Már amikor a repülőgép leszállása után az ajtón kilépve a poggyászainkért mentünk, már akkor éreztem, hogy szörnyű két nap elé nézek. Bár nagynénéim mindig próbáltak meggyőzni engem a vásárlás fontosságáról és élvezetéről, sosem jártak sikerrel.

Semmi értelmét nem láttam. Hiszen, ha elgondolkozok, semmiről nem szól, csupán arról ,hogy egyik boltba bemegyünk, végigpróbáljuk a fél árukészletet, utána pedig az eladónő legnagyobb „örömére” nem veszünk semmit, mert kiderül, hogy mégsem az igazi a ruhadarab. Az ilyen pillanatokban legszívesebben a sarkamra álltam olyan és jól megmondtam volna a magamét Alice néninek, hiszen ha úgyis tudta, hogy nem lesz jó rá az a ruhadarab miért dolgoztatta meg szegény eladónőt?!

Van egy olyan érzésem, hogy erre már soha nem fogok választ kapni, afféle örök homály marad számomra. Szerencsére anyu és nagyi sokkal megértőbbek voltak felém. Általában velük előre megbeszéltem, hogy milyen jellegű vagy típusú ruhakölteményt szeretnék vásárolni és ők céltudatosan vagy csak és kizárólag azt a típusú öltözéket keresték a számomra, vagy megvarrták.

Ezzel szemben Rose néni… na, igen, talán ő volt a mélypont a nők közül ilyen téren. Vele összesen egyszer voltam vásárolni. Először és utoljára. Egyszerűen a végére már a szempilláim is elkezdtek egyenesedésnek indulni a méregtől, ami bennem fortyogott. A szemöldököm majdhogynem visszafele növekvése pedig már annak volt köszönhető, hogy drága nénémnek hiába mondtam, hogy egy zöld topot szeretnék venni szolid mintával a bal mellemen a létező összes – a boltban fellelhető – ruhadarabot felpróbáltatta velem. Borzalmas volt, de tanultam az esetből. Azóta nem voltam vele vásárolni.

Mikor végre megérkeztünk a futószalaghoz, csomagjaink integettek vissza nekünk, miközben körülbelül 1km/h-s sebességgel száguldottak felénk. Ekkor azonban megfogalmazódott bennem pár gondolat.

- Anyu – szóltam neki, hiszen tőle számíthatok a legkevésbé elkeserítő válaszra – miért csomagoltunk ennyi cuccot, ha úgyis vásárlással akarjuk eltölteni az időt. És egyáltalán hova megyünk? Hol szállunk meg?

- Nyugalom, kincsem – simított végig arccsontomon, amitől érdekes módon valóban kissé lenyugodtam – azért csomagoltunk ennyi holmit, mert túlontúl jól ismerjük a mi drága Alice-ünket – bökött mosolyogva az említett felé, mire az morcosan felmordult.

- Hallok ám mindent, de nem érdekel, majd meglátjátok, milyen csodálatos másfél nap elé nézünk.

- Anyu, miért félek én ettől a kijelentéstől? – kérdeztem nevetve, mire anyunak alig sikerült elrejtenie feltüremlő mosolyáradatát.

- Nem tudom, kislányom – felelte végül és végleg elvesztette önkontrolját arcizmai felett és ő is nevetésben tört ki nagyival és Rose nénivel együtt.

- Jól van, nem érdekeltek csajszik, akkor is csodás élményekben fogtok részesülni, ha tetszik, ha nem, most pedig megyünk a Marriott Champs-Elysées-ébe lecuccolunk és utána: Vigyázz Párizs!!!

Nagynéném arcán keletkező ördögi vigyortól szinte megrettentem. Ekkor belegondoltam, hogyha már-már én is megijedtem arckifejezésétől, akkor vajon mit szóljanak a szegény, gyanútlan párizsiak?!

A szálloda csodálatos volt, Párizs szívében és a híres sétálóra a Chímps Elysées-re nézett a Diadalív mások oldaláról. Csodálatos panoráma nyílt a lakosztályból, amiben sokáig gyönyörködtem volna még, de ha Alice néném mellett akár csak egy percet is relaxálással eltölteni csak vágyálom maradt.

- Na, akkor, innentől számítva Nessie-kém van 2,5perced az elkészülésre, pontosan (csak, hogy lásd milyen klafa nagynénével áldott meg a sors) 12,5perced az evészetre, ivászatra, emberi teendőkre és ezután kereken 5perc marad arra, hogy emberi tempóval sétálva megérkezzünk az első célállomásra, ami…

De ekkor már nem figyeltem. A szó szoros értelmében megrémültem Alice-től, aki sokszor elragadtatta magát, de ez a mostani mindent felülmúlt. Szinte be sem állt a szája, de nem ez volt a legrémisztőbb, hanem inkább a szemében égő különös láz rázott meg leginkább. Úgy nézett ki néném, mint egy karácsonyi lázban égő 3 éves gyerek, aki szinte mindenre elszántan véghezviszi a listáján feltüntetett dolgok megvásároltatását.

Ironikus hasonlat volt, mert határozottan illett rá ez a fajta összehasonlítás. Ez mosolygásra késztetett, melynek eredményeképpen néném pillanatok alatt kiosztott és tartva magunkat gondosan előre eltervezett napirendi pontjaihoz azonnal elkészültem és belevetettük magunkat a párizsi nagyvilágba.

A szállodából kilépve, egyből a Concorde térrel találtunk szembe magunkat, melynek közepére futva azonnal megpillanthattam a Jules Verne regényből oly jól ismert Notre Dame. Tekintetemet arrébb siklott a festőien szép Tuileriák kertjére, melyben most is megannyi gyermek játszadozott, oly önfeledt és boldog kacajokat hallatva, melyeket – sejtésem szerint legalábbis – az elkövetkezendő jó néhány vásárlással töltött órában tőlem biztosan nem fog hallani senki.

Már épp mozdítottam volna a lábamat a leírhatatlan intenzivitással – szint már világítóan – zöld színű csodaszép pázsitra, mikro Alice elé röppent – a szó szoros értelmében – és dorgáló arckifejezéssel csóválva fejét, tudomásomra hozta, hogy most biztosan nem lesz pihentető séta a virág milliárdok között, vagy éppen ma biztosan nem fogunk a bársonyos fűtakarón végignyúlni.

Megadóan sóhajtottam egyet, majd elindultam néném után. Rám személy szerint egyetlen volt sem volt oly intenzitással, mint amilyen nénéim szemükön tükröződött. Rose néni, szinte minden boltban (ha nem is ruhát, de) valamilyen apró kis csecse-becsét vett magának.

Mikor már a 2 km hosszú, 70 méter széles Párizs nyüzsgő forgatagával telve lévő utcácskát végigjártuk, a lábaim kezdtek tiltakozni az állandó boltból ki-boltba be akciónk ellen.

Már délután 3 körül járhatott az idő, mikor anyám megelégelte az eredetileg női, csajos kiruccanásunkból szörnyű kínzássá vált utunk kimenetelét és nem törődve Alice pattogó gumilabda módjáról szájacskáján kiejtett szitokszavakkal kézen fogott engem és a többieket is meginvitálva elvitt ebédelni.

- Kincsem, tudom, hogy már régóta szeretnéd látni az Eiffel tornyot, ha szeretnéd, felmehetünk rá – rémült arckifejezésem láttán egyből elmosolyogta magát – lifttel – itt egy megkönnyebbült sóhajom után folytatta mosolygó tekintetét megőrizve – és a tetején, ha szeretnéd, megebédelhetsz.

- Szegénykém, Alice zsarnokoskodása miatt, ma még nem is ettél – mondta nagyi szörnyen elkeseredve, mintha az ő hibája lett volna. Majd Alice néni felé fordult – bejelentem Alice, hogy leváltunk, nem érdekel, mit mondasz, de ez így nem mehet tovább, szegény Nessie teljesen kifárad, ennek tetejébe alig evett még ma valamit és már 3óra is elmúlt. Mostantól nem te szervezed a programokat.

Rossz volt látni szomorú tekintetét nagymamám beszédének címzettjének, de be kellett látnom, hogy ha most gyakorlom felebaráti szeretetemet és hagyom a további „kínzásomat” azzal csak én veszíthetek, amit nem akarok, úgyhogy lehajtotta ma fejem és úgy válaszoltam anyám imént elhangzott mondandójára…

- Igen anyu, nagyon örülnék, ha most ott ehetnénk, valóban csodaszép lehet a kilátás.

- Rendben, akkor induljunk kincsem – mosolygott rám anyám és kézen fogott, úgy tettük meg a közel 1km-es aprócska utat, mely Párizs csodaszép alkotmányházához, az Eiffel toronyhoz vezetett.

Az ebéd után szinte majd’ szétdurrant a hasam, így némi ücsörgéssel egybekötött beszélgetéssel töltött idő után – kalóriaégetés szempontjából – gyalog tettük meg a lefele vezető utat. Leérve, szinte – szlenggel élve – majdhogynem kiköptem a tüdőm, de élveztem ezt a kis utat.

Visszaérkezésünk után a szállodába a mobilomat kikajtattam végre a táskám aljából. Meglepődve tapasztaltam, miután bekapcsoltam a készüléket, hogy 42 nem fogadott hívásom volt. Ez is mind Alice miatt van, ha ő nem hozza ezt a „ne zavarja meg senki sem a nyugodt csajos napunkat” jelmondatú rendeletet, akkor nyugodtan tudtam volna beszélni kedvesemmel, kinek lelkén 37 hívás száradt. A maradék 5 darab apától jött, amint szinte már meg sem lepődtem.

Mindig is imádtuk egymást. Igazi Apuci Egyszem Kislánya voltam. Az első perctől kezdve szinte elválaszthatatlanok voltunk. Nagyi szerint, apu a kedvemért visszatért a gyerekkorba, hogy igazán velem lehessen. Nos, valóban sokszor volt rá példa, hogy anyu szóvá tette, hogy neki két túlméretezett kisbabája van, de mi tudtuk, hogy ő úgy imád minket, ami azért elég megnyugtató volt.

Most pedig, ahogy itt állok és hallgatom néném és anyám heves vitatkozását, miszerint mi lenne a legjobb nekem. Nincs kedvem közbevágni diszkurzusokba, de elhatároztam, ha 2percen belül nem fejezik be, közbeavatkozom.

- Anyu, Alice néni – szólítottam meg őket a 2perc letelte után – mit szólnátok hozzá, ha engem is megkérdeznétek, hogy mit szeretnék? – mosolyogtam rájuk angyalian. Jake és apu sokszor mondták, hogy már kinőttem ebből az angyali ártatlanságot sugalló kedves maszknak viseletéből, de még rájuk is hatott, tehát néha-néha bevetettem.

- Jaj, ne haragudj rájuk aranyom, ismered milyenek… - simított végig arcomon nagyi és mellém lépve átkarolt fél kezével, úgy beszélt tovább hozzám. – Mit szeretnél csinálni, ebben a maradék kis időben édesem?

- Hm… Akármi lehet? – kérdeztem izgatottan, hiszen ha az ember lány Párizsba jár, akkor előre már sok-sok milliónyi látnivaló listája a szeme előtt lebeg.

- Persze, amit csak szeretnél.

- Akkor kezdésnek szeretnék elmenni a Louvre-ba, tudom, hogy tök sablon, de meg akarom nézni a Mona Lisát, eddig egyik képen se tetszett, hátha most majd megértem, hogy miért istenítik annyira azt a borzalmat – fintorogtam a mondat végére.

Nekem tényleg nem tetszett. Egy nő, akinek lufi feje van és nincs szemöldöke, mégis annyira csodálatos? Nem bírtam felfogni…

- Nekem se tetszik, nyugi – bökött oldalba suttogva Rose néni halkan kuncogva.

- Rendben édesem akkor iránya Louvre, utána mit szeretnél?

- Felmászni az üvegpiramisokra – sikkantottam fel, mint egy igazi 5éves kisgyerek, amint a karácsonyi listáját szavalja az ajándékozóknak – aztán szeretnék elmenni Sainte-Chapelle-be, utána irány a Notre-Dame és felmegyünk a harangtoronyba. Ezt követően pedig felmegyünk a Diadalívre én onnan csodáljuk meg a Champs-Élyséest; biztosan szebb látványt nyújt mint délelőtt vásárlás közben – morogtam magamnak az utolsó fél mondatot, hiszen egy szemernyit sem élveztem azt a huzavonát amit a délelőtt gyakorolt rajtam túlpörgött néném. – Utána pedig irány a Monmarte! A Sacré-Coeurt feltétlenül látnom kell! És mit szólnátok hozzá, ha este elmennénk szórakozni? – kérdeztem, mire mindenki megdöbbent körülöttem, nem nagyon szokták meg, hogy én csak úgy önszántamból bulizni akarok menni.

- Mire gondoltál kicsim? – kérdezte anyám, miután elsőként nyert vissza hangját a többiek közül.

- Már annyit olvastam és hallottam róla… És amúgy is már egészen már a morálja és a műsora is, mint régen… Tehát már nem olyan kihívó és olyan jó lenne látni… Meg amúgy is… - hebegtem össze-vissza, hiszen gyermek létemre nem mertem előhozakodni tervemmel.

- Moulin Rouge? – kérdezte anyu felhúzott szemöldökkel, mire csak bólintottam. – Én benne vagyok, én is kíváncsi vagyok már a Vörös Malomra.

Miután a többiek is belegyezően hümmögtek, bólogattak, elindultunk felfedezőutunkra.

Mikor elindultunk túránkra, szinte már tapintani lehetett gyermekded örömöm hullámait. Tisztára jobb voltam, mint Jasper bácsi, hiszen körülöttem – aki csak rá nézett gyermeteg örömömmel átitatott arcvonásaimra – mindenki mosolyogva tekintett tovább, miután szemrevételezte vonásaimat.

Mint ahogy azt előre sejtettem nem hatot mega Mona Lisáról áradó bárgyú mosoly. Emlékszem egyszer Emmett bácsin nem túl kedves hangnemben közölte velem, hogy azért van ilyen arckifejezése, mert még épp kábulatban van a kép készítése előtti igencsak élvezetes cselekedetei hatásaitól. Hát igen, szegény apu igencsak dühkirohanással válaszolt nagybátyám – akkor még számomra – ártatlan kijelentésére, amivel egyre jobban felkorbácsolta kíváncsiságomat. Valóban… akkor volt az első felvilágosításom, amit engem kivéve mindenki halálos zavarral az arcán – és a lelkében – élt át, de én jól szórakoztam közben.

Mikor végre „megcsodáltam” – bár a „túléltem” – találóbb szó lett volna rá, a képet, mint egy puskagolyó, úgy lőttem ki a múzeum előtt elhelyezkedő piramis felé. Hatalmas mázlink volt, hogy esett az eső, így nagyon kevesen voltak a környéken és senki sem tekintett fel az építmény tetejére, ahogy én gyermekdeden örvendeztem, hogy ezt is megéltem. (Bár ha jobban belegondolok, az eső igencsak jól jött, hiszen csak így mozdulhattak ki szeretteim.) Miután kellően kiörömködtem magam óvatosan lefelé haladva, megpróbáltam megszámolni az üvegnégyzeteket, melyekből felépült, de sehogy se jutottam dűlőre, így a 137. után feladtam.

- Kincsem, igazán lehetnél kicsit óvatosabb, mi lett volna, ha leesel? – dorgált meg anyám, de tudta, hogy csak aggódik értem, így nem vettem zokon.

- Bocs anyu, csak úgy örültem ,hogy fel tudtam menni – sütöttem le a szemem – de ígérem, legközelebb jobban vigyázok – ígértem, mire anyám arca egy elnéző mosoly kíséretében felragyogott.

- Rendben, kicsim, nos, akkor most irány a Sainte-Chapelle-be?

- Ühüm – jött az értelmes válasz tőlem, mire mind megmosolyogtak.

Mikor beléptem a hatalmas vassal keretezett csodálatosan megmunkált faajtón, szinte a lélegzetem is elállt, hiszen nem minden nap tárul elénk ilyen csodálatos látvány. Az üvegablakok, melyeken keresztül a tündöklő fény beszüremlik teljesen magával ragadtak.

- Édesem, valóban jó döntés volt rád hallgatni, ezt a látványt kár lett volna kihagyni – adott hangot véleményének anyám is.

- Csodaszép – csatlakoztam hozzá én is.

Mikor már körbejárkáltam az egész templomot még most sem tudtam kellően sok látványt magamba szívni, hiszen a gótika eme csodája teljesen magával ragadott. Fel sem tudtam fogni, hogy több mint 750 évvel ezelőtt, hogyan tudtak ily csodaszép építményt létrehozni, ráadásul alig 2 év alatt. Teljesen elbűvölt, de olyannyira, hogy az időről megfeledkezve, megbabonázva álltam a csodaszép épületben.

- Nessie, ha szeretnéd a kis listádat végigjárni ma, akkor ideje indulnunk – lépett mellém Rose, és miután kábán bólintottam, belé karolva indultam neki a következő meseszép építmény felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés