallgatom - mondtam és bár próbáltam gúnyos hangot megütni, de amint belenéztem a szemébe, ez a tervem egyből kudarcot vallott. Ezután már nem ellenkeztem a jelenléte ellen és egész jól elbeszélgettünk. Bár magamnak se vallottam volna be, de jól éreztem magam a társaságában.
Észre se vettem, de Leo egyre közelebb jött hozzám a beszélgetés közben. A végén már annyira közel ült, hogy néhány centi kellett volna ahhoz, hogy összeérjen a karunk. Azonban szerencsétlenségemre ez a távolság is fogyni kezdett és ekkor...
Az ajtó kinyílt és bejött rajta valaki, akire ekkor nem számítottam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés