Mikor a gépen csörögve vártunk a felszállásra egyre türelmetlenebbül játszadoztam az övcsatommal. Már lassan fél órája fel kellett volna szállnunk. Nem volt kint olyan szörnyű idő, de azért azt lehetett látni, hogy eléggé el volt borulva. Épp anyámat szerettem volna megkérdezni a fejleményekről – hátha ő ért valamit a francia stewardess monológjából – mikor eszembe jutott, hogy talán értelmesen is eltölthetném ezt az időszakot.

Elővettem hát a telefonom és meglepődve észrevételeztem, hogy 42 nem fogadott hívásom volt, valamint 9sms-em jött. A hívások körülbelül 30%a családom otthon maradt férfi tagjaitól származott, míg fennmaradó 70%a Jake-től jött. Csak most tudatosult bennem, hogy mióta az együttöltött éjszaka után elváltunk egymástól – több mint 2napja – nem is beszéltünk. Ahogy az üzeneteket olvastam, sorról-sorra egyre jobb kedvem kerekedett.

1.Szija kicsim, már most hiányzol. Írj, amint tudsz. Szeretlek. Jake – ezt írta csütörtök reggel, mikor elválltunk.

2.Életem, valami baj történt, miért nem válaszoltál? Kérlek, hívj, vagy küldj valami életjelet! Könyörgöm. Szeretlek. Jake – csütörtök délután.

3.Kicsim… Kezdek megijedni, kérlek, válaszolj. Szeretlek. Jake – csütörtök este.

4.Szija édes. Ha nem írsz sürgősen, rá kell fanyalodnom apádra információszolgáltatás szempontjából és abból ki tudja mi fog kisülni. Azt pedig te sem akarhatod. Szeretlek. J. – péntek reggel.

5.Kincsem. Büszkén jelenthetem, hogy apád is, én is túléltük egymást. Szólhattál volna, hogy hova mentek, remélem, legközelebb már együtt megyünk a szerelem városába. Szeretlek. J. – péntek este.

6.Édes, kezdek aggódni. Ha meghaltál, még én is cserébe beléd harapok! Kérlek, jelentkezz, annyira hiányzol már… Szeretlek. J. – péntek hajnal.

7.Kicsiiiim…! Jelentem az állatkínzást büntet a törvény. Ha estig nem kapok hírt felőled, feljelentelek. Kérlek, jelezz vissza legalább valami füstfelhővel! Szeretlek. J. – ma reggel.

8.Szerelmem! Ha arra gyúrsz, hogy megtanuljalak értékelni, amikor itt van, jelentem megtanultam az eddigieknél is jobban értékellek, csak kérlek, írj. Szeretlek. J. – ma délután.

Az utolsó körülbelül 10perce jött: 9. Renesmeé Carlie Cullen! – itt már láttam, hogy baj lesz, mivel sosem szólít a teljes nevemen – ha fél órán belül nem kapok hírt rólad, utánad megyek!  J.

Megmosolyogtam szerelmem aggódását, de ismertem már annyira, hogy tudtam, ha nem jelzek, képes valóban idejönni, de mivel addigra már nem leszünk itt, gyorsan kiléptem az üzenetekből, és a légi utaskísérő legnagyobb tiltakozása ellenére tárcsáztam szerelmem.

Anyu csak mosolygott, s mikor még mindig nagyon fújtatott a munkáját végző nő, megnyugtatta – mint később kiderült – hogy mivel még nem szálltunk fel, nyugodtan telefonálhatok. Kedvesem az első csörgést jelző búgás felénél felkapta, s lázasan szólt bele.

- Soha, soha többet ne tegyél ilyet velem. A lelkemet is kiizgultam. Miért nem hívtál? Nehogy azt mond, hogy Alice nem engedte! Biztos nem fenyegetőzött Bella sem szobafogsággal. Tudod te milyen szörnyű kínokat kellett nekem átélni? Azt hittem mentem agylágyulás, gyomorfekélyt, vakbélcsavarodást, szempillahullást kapok! – itt már végképp nem bírtam tovább mosolyogva hallgatni kifakadását, s kuncogtam egyet halkan, hiba volt. – Ne nevess szerelmem, el se tudod képzelni, milyen voltam. A srácok új becenevet adtak nekem! Tudod mit? PAPUCSÁLLATKA! Érted? És tudod miért? Mert hozzám nőtt a telefon. Édesem én úgy aggódtam – hangja a végére már megkönnyebbült sóhajtásnak tűnt, s nem bírtam ki, hogy ne hatódjak meg, hogy mennyire is szeret engem kedvesem.

- Jake! Esetleg szóhoz juthatok? – kérdeztem mosolyogva, mire tüntetőleg elhallgatott, s végre beszélhettem én is. – Azért nem hívtalak, mert az elmúlt két napban levegőhöz jutni sem volt időm. Kérlek, ne haragudj rám, de a telefonomat mindig a szállodában hagytam, este pedig, mikor hazajöttünk, szinte épp csak egy zuhanyra, s egy vacsira volt időm.

- Akkor nem arról van szó, hogy nem szeretsz már? – kérdezte zavartan, mire csak meglepetten tudtam pislogni.

- Miért lenen erről szó? Jake mikor hiszed már végre el nekem, hogy mennyire imádlak?

- Tudom, tudom, csak olyan nehéz még most is elfogadnod, hogy egy ilyen csodálatos lány, mint te, egy ilyen lényt szeretsz, mint én – mondta szomorúan. Sosem mondta azt magára, hogy ember, s ezt nem tudtam megérteni.

- Kedvesem, te vagy a legfontosabb dolgot az életemben – suttogtam, mire kaptam egy ideges-szomorú egyvelegű pillantást nénéimtől, mire helyesbítettem – a családom mellett, úgyhogy ha nem hiszed el nekem, hogy mennyire is szeretlek, akkor eszelj ki valamit, hogy végre bebizonyíthassam, igenis imádlak, s az se érdekelne, ha éjszakánkén kiskacsává változnál át!

- Kicsim, te se gondolhatod komolyan, hogy egy, a tojásain ülő tollas kis gombócként is szeretnél.

- Márpedig igenis szeretnélek, de most mennem kell, mert már nagyon mutogatnak nekem a gonosz nénik egyforma cuccban – mosolyogtam, ahogy megláttam az ikreknek beillő női 3as együttes táncszerű tiltakozását a telefonbeszélgetésem ellen.

- Rendben, vigyázz magadra. De az elmúlt 2napért, még kárpótolnod kell. Szia, szeretlek.

- Én is, otthon találkozunk.

Mikor letettem, s kikapcsoltam mobilom, szívem hangos zakatolásba kezdett a tudattól, hogy újra láthatom kedvesem. Elgondolkoztam a dolgon, hogyan fordult elő, hogy így megfeledkezzek Jake-ről? Lehet, hogy már nem is olyan fontos, mint régen?

De hiszen én vagyok a lenyomata… Ámde a legendákban az is benne van, hogy nem muszáj a szerelmi viszony, a lenyomat érzelmei, döntései alapján tölti be a farkas a szerepét az imádott személy életében. Lehetséges, hogy az alakváltók történelmének kezdetétől a mi kapcsolatunk az első – s egyben egyetlen, nem csak ebben a dologban – melyben a két résztvevő nem az életfogytig tartó szerelmes viszonyt, hanem barátságot testesíti meg? S ha ez így van, akkor hogyan tovább?

A gondolat maga is megrémisztett, hogy a mindig vidám, s olyannyira védelmező ember talán nem is olyan szerepet tölt benne, mint hittem. Imádtam vele lenni, s még annál is jobban szerettem mikor kényeztetett érintéseivel. Róla valóban el lehetett mondani, hogy az én boldogságom fenntartásáért létezik, hiszen tényleg amikor csak tehette – de akkor is, amikor nem – velem volt, s az én javamat szolgálta.

Eszembe jutott a legutóbbi születésnapom. Akkor is egy kisebb vita keletkezett közte és anyu között, aki kivételesen nem az ő pártját fogta. A vita témája az én érettségem volt, hiszen mi más is lehetett volna? Anyuék egy világ körüli utazással akartak meglepi – természetesen hármasba – míg Jake egy autó beszerzésére voksolt. Tudta ő is mennyire szeretek (pontosabban csak szerettem volna) vezetni, de szüleim mindig is féltettek.

Már a születésnapom előtt egy héttel megkezdődött a vita, s a meglepetésből nem lett semmi. Mindkettőt megkaptam tőlük. Apuéktól megkaptam a világ körüli utat – amibe pont az nem tartozott bele, amire legjobban kíváncsi voltam: Európa -, Jake-től pedig megkaptam az autót. Életem első kocsija volt, s kimondhatatlanul örültem neki.

De most, ahogy visszagondolok, nem tudom, hogy az utána elkövetkezendő szerelmes napokat miért is töltöttem vele. Azért mert tényleg vele akartam lenni, s szerettem szívem szeretetének teljes mértékével, vagy csak azért, mert hálás voltam? Nem tudom a választ, s ha most hazamegyek, nem is fogom megtudni. Ott leszek vele, élem tovább a „boldog, szerelem” kis életemet, s nem tudhatom, valóban szeretem-e, vagy csak azért a mérhetetlen szeretetért adózom előtte, amit ő produkál felém.

Hirtelen jött az elhatározás, szinte azonnal cselekedtem, s anélkül, hogy bármit is átgondolhattam volna, agyam meggondolandó reakcióival sem törődve, szinte azonnal anyám felé fordultam, s hadarni kezdtem.

- Anyu én nem megyek veletek haza – mondtam határozottan, mire anyám arcáról őszinte megdöbbenést lehetett felfedezni.

- De miért? Szeretnél még maradni, mert akkor…

- Nem, nem akarok itt maradni – vágtam közbe, még mielőtt felsorol egy sor olyan alternatívát, melyekre kompromisszumképtelen vagyok. – Anyu, én nem megyek férjéhez, vagyis lehet, hogy igen, de azelőtt még van néhány elintézni valóm.

- De… Nessie, én nem értelek.

- Anyu, még nem is életem igazán. Fiatal vagyok, mi van akkor, ha nem Jake az igazi? Mi van akkor, ha félreértelmeztünk ezt az egész bevésődés dolgot? – kérdeztem kétségbeesve, mire anyám arca még jobban megnyúlt.

- Édesem, ezt nemigen lehet félre értelmezni.

- De igen. Hiszen az ősi legendákban az is benne van, hogy ha a lenyomatnak arra van szüksége, a farkas vőfély, barát, vagy bármi… lehet. Anyu nem vagyok magamban biztos – hajtottam le a fejem bűnbánóan.

- Kicsim… ez csak az esküvő előtti pánik. Most döbbenek csak rá, hogy mennyire is emberi vagy. Tudod, mielőtt apáddal összekötöttük az életünket – itt halkan kuncogtam, mire anyám szúrós szemével méregetett, így gyorsan újra „visszakomolyodtam” – tehát, mielőtt összekötöttük létünket, én is rettegtem, féltem. Bár nem ettől, hiszen én 100%ig biztos voltam magamban, s apádban, csupán a környezetem véleményétől féltem, lehet, hogy veled is ez van.

- Látod anyu… én attól nem félek. Tudom, hogy támogattok, tudom, hogy itt vagytok, én magamtól félek… Nem akarok neki fájdalmat okozni. Túlságosan szeretem őt – barátilag vagy sem – ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki – suttogtam halkan, s csak most döbbentem rá, hogyha családtagjaim hallani is akarnád beszélgetésünket, nem értenék, túl gyorsan és halkan beszéltünk hozzá.

- Értelek kislányom. De ezt neked kell tudnod, nekem csak az a fontos, hogy téged boldognak lássalak – mosolygott anyám. Ez a mosoly volt legrosszabb az egészben, hiszen tudtam jól, hogy anyám még egy legutolsó börtöntölteléknek is megbocsátana, ha elnézést kérne bűneiért.

- Nem haragszol rám? – kérdeztem lesütött szemekkel. Nem bírtam a szemeibe nézni.

- Ugyan miért haragudnék? Nekem a te boldogságod a legfontosabb, s ahhoz az kell, hogy most átgondold a dolgokat és esetleg elhagyd Jake-et akkor sem ítélkezem.

- Köszönöm anyu, annyira köszönöm, hogy megértesz – az utolsó szavaknál már patakokban hullottak könnyeim, mire a többiek is felkapták a fejüket, de miután nem reagáltunk, csak feszülten ültek tovább a helyükön, mert ebben a másodpercben már a gép is felemelkedett.

Az út olyannyira békés, és csendes volt, hogy szinte megrémültem anyám hangjától, - mikor már szálltuk le - mely nem volt hangosabb lágy suttogásnál, de mégis furcsán hatott rám, hogy egészen Európától nem szólaltunk meg, most mégis hozzám beszélt.

- És most mi a terved, hogyan tovább?

- Nem tudom anyu, csak azt tudom, hogy még nem akarok vele addig találkozni, amíg el nem döntöttem, hogyan tovább. Nem akarom sem átvágni, sem becsapni őt – sóhajtottam. Hatalmas teher volt most a szívemen, ha elmondom neki, de kiderül, hogy én igenis nem tudok élni nélküle, belehalnék a fájdalomba, ha utána elutasítana. De ha nem mondanám el, csak becsapnám őt, és továbbélnék ebben a bizonytalanságban.

Miután anyunak is részleteztem nézeteimet, ő is épp úgy gondolkodóba esett, mint én. Nem tudtam mitévő legyek. Ha elmondom Jake-nek, ha nem, nem maradhatok a közelébe, nem bírnám elviselni a szenvedését, de ugyanakkor nem bírnám őt becsapni. Ezek az igazi ellentmondások…

- Anyu, én nem megyek veletek haza a repülőtérről – fordultam oda anyámhoz, aki ettől a mondattól szóhoz sem jutott, s szemeiben a szomorúság gyújtott szikrát az abban eltévedőknek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés