(Rosalie szemszöge)

Mikor kinéztem az ablakra és láttam, hogy felkelt a nap, eszembe jutott, hogy ma iskolába kéne menni. Szívem szerint ellógtam volna, nem volt kedvem újra megtanulni ugyanazt. Ráadásul kezdem unni, hogy minden hímnemű élőlény, aki velem találkozik, megbámul, mintha nem látott volna még fehér embert – vagy inkább vámpírt.

Az elején még élveztem: én voltam a gyönyörű Rosalie Hale, akiért mindenki vágyakozik, de most már kezdem unni. Ráadásul Em is olyan furcsa lett az utóbbi időben. Terveznek valamit Edwarddal, mert összesúgnak.

-Ti ketten mivel vagytok annyira elfoglalva?! – kérdeztem tőlük egyszer csípősen, mivel kezdett idegesíteni titkolózásuk.

Mindketten angyalarcot vágtak és Edward ezt felelte:

-Épp csak azt magyarázom Emmettnek, amit órán vettek, de épp kempingezni voltunk és senki nem hajlandó elmagyarázni neki az egyik részt.

-Em, ha szóltál volna nekem, én is elmagyaráztam volna! – mondtam, és meg sem próbáltam titkolni: tudom, hogy hazudnak. Talán abból jöttem erre rá, hogy Edward alattunk jár a suliban, és nem a mi anyagunkat tanulja.

-Nem akartalak fárasztani – mentegetőzött.

Nem akartam őket tovább fárasztani kérdéseimmel, mert tudtam, hogy nem szedhetek ki belőlük semmit. Jól jött volna Edward gondolatolvasó képessége, de hát mindegy.

Tehát reggel van.

-Rose, jössz? – nyitott be Alice. – Indulnánk.

-Jó, megyek. – mondtam.

Gyorsan beültünk Edward Volvójába, és meg sem álltunk az iskola parkolója előtt. Em és én elváltunk a többiektől.

Korán volt még, így nem volt sok ember a teremben. Pár fiú még mindig felkapta a fejét, mikor beléptem a terembe. Azt hittem, már megszokták kinézetem, de úgy tűnik, nem. De mihelyst elmerengenének azon, milyen lenne velem járniuk, meglátják Emet, és csak az jut eszükbe, mekkorát kapnának tőle, ha kikezdenének velem. Erre a gondolatra elmosolyodtam.

-Szia Rosalie! – jött oda hozzám Will. Már régóta „rajong” értem, ha lehet így nevezni azt, hogy rettentően szerelmes belém. Will az egyetlen fiú, akit nem zavar Em. Nem tűnt fel neki, hogy az életével játszik.

-Szia – vetettem oda félvállról. Igazán le akartam volna őt rázni, de még mindig nem sikerült.

Will csalódott lett „bunkóságomtól”, de én cseppet sem sajnáltam. Felfoghatta volna már, hogy én nem akarok tőle semmit, és már van barátom. Ha erre képtelen, ne várjon tőlem felvilágosítást a dolgokról.

-Ez a gyerek még mindig nem tudott lekopni rólad? – kérdezte Em, mikor Will egyik fiú osztálytársunkkal kiment a teremből.

-Úgy tűnik nem. Képtelen felfogni, hogy foglalt vagyok – vigyorogtam rá Emmettre, aki persze vette az adást. Ha most nem az iskolában lettünk volna, ki tudja, mi történik kettőnk közt. De ott voltunk. Nem volt kedvem leégni, hogy valaki bejön a terembe.

-Erről jut eszembe: kedves férjem az utóbbi időkben eléggé elfoglaltnak tűnik – mondtam szemrehányóan. – Miért is?

Em húzta a száját.

-Mondom, hogy Edward csak magyarázott nekem valamit.

-És megtudhatnám, mit?

-Ö… matekot.

-Tényleg? Mi az, amit ennyire nem értesz? Amióta vámpír vagy, szinte mindent megértettél. Most mi az, ami kifogott rajtad? – kérdeztem csípősen. Em persze nem tudott mit mondani. – Akkor most hajlandó lennél elmondani a valódi okot?

-Nincs semmilyen „valódi ok” – mentegetőzött Emmett. Dühös lettem rá.

-Szóval már annyit sem érek neked, hogy ezt elmondd? – csattantam fel. – Edwarddal beszéled meg a dolgaidat, mikor itt vagyok én melletted? Hihetetlen vagy!

Mielőtt Em mondhatott volna bármit is, otthagytam őt a teremben. Ha Will ezt látta volna, bizonyára betegre röhögte volna magát rajtunk. De szerencsére beszélgetésünket senki sem hallotta

Egyedül akartam lenni. Az iskola udvarában maradtam, egy félreeső helyen, ahol senki sem láthat. Mekkora szégyen is lenne, ha valaki meglátná, ahogyan a gyönyörű, magabiztos Rosalie Hale ül egymagában és „sír” (mert a vámpírok nem tudnak sírni).

Becsöngettek. Tudtam, hogy be kéne mennem a terembe, de nem volt kedvem hozzá. A mai napom pocséknak ígérkezett, már reggel ellógtam volna. Erre most összevesztem Emmettel is. A cuccom bent van a teremben – muszáj lenne bemennem.

A teremben még nem volt bent a tanár. Miközben a helyemre mentem, éreztem magamon a Will és még néhány fiú pillantását – köztük Emettét. Szó nélkül ültem le.

Em nem szólt semmit. Nem akart beszélni, mert azt a közelben ülők biztosan hallanák. Így hát néma csendben ültem, hallottam, ahogy az osztály halkan beszélget. Csak a mi padunknál volt csend. De nem érdekelt.

Szinte láttam magam előtt Will diadalittas képét – végre összevesztünk Emmettel, szabad a pálya. De nem szerzem meg neki ezt az örömöt. Tegyen amit akar – engem továbbra sem érdekel.

Bejött a tanár, és elkezdte az órát. Én egyáltalán nem figyeltem, nem is akartam. A szemem sarkából Emet néztem, hogy vajon mit csinál. Úgy tűnt, ő sem nagyon élvezi az órát, alig várja a végét. Így voltam ezzel én is. Hiába próbáltam odafigyelni, képtelen voltam rá. Gondolataim maguktól elkalandoztak.

A csengő úgy hatott rám, mint valami megmentő. Villámgyorsan összepakoltam, és indultam a következő terem felé. Will persze automatikusan mellém szegődött.

-Együtt lesz óránk, igaz? – kérdezte, pedig mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy tudja magától is a választ.

-Nem mindegy az?! – csattantam fel dühösen. Minek jön a nyakamra?! Megvagyok én nélküle is. Will persze tudta, hogy most nem fog tudni bevágódni nálam, így visszavonulót fújt.

A terembe érve láttam, hogy megelőztem Emet. Gyorsan odaültem, ahova eddig együtt szoktunk ülni. Ha akar, mellém ülhet. Ha nem, nem.

Em szó nélkül lepakolt mellém. Mielőtt mondhatott volna bármit is, kimentem a teremből. Megkerestem a termet, ahol Alice-nek lesz órája. A szünetben vele beszélgettünk, de nem tettem neki említést arról, hogy összevesztünk Emmettel. Talán ő sem látott semmit, mert nem hozta szóba a témát.

Mikor csöngettek, visszamentem a termünkbe. Szó nélkül ültem le Emmett mellé. Úgy tűnt, nem akar nekem semmit mondani. Elkezdődött az óra. Persze megint nem tudtam odafigyelni, de ez annyiból különbözött, hogy meg sem próbáltam a tanár magyarázataira figyelni. Nem érdekelt. Igazából semmi sem érdekelt. Vadászni akartam, az legalább eltereli valamennyire a figyelmem.

Óra végén elindultam a következő terem felé. Em azonban út közben utolért.

-Rose, kicsim, ne haragudj! – mondta édes hangon. Megsajnáltam, amiért ilyen keményen levegőnek néztem.

-Miért kell titkolózni előttem? – kérdeztem ingerülten.

Em habozott. Nem tudta, hazudjon-e, vagy sem.

-Mert… az egy olyan dolog, amiről csak mi ketten tudhatunk Edwarddal. Nem csak előtted titkoljuk el.

-De előttem miért? Azt hiszitek bárkinek is elmondom? És ha annyira muszáj titkolóznotok, legyen. De legalább ne az orrom előtt sugdolózzatok, mint akik direkt ezzel akarnak idegesíteni!

-Dehogy akarunk direkt idegesíteni! – mentegetőzött. – Szóval megbocsátasz?

Haboztam.

-Meg.

Em rám mosolygott, amitől minden haragom elszállt. Nem vagyok olyan fajta, akit könnyen le lehet venni a lábáról, de Emmettnek mindig sikerül. De azért azt még mindig nem felejtettem el, hogy valamit titkolnak. Ha lesz alkalmam, úgyis kiszedem Emmettből.

-Mondták már neked, hogy te vagy a legjobb feleség? – kérdezte Em. Elmosolyodtam.

-Rajtad kívül még senki. De más véleményére egyébként sincs szükségem.

-Erről jut eszembe – szólt Emmett komolyra fordítva a szót. – Szünetben Parker – Will Parker – beszélt veled. Mit akart?

-Ja, csak a szokásos próbálkozása. De mint mindig, most i elküldtem a…

-Ja, értem. Akkor jó.

-Azt hitted, mihelyst összeveszünk, már azonnal pasizó-akcióba kezdek? – kérdeztem és kicsit dühös lettem, hogy Emmett ilyet feltételez rólam.

-Nem, dehogyis. Csak nem akarom, hogy az a hülye teletömje a fejed mindenfélével. Ráadásul amúgy sem bírom az ilyen nyomulós fajtákat.

Közben becsöngettek, de a tanár késett. Will rájöhetett, hogy kibékültem Emmettel, mert amikor odapillantottam rá, találkozott a tekintetünk, aztán barátságtalanul Emet kezdte méregetni. Legszívesebben mondtam volna neki valami „nem túl kedves”-et, de inkább Emmettel akartam beszélni. Így hát későbbre halasztottam Will kiosztását – amit már évek óta el kellett volna végeznem.

-Én sem bírom Willt! – mondtam szemrehányóan. – Szerinted igen?

-Dehogy. Jobb színvonalhoz vagy hozzászokva! – vigyorgott rám Em. Hiába, de képtelen vagyok rá hosszútávon haragudni.

-Akkor jó. Meg kéne neki mondani, hogy foglalt vagyok. Képtelen felfogni ezt. Mindegy. Idővel talán rá jön.

-Ha képes lenne erre, már rájött volna – mondta Em. – De amilyen idióta, kinézem belőle, hogy ne vegye tudomásul.

Becsapódott az ajtó. A tanár bejött és magyarázni kezdett. Kénytelen voltam az órára figyelni. Most, hogy kibékültem Emmettel, képes voltam újra figyelni – bár egyáltalán nem érdekelt, miről van szó – és normális tempóban telt el az óra. Nem néztem minden percben az órámra – és ez jó volt. Úgy tűnik, minden megoldódott.

De itt ez a „titok”. Vajon mi lehet az?

Óra végén Emmettel indultunk ebédelni. Igazából egy falatot sem ettünk. De túl feltűnő lenne, ha sohasem ennénk.

Az ebédlőben még nem volt hosszú sor, hamar sorra kerültünk. Leültünk ahhoz az asztalhoz, amihez mindig ülünk. Vártuk, hogy Alice, Jasper és Edward mikor bukkannak fel.

Egyszerre jöttek meg, és mikor sorra kerültek – idővel sokan lettek az ebédlőben – idejöttek az asztalunkhoz.

-Sziasztok! – szólt vidáman Alice. – Mi történt veletek?

-Mi történt volna, Alice, ezalatt a néhány tanítási óra alatt? – kérdeztem tőle.

-Nem tudom, ezért kérdeztem – mondta Alice.

-Látjátok azt a lány ott? – kérdezte Jasper és arra bökött a fejével. Odanéztünk. Sok gyerek ült az asztaloknál.

-Melyik lányt pontosan? – kérdeztem.

-A barna hajút.

-Sok barna hajú lány ül arra.

-Amelyik amellett a Jessica Stanley mellett ül. Meg Mike Newton mellett. Az a fehér bőrű.

-Igen, látjuk. Mi van vele? – kérdezte Edward.

-Ő új. Ma jött először ebbe az iskolába. Nem volt még vele órátok?

-Nem. Neked talán igen?

-Nem. Mike Newton azt magyarázta órán a padtársának, hogy ki ez a lány. És hiába próbált suttogni, és még így is hallottam. A neve Bella Swan.

-És? Kit érdekel? – kérdeztem. Azt hittem, valami érdekeset fogok róla hallani, nem a nevét.

-Csak mondom.

-Ritka, hogy új gyerek jön ide – tette hozzá Emmett. – Ide csak olyanok járnak, akiknek a nagyszüleik is Forskban laktak.

-Hát igen. Ez a lány tudjátok honnan költözött ide? Phoenixből! Hogy lehet ilyen fehér, mint aki még sohasem látott napfényt?

-Phoenixből jött? – hüledeztem. – Fogalmam sincs, miért ilyen falfehér. Azt hittem, ott mindenki barna, az örökös napsütéstől. Az ottaniak havat is csak tévében láthatnak!

-Szörnyű. Ha ember lennék se mennék Phoenixbe! – mondta Alice.

-Miért? Ki kéne használni, hogy nem kell rejtegetni magunkat, ha süt a nap.

-Ott folyton csak süt a nap! Mi olyan érdekes abban? Jó, egy ideig elmegy, hogy mindig ilyen jó idő van, de hosszútávon szerintem elég unalmas. Az örökös napsütés.

-Itt Forskban meg csak esik az eső – mondta Emmett. – Ez nem unalmas?

-Ehhez már hozzá vagyunk szokva! – felelte Alice.

-A napsütéshez is hozzá lehetne szokni!

-Nem érdekel, én akkor sem akarnék ott lakni. Ennek a lánynak igaza van, hogy elköltözött onnan. Biztosan neki is elege lett az állandó napsütésből.

-Lassan mennünk kéne, ha nem akarunk elkésni óráról! – mondtam és sietve visszavittem az ebédemet. Az ebédlő szinte teljesen kiürült. Edward szótlanul jött mellettünk.

-Mi van, Edward? Elment a hangod? – kérdeztem tőle.

-A lány – Bella – épp rólunk érdeklődött. Furcsa: az ő gondolatait nem hallottam. De Jassicáéból kiolvastam a kérdéseit.

-És mit kérdezett? – kérdezte Jasper.

-Rólunk érdeklődött. Persze, mint minden normális emberi lénynek, neki is feltűnt, hogy mások vagyunk.

-Ez nem nagy ügy. Viszont az nem lenne jó, ha elkésnénk – mondta Alice. – Hol lesz órátok?

-A huszonnyolcasban.

-Nekünk egészen máshol. Akkor sziasztok!

-Sziasztok!

Emmettel gyorsan a teremhez futottunk. Időben beértünk, volt még egy perc csöngetésig. Minden tanteremben van egy hely, ahova minden egyes alkalommal mi ülünk. Ezeket a helyeket a többiek már el sem merik foglalni. Így volt ez most is. A törzshelyünk üresen állt, így oda ültünk le.

-Nem értem, mi a bajuk, hogy annak a lánynak fehér bőre van. – jegyezte meg Emmett. Úgy tűnik, végig ezen járt az esze.

-Nem baj, csak furcsa. Neked persze tetszik, mert a vámpíroknak fehér bőrük van. Hozzá vagy szokva.

-Nem, ez nem így van. Nem minden fehér bőrű lány szép. Vannak, akik olyan sápadtnak tűnnek. De az a lány… hogy is hívják?

-Bella. Azt hiszem, Ed Bellát mondott.

-Oké. Tehát Bella nem néz ki úgy, mint egy hulla.

- De tök sápadt, ne is tagadd!

-Nem tagadom. De azért van különbség.

-Például mi?

-Bella szép. De a legtöbb fehérbőrű nem az.

-És én is azok közé tartozok, akik nem szépek?

-Dehogy! Ha te azok közé tartoznál, akkor nem lenne senki a szépek között!

-Ja, értem.

Ismét elkezdődött az óra. Viszonylag gyorsan eltelt. Nem igazán figyeltem rá, de legalább nem kellett minden pillanatban Emmetten járnia az agyamnak. Gondolkoztam Bellán, és rájöttem, hogy szerintem egyáltalán nem szép. Lehet, hogy Em és én nem is ugyanazt a lányt látjuk?…

Kicsöngettek.

-Várjuk meg Edwardot. Reggel az ő kocsijával mentünk – mondtam. – Mennyivel jobb lett volna, ha magunk jövünk, legalább nem kéne ácsorognunk, mire végez.

-Rose, tudod, hogy ilyenkor Edward sietni szokott. Még Alice-t és Jasper-t sem várja meg!

-Hát még milyen lassú lenne akkor!

Em nevetett mellettem én azonban csak halványan mosolyogtam, mivel Edward nem jött. Helyettük Alice és Jazz tűntek fel a kijáratnál.

-Sziasztok! Ed? – kérdezte Alice.

-Fogalmam sincs, mi tart neki ennyi ideig. Milyen órája volt?

-Biológia, ha jól tudom.

-Akkor tényleg nem tudom, mért nincs még itt. Megnézzem?

-Várjunk még egy kicsit. Aztán ha nem jön, akkor megnézheted.

Alice már épp indulni akart, hogy megtudja, hol lehet Edward, mikor az illető kijött az ajtón.

-Edward, mi tartott ennyi ideig? – kérdeztem dühösen.

-Semmi – morogta. Úgy tűnt, nincs túl jó kedvében. – Menjünk haza!

Így gyorsan beültünk a kocsiba. Edward a szokottnál is gyorsabban vezetett, így rövid időn belül hazaértünk. Mintha sietne haza.

Felmentem a szobámba, gondoltam, gyorsan megírom a házit, és együtt lehetünk Emmel. De miközben az egyik példának megoldását írtam – meglehetősen gyorsan – hallottam Em és Edward beszélgetését. Hiába akartam nem odafigyelni, kíváncsi lettem. Talán arról a nagy titokról beszélnek…

-Elegem van! – mondta Edward ingerülten.

-Nem értem, miért zavar ez. Előfordulhat. Amúgy is tiszta furcsa az a lány. Ezen mit csodálkozol?

Tehát arról a Belláról beszélgetnek. Ez már cseppet sem érdekelt, de így is hallottam minden szavukat. Nem bírtam folytatni a házimat.

-Szép az a lány, de az idegeimre megy, érted?! – csattant fel Edward.

-Tudom. De ne tagadd, hogy szép. Különleges és szép. A helyedben nem ülnék tétlenül.

-Nem akarok tőle semmit, érted? Lehet, hogy te kikezdesz mindenkivel…

-Ez nem így van! De azzal a lánnyal nem tudom, mi bajod. Szerintem szép lány. Sőt…

De bírtam tovább hallgatni. Em úgy beszél arról a lányról, mint valami szentről! Hát már ennyit sem érek neki? Vagy unalmas vagyok?

Mintha nem is békültünk volna ki. Mintha nem tudná, hogy minden szavukat hallom. Mit jelent ez?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés