(Bella szemszöge)

Jake csak állt szótlanul, miközben maga elé meredt, én pedig nem akartam megzavarni, Leo szintúgy nem beszélt, úgyhogy a csend egy idő után kezdett kínos lenni.
- Na jó, szia Jake. Jó lenne, ha végre megmozdulnál – törtem meg a csendet végül.
- Öhm… igen, nos, szia! Én azért jöttem, mert apám mondta, hogy ma nem tudsz átjönni és gondoltam, hogy akkor én jövök ide, de ha zavarok… - nézett ránk és mintha csalódottságot véltem volna kihallani a hangjából.
- Nem, dehogy zavarsz – feleltem gyorsan. Most már még jobban örültem annak, hogy Leo nem csókolt meg, bár talán nem is akart, nem tudtam, de az a lényeg, hogy nem tette meg.
- Nem zavarsz. Viszont én inkább megyek, te meg maradj, jó? – kérdezte ekkor Leo, és már fel is állt az ágyról, majd nem várta meg Jacob válaszát, hanem vállon veregette, elköszönt és már az ajtó túl oldalán volt, maga után hagyva engem és a lefagyott Jake-et, aki most már nyitott szájjal állt, bizonyára mondani akart valamit, csak nem tudott.
- Szóval… Mit is keresett itt? – kérdezte néhány perc elteltével.
- Eljött meglátogatni, mert Charlie elmondta neki, hogy ma ágyban kell maradnom. De különben is, a szomszédban lakik. Miért ne jöhetett volna át csak úgy? - kérdeztem vissza.
- Mert láttam, hogy mit akart csinálni. – Akkor talán mégis meg akart csókolni, csak Jake miatt nem tette. Bár nem mondtam ki hangosan, de hálás voltam, hogy benyitott, mert így elkerülhettük a kellemetlen incidenst.
- Dehát a barátod – mondtam csak úgy mellesleg.
- Igen, tudom, de… Bella, már eddig is borzalmas volt, hogy annyi ideig nem jöhettem a közeledbe a… tudod, hogy mi miatt, meg aztán ott volt a barátod – A végét csak mérgesen szűrte a fogai között, de aztán rendezte vonásait. – Az a lényeg, hogy nem akarok Leónak keresztbe tenni, de valamit el kell mondanom. – Itt jelentőségteljes pillantás vetett rám, mire én küldtem felé egy bátorító mosolyt. – Nos, én szerelmes vagyok beléd. – Megdermedtem. Hogy mi? Ez biztos valami átverőműsor lehet. Ez egyszerűen nem létezhet.
- Bella! – jött oda hozzám Jake, mikor látta az arckifejezésem. Én meg még mindig nem bírtam megszólalni. – Jól vagy? – Csak erőtlen bólintás volt a válaszom. – Nézd, ha ez téged bánt, akkor többet szóba se hozom, de már muszáj volt elmondanom.
Megköszörültem a torkom, majd nyeltem egyet és belekezdtem a magyarázásba.
- Jacob, ez… szóval inkább meglepett. És most elmondom, hogy én hogyan látom a dolgokat. Én… - próbáltam összeszedni a gondolataimat. – szeretlek, de nem úgy, ahogy te. – Jake bólintott, bár az arca elég szomorú volt. – Leót pedig kedvelem, igazán jó társaság, de alig ismerem, és azt hiszem, hogy ez a közeljövőben nem fog változni. Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Ne, Bella! Ne sajnáld! – mondta, miközben az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Így érzel, megértem. Hát akkor, barátok? – nyújtotta felém a kezét.
- Barátok – mondtam és kezet ráztam vele, azonban ekkor felfigyeltem valamire.
- Jake, szerintem te lázas vagy – jelentettem ki, mire csak egy kuncogás volt a válasz én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm.
- Semmi bajom. Ez egy olyan farkasos dolog – válaszolta. Akkor eddig is ilyen volt a testhőmérséklete. Eddig fel sem tűnt.
- Rendben, akkor, ha már itt vagy, beszélgessünk valamiről.
- Eddig is azt tettük – közölte immár nevetve. Először haragosan néztem rá, majd én is elnevettem magam.
- Úgy értettem, hogy valami másról – nyögtem ki, mikor végre abbahagytuk a nevetést.
- Oh, szóval az élet nagy dolgairól akarsz beszélni? - kérdezte komoly arccal, aztán mikor nem feleltem, megint elnevette magát.
- Mit tudsz te az élet nagy dolgairól?
- Nagyon is sokat.
- Akkor kérlek, mesélj nekem valamit ezekről.
- Cseles, nagyon cseles, de nem veszel rá arra, hogy eláruljak bármily ilyen nemű bizalmas információt – felelte, mire megint nevettünk. Ahhoz képest, hogy ma mi minden történt velem, most végre igazán jó érzem magam. Leóval is jót beszélgettem, de Jake… vele sokkal könnyebb. Talán azért van, mert őt régebb óta ismerem, de végül is mindegy az oka, az a lényeg, hogy így van. Ez legalább feledteti velem azokat a gondolatokat, amik ma kísértettek.

(Alice szemszöge)

Reggel hét óra van. Ma indulunk és én már annyira várom. Épp most pakolom a cuccaimat, Jasper pedig próbál lenyugtatni, mint ahogy tegnap óta egyfolytában, de nem nagyon sikerül neki. Túlságosan szétvet a boldogság és az izgatottság.
- Alice, szerintem már elég jól bepakoltál – fogja meg a csuklóm a szerelmem, amikor a mai nap folyamán legalább hatodjára akartam újrarendezni a bőröndben a holmikat.
- De Jasper, ez leköt. Ha nem csinálom ezt, akkor meg fogok őrülni a várakozástól.
- Azt úgyse hagynám. Különben is, menj, beszélgess valakivel – javasolta, mire én kis gondolkozás után bólintottam. Végül is, ha nem sikerül magam ezzel lekötni, akkor még mindig ott van a bőrönd meg az átpakolás…
Lementem hát a lépcsőn és hallottam, hogy Tanya, Eleazar és Esme az ebédlőben vannak, bár ez a helyiséget ugyanúgy, mint a mi házunkban, nem úgy használták, mint amire való. Egyszerűen csak leültek oda beszélgetni, így hát elhatároztam, hogy oda megyek.
- Sziasztok! – mondtam, mikor odaértem hozzájuk.
- Hát te, Alice? Azt hittem, hogy még mindig pakolgatsz – jegyezte meg Eleazar.
- Nos, Jasper azt mondta, hogy most már jól van becsomagolva és inkább keressek valami más elfoglaltságot, például beszélgessek. Ezért is jöttem ide.
Ekkor ránéztem Tanyára, aki kissé összehúzta magát.
- Jó terv, Alice, nekem viszont most mennem kell, mert segítenem kell… Esmének. Ugye Esme – kérdezte Eleazar, mire Esme csak bólintott és mindketten elhagyták a helyiséget. Én meg itt maradtam Tanyával.
Ekkor azonban bejött Carlisle.
- Csak szólni akartam, hogy ma nem leszek túl sokáig a kórházban. Sietek, ahogy tudok.
- Rendben – motyogtam, de ekkor Carlisle már nem is volt ott, viszont biztosra vettem, hogy hallotta.
- Hát, akkor ketten maradtunk – mondtam, mire Tanya rám emelte tekintetét.
- Alice, tudom, hogy Edwarddal már beszéltem, de úgy gondolom, hogy az lenne a tisztességes, ha neked is elmondanám, hogy mennyire sajnálom. Tudom, hogy nagyon szörnyű dolgot tettem és ti már rég megint boldogok lennétek, de borzasztóan sajnálom.
- Nem haragszom. Majd mindent helyrehozunk – mosolyodtam el. – Viszont azt hiszem, hogy mégiscsak megnézem azt a bőröndöt, talán nem raktam el mindent – mondtam, mire tanya csak a fejét csóválta, én pedig visszamentem az emeletre.
- Alice, azt hiszem, nem így gondoltam a beszélgetést, hanem úgy, hogy egy jó ideig elfoglalod magad vele – közölte Jasper, mikor beléptem a szobába.
- Nem tehetek róla. Beszélgettem… egy kicsit. Túl izgatott vagyok az út miatt.
- Nekem mondod?! Már egy jó ideje próbállak lenyugtatni, de nem sikerül, csak tompítani tudom, viszont a jelenlegi helyzetben még ez után is jócskán megmarad benned ebből az érzésből.
- Majd akkor sikerül lenyugodnom, ha már Forksban leszünk, Bellánál.
- Annak is hamarosan eljön az ideje. De komolyan, Edwarddal teljesen ugyanúgy éreztek most. Benne is ugyanilyen érzések kavarognak, csak annyi a különbség, hogy őt le tudom nyugtatni, téged meg nem.
- Én tényleg próbálok lenyugodni, de nem megy. – Felsóhajtottam.
- Jól van, nézd meg, hogy mindent beraktál-e és jól vannak-e elrendezve – mondta Jasper, majd rám kacsintott. – Addig legalább lefoglalod magad.
- Eddig is ezt csináltam – feleltem, de aztán odamentem a bőröndhöz és ma már sokadjára ismét nekikezdtem az átpakolásnak és átnézésnek.
Addig abba se hagytam, amíg nem lett délután négy óra. Tudom, valószínűleg ennyi idő alatt már mindenki megunta volna, de egyszerűen nem akartam abbahagyni. Jasper csak elnézően kuncogott néha, amikor újra elkezdtem a ki- és bepakolást.
- Oké, Alice, Carlisle bizonyára hamarosan jön, szóval vigyük le a csomagokat – szólalt meg.
Bólintottam, de amikor felkaptam volna a bőröndöt, ő csak kivette a kezemből.
- Úgy volt, hogy LEVISSZÜK – emeltem ki az utolsó szót.
- Én úgy gondoltam, hogy majd én leviszem. Te meg foglalkozz azzal, hogy hamarosan indulunk.
Erre a gondolatra öröm járt át. És végül követtem Jaspert a földszint felé.
Szinte leugráltam a lépcsőn, olyan boldog voltam, hogy végre minden helyrerázódik. Már csak meg kell várnunk, hogy Carlisle hazaérjen és akkor már indulhatunk is. Ebből kifolyólag már mindenki a nappaliban várakozott.
- Jaj, úgy volt, hogy Carlisle siet - mondtam, miközben a kezeimet tördeltem. Az izgatottságom idegességgel párosult, mivel minél hamarabb indulni akartam és jelen pillanatban már nem is tudtam volna eldönteni, hogy melyik a dominánsabb érzésem.
- Mi van, hugi, csak nem türelmetlen vagy? Pedig időd, mint a tenger - szólalt meg Emmett, mire én csak szúrós pillantást küldtem felé.
- Nyugi, Alice, hamarosan indulunk - nyugtatott Rosalie szóban, miközben éreztem, hogy Jasper pedig a képességét veti be.
Mikor érzelmeim lecsillapodnak hálásan pillantottam fel szerelmemre és Rose-ra is. Úgy látszik Rosalie tényleg felengedett, de nem csak Bellával kapcsolatban. Sokkal kedvesebb lett velünk is.
- Oké, most, hogy már a család pattogó labdája abbahagyta a pattogást, talán komolyabb témára terelhetnénk a beszélgetést.
- Emmett, kérlek, légy tekintettel a többiekre, ha már engem nem kíméltél - morogta Edward.
- Na, öcsi, én egy szóval sem mondtam, hogy a gondolataimat neked szánom. Tehetek én róla, hogy az agyturkász képességed éppen nem nyaralni van, mint ahogy eddig? - kérdezte Emmett és mindenközben teljesen ártatlan képett vágott.
- Egyáltalán nem "nyaralni volt" a képességem, csak próbáltam kizárni a fejemből a gondolatokat és egész sikerrel.
- Akkor most miért nem teszed azt?
- Mert akkor lemaradnék a "remek" ötleteidről - válaszolta Edward gúnyosan.
- Jól van, de a gondolataimat csak saját felelősségre olvasd és ne tégy megjegyzéseket! - mondta Emmett, a mutatóujjával jelentőségteljesen hadonászva, de a szája szegletében mosoly bujkált.
- Rendben, leszállhatnánk a témáról? - szólalt meg Edward most már kissé idegesen.
- Hát, ha mindenáron ezt akarod - vont vállatt Emmett, majd felhúzta az egyik lábát, körözött vele egyet és a másik elé rakta. - Feladat teljesítve, leszálltam a témáról. - Szalutált, mire mindenki kuncogni kezdett.
- Látom ma nagyon elemedben vagy - jegyeztem meg.
- Oh, hát hogyne, lenyeltem egy egész elemraktárt - vigyorgott.
- Sziasztok! - köszönt ekkor Carlisle.
- Végre - mondtam megkönnyebbülten. - Indulhatunk?
Carlisle bólintott, mire még jobban fellelkesültem, mint a mai nap alatt bármikor. Pedig ez aztán nagy szónak számított.
- Alice, ez így hirtelen túl sok. Kérlek, kicsit próbálj csillapodni – kérte Jasper, mire bocsánatkérően néztem felé.
Elköszöntünk a Denali-klán tagjaitól, majd útnak indultunk. Ugyanúgy mentünk, mint idefele, tehát Esme és Carlisle vitték kocsival a csomagokat, Jasper, én, Emmett és Rosalie pedig ismét futottunk, annyi különbséggel, hogy most Edward is velünk volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés