(Edward szemszöge) - Csak az ő szemszöge lesz

Láttam, ahogy Bella törékeny teste a párnákra hull, és ez először nagyon megijesztett.
Alice meg a hülye ötletei… – gondoltam mérgesen.
Bellánál ezt a reakciót bizonyára az én érkezésem váltotta ki.
Egyáltalán minek jöttem ide?! – kérdeztem végül magamtól.
Aztán meghallottam, hogy a szíve nyugodtan verdes, a lélegzete pedig egyenletes lesz. Ennek a tudatában már jobb kedvre is derültem és egy kicsit lehiggadtam...
Miután lekapcsoltam a lámpát, a könyvet pedig, amit majdnem maga alá gyűrt, sikeren elraktam az asztalára, odaültem mellé az ágyra. Az arcra békés volt. Gyönyörű, mint mindig.
Visszaillesztettem egy kósza tincset a helyére, miközben magamban azt mormogtam, hogy nem érdemlem meg ezt az angyali teremtést. Pontosan ezért akartam elmenni és ezért mentem el később. Azonban – mint ahogy ez világossá vált abban a percben, amikor először közöltem, hogy elmegyek – nem tudtam Bella nélkül meglenni. Minden nap felidéztem magamban, a csokoládébarna szemeit, a hangját, a bőre melegségét, ajkai puhaságát és azt, ahogy az arca piros színt öltött. Ezekben a pillanatokban nagyon örültem, hogy én vagyok az egyetlen gondolatolvasó a családban, mert ha ezt a családomban bárki is tudta volna, akkor egyből kezdődött volna elölről az egész vita, amit a Bellával maradásomról folytattunk. Persze főként Alice ellenezte a döntésem, de a többieken is látszott, hogy nincs ínyükre. Egyedül Rosalie volt az, aki boldog volt, hogy költözünk, de aztán… Valami benne is megváltozott, már nem látszott rajta öröm, ugyanolyan szomorú arccal járt-kelt a házban, mint a többiek. Bár megjegyzem, hogy én nem nagyon kerestem a családom társaságát ezekben az időkben. Leginkább az foglalt el, hogy győzködtem magam, hogy helyesen cselekedtem és Bella boldog lehet nélkülem, rendes hang nem jött ki a számon két hétig. Esetleg egy-két apró félig elnyomott morgás azért, amiért még mindig ugyanazon rágódok, szerencsére úgy tűnt, hogy a többiek ezeket nem vették észre.
Ráadásul a saját szenvedésem még csak a dolog egyik vége, ott volt a családom boldogtalansága is. Bár a gondolatolvasással felhagytam akkor, de mégis tudtam, hogy mennyire szeretnék, ha megváltoztatnám az álláspontom, de nem akartam. Makacsul ragaszkodtam abba a döntésbe, amire csak most jöttem rá igazán, hogy mekkora őrültség volt. Most, hogy Bella újra itt van mellettem, nem akarom elengedni, csak akkor, ha ő kéri. Nem bírnám újra megtenni, hogy botor módon eltépjem magam attól, akit a legjobban szeretek…
Nem bírnám újra megtenni, hogy botor módon eltépjem magam attól, akit a legjobban szeretek…
De mégis, annyi mindenkit megbántottam egy elhatározással, bár ezt konkrétan senki nem vetette a szememre, de nekem elég volt csak egy pillantást vetnem Esmére, vagy akár megfigyelnem, hogy Emmett mikor mondott utoljára viccet. Akkor, amikor még Bella velünk volt.
És szegény Jasper. Mindenki egyfolytában kikészítette az érzéseivel. A letargia az egész családon elhatalmasodott és ez ellen még ő sem tehetett semmit.
Most viszont… Ki hitte volna, hogy valaha visszajövök? Talán Alice, de ő is csak reménykedett…
Azonban valószínűleg, amint Bella felébred, elküld, de már az is jó érzéssel tölt el, hogy láthattam.
A gondolkodásomat viszont nem folytathattam, mert ebben a pillanatban neszezést hallottam...
Felálltam és koncentráltam, hogy kiderítsem ki érkezett,de sajnos nem nagyon sikerült. Aztán végül megjeent Alice, így fény derült az érkező kilétére.
- Szia, Edward – köszönt, majd lenézett Bellára, aki nagyon úgy nézett ki, hogy mély álomba merült. – Hát itt meg mi történt? Látomásom volt, amiben Bella meglát téged, de… Akkor most mégis hogy van ez? Mi történt? – mutatott végig szerelmemen.
- Nos, Alice, az történt, hogy én idejöttem, Bella felébredt, meglátott, aztán öntudatlanságba zuhant.
- Bella egyből elalélt tőled? – hallottam meg Emmett hangját, aki ekkor bukkant fel.
Én válaszképp csak megforgattam a szemeim.
- Te egyébként mit keresel itt? – kérdeztem.
- Oh, hát nem most lesz a családi összejövetel? A fenébe! - mondta tettetett szomorúsággal.
- Héj, Emmett! Nem megbeszéltünk valamit? – szólalt meg már Rosalie is, aki épp most ugrott be a szobába az ablakon keresztül. Én meg ismét nem értetlenül álltam a helyzet előtt. Nem értettem, hogy mit keresnek itt, és most ráadásul túl nagy volt a zűrzavar mind bennem, mind a körülöttem lévők elméjében, így nem tudtam a képességemmel kideríteni azt, hogy mi célból jöttek ide. És ez még csak az egyik vége volt a dolognak, a másik az volt, hogy a gondolataik olyanok voltak, mintha csak nagyon messziről hallanám azokat, sőt egy-kettő csak suttogásként hatott.
- Na jó, akkor elárulná nekem valaki, hogy miért vagytok itt? – kérdeztem most már egyre jobban értetlenül.
- Nyugodj meg, Edward! Nem rossz szándékból jöttek, csak nem bírtak várni! – felelte Esme, akivel épp most bővült a már így sem kicsi társaságunk.
- Hú, szólhatnál Bellának, hogy elkélne egy nagyobb szoba – jelentette ki Emmett, miközben tekintetét körbefutatta a jelenlévőkön, majd lenézett az ágyra, ahol Bella feküdt. Tényleg elég zsúfolt kezdett lenni a szoba és egyre csak szűkült és szűkült.
- Hát Emmett, komolyan mondom, hogy zseni vagy! – jegyeztem meg gúnyosan. – Talán, ha nem jött volna el a fél család, akkor nem kéne nagyobb hely.
Ekkor betoppant Carlisle és Jasper is.
- Most már az egész család – javítottam ki magam, de most már nem volt olyan felhőtlen a boldogságom. Nem értettem, hogy miért jöttek, viszont jelen pillanatban, ami még fontosabb volt, hogy magamat sem értettem.
Újra látni Bellát olyan volt, mintha egy vak meggyógyulna és látná a napfelkelte gyönyörűségét. És ez olyan intenzív érzésekkel járt, hogy tulajdonképpen túlságosan is belefeledkeztem a gondolataimba és egy ideig kizártam a külvilágot. Talán éppen ezért volt az, hogy most nem működött rendesen a képességem.
- Edward, veled meg mi történt? – kérdezte rá Jasper.
Akkor bizonyára ő is érezte ezt rengeteg kusza érzelmet.
- Szerintem mindössze Bella történt vele – válaszolta Alice helyettem, miközben vigyorgott.
- Oké, konkrét válasz még mindig nem érkezett arra, hogy miért van itt mindenki, úgyhogy jó lenne, ha elmondanátok – tereltem más témára a beszélgetést.
- Lényegében azért jöttünk, mert azt hittük, hogy Bella már tudja, hogy visszajöttünk, nem gondoltuk… - kezdte Alice, de Emmett félbeszakította.
- Nem gondoltuk volna, hogy Bella amint meglát, ilyen jól el tudja játszani Csipkerózsikát… Egyébként erről jut eszembe: Miért nem csókolod meg? Akkor biztosan felébred – kacsintott rám.
- Emmett, ez nem ilyen egyszerű. Különben is, az egyáltalán nem biztos, hogy Bella is ezt akarná.
- Hát a reakciójából ítélve, szerintem ezt akarja. Alkalmat ad neked, de te eldobod – csattant fel, persze csak játékosan. Viszont úgy tűnt, hogy el is felejtette, hogy Bella éppen alszik, mert olyan hangerővel mondta, hogy szerelmem esetleg felébredhetett volna rá. Pontosan ezért egy darabig csöndbe burkolóztunk és hallgattuk Bella légzését, figyeltük a rezdüléseit, majd…
- Charlie, kicsit halkítsd le a tévét – motyogta ekkor Bella, mire Emmett kuncogni kezdett, de szerencsére ezt már halkabban.
- És most akkor mi lesz? – lépett oda mellém Carlisle, miután Bella hangosan szusszantott egyet, majd átfordult az oldalára.
- Semmi. Szerintem mindenki menjen haza, én még egy kicsit maradok, aztán holnap majd beszélek is Bellával.
- Rendben. – Bólintott, aztán elindult az ablak felé, majd intett a többieknek, akik követték. Én pedig felsóhajtottam.
Egy egyszerű látogatás mennyi zűrrel jár – gondoltam, majd ajkam féloldalas mosolyra húzódott, ahogy újra leültem Bella mellé és éreztem a testéből áradó meleget, miközben arra gondoltam, hogy most a lehető legjobb helyen vagyok, még ha kezdetben kételkedtem is abban, hogy helyes döntés-e visszajönni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés