Edward megdöbbent kérésem hallatán, de megígérte, hogy megteszi, ami tőle telik, és másnap, indulás előtt elmegyünk sírjainkhoz.

Az este még elbúcsúztunk Kate-től, Carmentől, és Eleazartól is, akik a késő esti géppel indultak útnak. Megígérték, hogy legkésőbb egy éven belül meglátogatnak majd bennünket új otthonunkban.

A vérfarkasoktól is búcsút kellett vennünk, ami nehéz feladatnak bizonyult. Elvégre mikor a génjeik észlelik, hogy nincs vámpír a közelben, befejeződik a mutálódás, és újra emberek lesznek, vérfarkas-tulajdonságok nélkül. Persze a Nyomjelük megmarad, és ugyanúgy jó kondiban lesznek, egy családként, de az átváltozás szünetelni fog egészen addig, amíg fel nem tűnik egy újabb vámpír. De mivel mi hosszú időre megyünk el… nos, nem valószínű, hogy látjuk egymást még egyszer.

Nagyon megható volt látni a két ellenséges törzs ölelkezését, bár Leah és Paul elég furcsa pofákat vágtak. Seth, Embry, Quil, Jared, és Sam azonban lelkesen búcsúztak tőlünk a többi farkassal, és Nyomjeleikkel, köztük Emilyvel együtt. Legalább Jacob örökéletű marad… ez vígasztalt.

A hajnalt a Kunyhónktól való búcsúzással töltöttük. Bár Alice megígérte, hogy Walesben is eszkábál(tat) majd valami hasonlót kettőnknek, az mégsem lesz ugyanaz. Ez az egyetlen, első, eredeti, és tökéletes. Ami erőt adott Edwardnak és nekem, illetve a sok gondtól terhelt percben egy kis nyugalmat, és boldogságot hozott. Méltóan búcsúztunk el ettől az építménytől is…

Délelőtt, hiába voltunk szuper képességekkel megáldott vámpírok, elég nagy volt a fejetlenség. Esme és Alice rohangálták körbe az Olympic-félszigetet, hogy plusz bőröndöket vegyenek (főleg saját maguknak, na, meg persze Rosalie-nak), és eszméletlenül kiakadtak, amikor kiderült, hogy én nem viszem magammal az összes ruhámat, és hiába hoztak nekem tartalék bőröndöket. Alice nyilván számított erre, mert megzsarolt, hogy ha nem viszem magammal az összes holmim; az első az lesz Walesben, hogy Rosalie-val rászabadulnak a boltokra, és csak nekem vesznek cuccokat az én beleegyezésem nélkül. Mondanom sem kellett, inkább sürgősen behajigáltam mindent a táskákba, miközben megállás nélkül szitkozódtam gondolatban.

Ráadásul néha-néha még a Nap is felbukkant. Edwarddal úgy terveztük, hogy délután négy óra körül látogatjuk meg a sírokat, de a napsugarak kétséget hagytak efelől.

El is érkezett a délután négy. Természetesen nem mehetett zökkenőmentesen a dolog, mert bágyadtan, de mégis ragyogott a bőrünk a kinti fényben. Várnunk kellett. Mi pedig vártunk, és vártunk, és vártunk… Fél hatkor tudtunk elindulni.

Megdöbbentő volt látni a két emlékoszlopot, tövében a nevünkkel. Díszesen kifaragott fából készült sírokkal azonosságúak voltak, egymás mellett, rajtuk művészi vésettel.

„Isabella Marie Swan

1987. szept. 13. – 2006. aug. 17.”

„Edward Anthony Cullen

1987. jún. 20. – 2006. aug. 17.”

A két oszlopot egy aprócska márványtábla kötötte össze, melyen szintén egy idézet pompázott.

„Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.”

Vajon kiválaszthatta ezt az idézetet? René vagy Charlie? Esetleg Carlisle vagy Esme? Lassan közelebb lépdeltem, és ujjaimat végighúztam a véseteken. Milyen furcsa! Azt hittem, ha az emberi létemre utaló utolsó dolgot megpillantom, eltűnik ez a mardosás a gyomromból. De mégsem. Valamilyen oknál fogva még csak sírni sem volt kedvem. Csak szótlanul átöleltem Edwardot, és némán álltunk pár percig.

Semmi változás…

Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem Edwardra, aki engem figyelt.

-         Minden oké?

-         Teljesen – bólintottam. – Mehetünk.

Épphogy elindultunk volna, amikor lépteket, és szívdobogást hallottunk. Egy ember. Ó, jaj, ez nem volt belekalkulálva! Mert rendben van, bírom én az embereket, például Emilyéket sem akartam soha bántani, meg most is repülővel kell majd utaznunk, de mi van, ha valaki felismer?

-         Edward – mormoltam. – Menjünk már!

Edward felszisszent, és megszorította a kezem.

-         Nem, Bella… már késő.

-         Hogyan? – értetlenkedtem.

-         Észrevett.

-         És? Ő csak egy ember, nem?

-         Tévedsz. Nézd meg alaposabban – utasított. Szót fogadtam neki, és szemügyre vettem a köpcös alakot, aki felénk közeledett. Ó, te jó ég! Ő tényleg nem csak egy ember… ő az apám!

-         Edward – nyögtem fel kétségbeesetten.

-         Nyugalom. Tud rólunk… nem konkrétan, de mégis.

-         De… megölhetem!

-         Nem fogod – csitított. Charlie pedig egyre közelebb, és közelebb ért… és amikor Edwardot felismerte, padlót fogott.

-         Edward Cullen?! – hördült fel kitágult szemekkel.

-         Szervusz, Charlie. Rég láttalak – zendült fel Edward lágy hangja.

-         De, te… Jacob igazat mondott? – hápogott.

-         Igen. Élünk, mindketten.

-         Mindketten…?

Hiába nem néztem a szemébe, láttam, hogy engem vizslat, és halottnak hitt kislánya vonásait keresi rajtam. Nagy levegőt vettem. Hihetetlen erővel érzékeltem a vérét. Mintha sokkal erősebben hatott volna rám, mint másé. Nem, nem, nem gondolhatok erre!

-         Szia, apu – böktem ki végül az első dolgot, ami az eszembe jutott, majd ránéztem. Arcán megrökönyödés ült. – Hiányoztál.

-         Bella? – nyögött fel elfúló hangon, majd közelebb lépett, karjait kitárva, hogy megölelhessen. Válaszul egy lépést hátráltam.

-         Igen, én vagyok – suttogtam, Edward kezét erősen szorítva.

-         Ti… hogyan? Megváltoztál! Edward, te viszont nem… Mi folyik itt?

-         Charlie, sajnálom, de nem mondhatjuk el. A lényeg, hogy élünk, de holnap már nem leszünk itt – felelt Edward.

-         Miért, eddig…?

-         Igen, itt voltunk.

Hirtelen csönd állt be, amíg Charlie Edward szavait emésztgette.

-         Apu, sajnálom! – fakadtam ki hirtelen. – Nem akartam szenvedést okozni nektek! De muszáj voltam… én… nagyon szeretlek titeket! Kérlek, ne haragudj rám! – könyörögtem, és eltört a mécses. Nem csak nálam.

-         Semmi baj, Bells… az a fontos, hogy élsz, és jól vagy. Edwarddal egymásra találtatok, és akármi is lesz ezután, én itt leszek. Ha mégis visszajönnétek… tárt karokkal várlak benneteket. Mint ahogy most is. – Újra ölelésre tárta karjait, de most nem húzódtam el, hanem készségesen simultam bele az apai ölelésbe, bár nem lélegeztem, és viszonylag hamar el is eresztettem.

-         Kérlek, vigyázz magadra, Apu – szipogtam.

-         Úgy lesz. Edwarddal ti is vigyázzatok egymásra.

-         Ígérem, Bellának nem eshet semmi baja – adta szavát Edward.

-         Látlak majd még titeket? – kérdezte Charlie. Nem tudtam felelni.

-         Megígérem, hogy egyszer biztosan – szólalt meg szerelmem, és nekem torkomra forrt a szó.

-         Köszönöm. És most legyetek boldogak! – búcsúzott apám, akinek ez nehezére esett, pont, mint nekem. Utálok búcsúzni. Edwardtól, Jacobtól, Anyutól, Charlie-tól… mindegy. Újra tétován átöleltem őt, majd Edward oldalán sietve távoztunk.

A lelkem valahogy megkönnyebbült ezek után. A gyomromat szorító görcs feloldódott, most, hogy újra láthattam apámat. Igaz, hogy Forksot elhagyjuk, de akárhová is megyünk, boldog évek, évtizedek, évszázadok várnak majd ránk. Elvégre együtt leszünk. Carlisle, Esme, Rosalie, Emmett, Jasper, Alice, Nessie a kislányunk, Jacob… valamint Edward és én. Örökké.

Vége.

A Shooting Star első részének vége van, és szeretnék köszönetet mondani/írni. :)

Köszönöm a Twilight Fanfictions portál tulajdonosainak, Ginewrának és Zsófiiinak, amiért voltak olyan jó fejek, és esélyt adtak agymenéseimnek, és minden másnap feltették az új fejezeteket. Ide kapcsolódik még sok-sok kritikus neve, mint például Mesi, TuNi, Arya, Alice, Evcsyke, Voiki, Drusilla, Lili, Lilo, Tissze, Zsuzska, Repcsi, Rosalie, és még sokan, akik bátorítottak, és véleményeztek, illetve mások, akik olvastak, de nem véleményeztek.^^ Köszönöm nekik! :)

Lesz második rész, ha minden jól alakul, aki kíváncsi rá, majd meglesheti. :)

Puszi mindenkinek! Csencica

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés