Nem tudtam meddig feküdtem ott élettelenül. Talán el is aludtam, mert nem emlékeztem, mikor sütött ki a nap. Egy ritka napos reggelre virradt a város. Nem ez volt az első fényes napom ezen a réten. Inkább gondolni sem akartam arra, ami tegnap történt itt. Hiszen még az emléke is fájdalmas sebet ejtett a lelkemen. Aztán nem tudtam mi történik. Hallottam, hogy egy csilingelő hang a nevemet kiabálja. Ismertem a hangot és a szívem mintha halványan felragyogott volna. Ez Alice hangja volt. Hát mégsem mentek el mind. Aztán a hang egyre közelebb ért, még meg nem láttam a barátnőmet a fák között. Erőm nem volt szólni, így hát vártam, hogy rám találjon. Nem kellett neki sok idő és mikor észrevett, értetlen arccal nézett rám. Odasietett hozzám. Láttam az arcán, hogy elszörnyed attól, amit lát. Ennyire rémesen festettem volna? Leguggolt mellém és szólongatni kezdett.

- Bella, Bella, mi történt? –  én csak megráztam a fejem és rögtön tudta, hogy nem akarok erről beszélni. A karjaiba vont és ringatni kezdett. Szerettem Alicet. Mindig tudta mire van szüksége az embernek. Mikor egy kicsit összeszedtem magam, akkor szólalt csak meg.

- Menjünk haza, jó? –  erőtlenül bólintottam. Szavakat nem tudtam kipréselni magamból. A karjaiba kapott és átsuhant velem az erdőn. De nem a város felé ment. Csak rohant, sokkal hosszabb út volt, mint az oda vezető. Aztán mikor végre lassított a Cullen- ház körvonalait láttam. Úgy állt az erdő közepén, mintha nem történt volna semmi. Mintha a tegnap este csak egy rémálom lett volna, valami, ami már másodszor történik meg velem. Lassan mentünk be a házba. Alice ügyelt arra, hogy ne lássak semmit, ami Rá emlékeztetne. De nem tudhatta, hogy nekem még egy fűszálról is Ő jutna eszembe. A ház látszólag üres volt. Sehol senki. Valószínűleg mindenki engem keres. Alice bevitt egy fürdőbe. Tudtam, hogy azért nem az övébe, mert még az is szörnyű emlékekkel bombázna. Ezt a helyiséget még nem is láttam. Az ajtóval szemben egy óriási kád volt, mellette egy ember nagyságú tükör. Csak egy pillantást kellet vetnem magamra és elszörnyedtem a látványtól. A gyönyörű kék ruha össze-vissza szakadt és csupa kosz volt.

- Sajnálom Alice. – mondtam fakón. Tudtam mennyire odavan a ruháiért.

- Ne butáskodj! – legyintett. Sejtettem, hogy ha nem ebben a helyzetben lennénk, kiakadna, de jelenleg az empátiája nagyobb volt a ruha iránti gyászánál. Megengedte a fürdővizet és segített levetkőzni. Aztán óvatosan belerakott a kádba. A meleg víz marta a bőröm, de kellemesen. A habnak eper illata volt.

- Fürödj meg nyugodtan. Itt van egy váltás ruha. Szólj, ha kell valami. – azzal kihátrált a szobából. Én jólesően ejtőztem a vízben, de nem hagytam, hogy másra is gondoljak a fürdésen kívül. A hajamat is megmostam és csodás barack illata lett. Aztán kimásztam és megtörölköztem a pihe-puha textilbe. Alice kegyes volt hozzám. Egy farmert és egy kényelmes pamutpólót készített ki. Belebújtam és átfésültem a hajam. Gesztenyeszín tincseim vizesen hullottak a szemembe. Aztán kénytelen voltam lemenni. A nagy konyhában már mindenki összegyűlt és engem várt. Éreztem, hogy az eddig kötőfékre fogott gondolataim elszabadulnak. Tudtam, hogy beszélnem kell majd a tegnap estéről és erre még nem álltam készen. Carlisle intett, hogy foglaljak helyet Alice és Esme között. Ott jó volt. Alice átölelte a vállamat, Esmeből pedig csak úgy áradt felém a nyugalom. De nem csak belőle. Jasper is próbált egy kicsit csitítani a szomorúságomon, de még az ő rejtélyes képessége is csődöt mondott velem szemben. Aztán mikor már látták, hogy nem lehet velem mit kezdeni Carlisle beszélni kezdett.

- Bella, tudom, milyen nehéz lehet ez most neked, de kérlek, mondj el mindent részletesen. – ettől féltem. Először is sokk hatás alatt voltam és nem igazán emlékeztem az estéből csak a nagy adag fájdalomra. Más részt viszont túl közeli a gyász és még egy szó se jön a számra. Látták, hogy így velem csődöt mondanak. Jasper próbálta felnyitni a lakatot a számon, de kudarcba fulladt. Alice még szorosabban ölelt, amire szükségem is volt. Ha nem tart össze az egész lényemet elnyelő űr összeroppantott volna. A hosszú, néma csendet ismét Carlisle törte meg.

- Akkor kezdjünk valami kevésbé  nehézzel. Elmondjuk neked, hogy mi történt, amég te nem voltál itt? – tudtam, hogy csak tapintatosságból nem mondja, hogy ti. Bólintottam.  – Szóval, mikor elmentél tudtuk, hogy tíz óra előtt valamivel haza kell gyere, – jól esett, hogy csak rólam beszélt. – de még fél tizenegykor se voltál sehol. Charlie már fel is hívott minket, hogy minden rendben van e. Alice azt mondta neki itt alszol nálunk, így ő megnyugodott. – ez jó hír volt. Nem kell, hogy még Charlie is miattam aggódjon. – Aztán megpróbáltunk telefonon elérni, – köntörfalazásából nyilvánvaló volt, hogy Őt hívták. – de nem sikerült. Aztán Alice látott a réten egyedül, így utánad mentünk. Régóta ott voltunk, de nem akartunk felébreszteni. Alice megígérte, hogy vigyáz rád, és hogy hazahoz, ha felébredtél. A többit már tudod. És most kérlek, nagyon fontos lenne, hogy elmondj mindent, hátha tudunk még segíteni! – én csak akkor jöttem rá, hogy nem csak engem hagytak el. A többi Cullen még annyit se tudott, mint én. Mindenkit itt hagyott szó és magyarázat nélkül. Nem csak nekem fájt, hogy elment. Esme törékeny szívét épp úgy összetörte, mint az enyémet. Carlisle ugyan úgy csalódott benne, mint én, a testvérei átverve, csalódottan érezték magukat. Nem kellett Jaspernek lenem, hogy tudjam, mit éreznek. Mert azok az érzések bennem is ott kavarognak, csak ezerszeresére felnagyítva. Aztán belegondoltam, hogy én mit éreznék, ha úgy ment volna el, hogy nem tudok semmit. Lehetek én a legszánalmasabb lény a világon, de nem lehetek annyira önző, hogy megfosszam a családját is attól, amit tudok. Így hát beszélni kezdtem.

- Mikor elindulunk még nem tudtam hová fog vinni. – éreztem, hogy a könnyeim alattomba kicsordulnak, de itt a majdnem családom körében ez nem zavart. A beszédet is megnehezítette, de legalább volt időm elgondolkodni azon, amit mondok.

- Aztán egy nagy kitérővel a tisztáshoz mentünk. – hüppögtem. Esme megszorította a kezem. – Ott minden annyira szép volt. – halvány, hálás mosolyt küldtem Alice felé. Tudtam, hogy az ő műve volt. Bátorítóan visszamosolygott. – Éhes lettem, leültünk, ettem. – szavaim inkább címszavak voltak. Nem bírtam bővebben beszélni.

- Aztán táncoltunk. Megláttam egy árnyat és valami olyasmit mormogott, hogy „várhatott volna még”, de nem értettem tisztán. – a Cullenek összepillantottak, mint akik sokat sejtenek.

- Aztán azt mondta, hogy…  hogy… – nem jött a számra a szó. Alice felé fordultam segítségért és ő készségesen megmentett.

- Értjük, Bella! – próbált mosolyt csalni az arcára, de az most inkább fájdalmas grimasz volt. Elhallgattam. A történetnek még a felénél se jártam, de egyszerre csak ennyi jött ki rajtam. Végigjártattam a tekintetem minden családtagon. Rosalie máskor csodaszép arcára ború ült ki. Emmett, aki szinte mindenből viccet csinál sosem volt még olyan komor. Jasper keze ökölbe szorult, olyan ideges volt. Ráadásul a szeme is koromsötét volt. Carlisle gondolkodó, bölcs arcára kiült a fájdalom. Esme örökös szeretete besötétült. És Alice, aki ott volt mellettem és összefogott… hát, az ő arca volt a legközelebb az én érzéseimhez.

- Utána mi volt? – érdeklődött csöndesen Carlisle.  – Aztán megtette, amit mondott? – hálás voltam, hogy nem mondta ki azokat a szavakat, amik nekem nagyon fájtak. És nem csak nekem.

- Még nem. – a torkomból a beszéd mellett valami gurgulázó hang is felszökött. A kitörni készülő sírásé. Gyorsan folytattam. – Az a valami, az árnyék előjött. Nem hittem a szememnek, de… de… - a szavak nem jöttek felszínre, csak az ajkammal formáltam őket. Egy fehér kéz lerakott elém egy pohár vizet. A szememmel megköszöntem Rosalienak és ittam belőle egy kortyot. Milyen igaz, hogy bajban összefog a család. Rosalie és az én viszonyom nem volt éppen felhőtlen, de képes volt erre az apró gesztusra.

- Ki volt az Bella? – kérdezte Alice, mikor már egy jó ideje nem szóltam semmit. Erőt vettem magam és kimondtam a nevét.

- Jane. – a név fagyos közhangulatot eredményezett. Első reakcióként Emmett fújatott, prüszkölt. Jasper ujjai kacskaringós mintát véstek a tölgyfa asztallapba. Carlisle tekintete sötét árnyékba borult. De én nem bírtam tovább. A sírás gombóca feltört a mellkasomból, a könnyek záporozva hullottak a szememből.

- Semmi baj Bella, nyugalom! –  cirógatott Alice. Esme keze immár ölelőn fogta körbe a derekam. Jó volt, hisz most még több támogatásra volt szükségem. Vészjósló csend ült az ebédlőre, amit csak az én folyamatos zokogásom tört meg. Szinte mindenki szemében tükröződött a belső fájdalmam, a viharom. Már-már úgy látszott, hogy a csend örök érvényű marad, mikor a családfő fojtott hangon, halkan megszólalt.

- Mit mondott? Mondott valamit Bella? – csak nyeltem a könnyeimet, hogy meg tudjak szólalni. Nem volt könnyű, de ezekért a vámpírokért, akik befogadtak a családjukba (többé, kevésbé) még erre is képes voltam. De leginkább azért, mert tudtam, ha ők mindent megtudnak Ő is hamarabb kerül elő.

- Azután csak Jane beszélt. Azt mondta elmegy vele, – mit is mondott? – haza. Meg aztán, hogy már nem…, hogy nem… - a hisztéria megint belém fojtotta a szót. Mindenki arcán láttam, hogy tudják, mire gondolok. A karok körülöttem immár úgy öleltek, hogy lassan szuszt se kaptam. Szemem, ami eddig beszéd közben mindig az asztalra tapadt most Carlislera vándorolt.

- Meg kell találnunk őt! Láttam a szemén, hogy nem igaz, tudom, hogy nem igaz! – könyörögtem. Csitító szavai valamelyest célba találtak.

- Tudjuk Bella, mi is ismerjük. De azaz érzésem, hogy valamivel fenyegették. Nem mondott semmit, ami erre utalna? – aztán beugrott. De mondott. Bár én akkor fel sem fogtam. Pedig talán ez a kulcsa mindennek. A sírás lassan halkabb lett, ahogy az agyam zakatolni kezdett.

- Azt mondta maradjak az, aki vagyok. Ez mit jelent? – néztem kitartón a szemébe. Fűtött a tettvágy. Indulni akartam most azonnal és már tudtam is mit kell tennem.

- Carlisle, Edwardot Volterrába vitték. El kell mennünk érte. Meg kell győznünk, hogy jöjjön vissza!  – lassan már a neve se égett az ajkamon. De volt még valami, amit kihámoztam. Csodálkoztam, hogy én jöttem rá leghamarabb.

- Emlékeztek mit nem akart? –  kérdeztem. Hat figyelmes szempár szegeződött rám. – Sose akarta, hogy vámpír legyek. Foggal, körömmel küzdött ellene. Alice, ugye elmondtad nekik mi történt Volterrában? – fordultam felé. Bár tudtam, hogy a család szóról szóra tud mindent.

- Igen Bella, mindent. – akkor azt is tudniuk kell, mire gondolok.

- Aro azt mondta, hogy vámpírrá  kell legyek, mert sokat tudok rólatok. Alice megígérte, hogy az is leszek. De Edward már aznap, vagy azt hiszem másnap, de nem is az a fontos, kijelentette, hogy bármi áron megakadályozza. De szavaztunk és amellett döntöttünk, hogy mégis megharaptok. – felesleges volt tépni a számat, tudtam, hogy az ő memóriájuk jobb, mint az enyém. És tudtam, hogy Edward ki akar hátrálni az alkunkból. – Szóval szerintem, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, Edward megegyezett a Volturikkal, hogy nem kell vámpír legyek. Emlékszem még milyen fontos volt nekik, hogy Edward a családhoz tartozzon, de ő elutasította. Azt hiszem valamiféle alkut kötöttek. Edward Volturi lesz, ha én nem leszek vámpír. – kifejtettem a gondolatmenetemet. Mindenki – még a sokat látott Carlisle is – csodálkozva meredt rám. Feszengtem a sok szem kereszttüzében.

- Azt hiszem, igazad lehet. – szólalt meg csendesen Carlisle – Edward sose akarta, hogy vámpír legyél, – most, hogy már én is kimondtam a nevét ő is nyugodtam használta. – és Aronak mindig is fontos volt. Igaza lehet. Szerintetek? – fordult a családja felé. Azok elgondolkodtak egy kicsit a hallottakon. Nagy megdöbbenésemre először Rosalie szólalt meg.

- Jó ideje ismerem Edwardot és azt hiszem kész feláldozni magát ilyen butaságért is. –  egyértelmű beleegyezés volt a hallottakba. Jasper folytatta.

- Ha Edward tényleg Volturi lett, nem sokat tehetünk. Csak akkor tudjuk hazahozni, ha megtöri az alkut, és mint ismerjük, ezt nem fogja megtenni. – merengett el. Emmettbe visszatért az élet.

- De még mindig ott van egy jó  kis bunyó lehetősége. Kipróbálnám, mire jutna Jane meg Alec. – dörzsölte össze a két tenyerét.

- Elég!  - szólalt fel határozottan Alice – Nem akarunk háborút szítani. Jaspernek igaza van. Edwardra nem hatnak az észérvek, megy a saját feje után. Ha mindez igaz – pillantott felém – akkor valami hatásosabb kell! – nézett komoran Carlislera. Hatan utánoztuk a mozdulatát. A családfő összeszedte a gondolatait és megszólalt.

- Az egyetlen esélyünk, ha az alku tárgya megsemmisül, – ijedten néztem rá – ne érts félre Bella. Ha már nem lesz célja az alkunak, úgy értettem. – megnyugodtam és rájöttem mi az, amit Alice és Carlisle is mondani próbált. Felálltam, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

- Tudom, hogy szerettek, mindenki, – pillantottam Rose felé – és tudom, hogy az egyetlen esélyünk rajtam áll. Ez igazából már nem is kérdés, hiszen egyszer már szavaztunk róla. Akkor is és most is tudom, hogy mindenkire csak veszélyt és szomorúságot hozok emberként. Elvállalom – néztem az asztalfő felé – vámpír akarok lenni, most! – mondtam ki határozottan. Szavaim őszinték voltak, semmi hazugság nem rejlett bennük. Ebben az elhatározásban már évek óta biztos voltam. Most jött el az ideje, hogy beteljesüljön az elkerülhetetlen.

- Köszönjük Bella. – nézett felém hálásan Esme. Most rajta volt a szónoklat ideje – Mindnyájan tudjuk, hogy ez az élet milyen nehéz. Egyikőnk sem önszántából választotta. Köszönjük, hogy kiérdemeltük a bizalmadat és, hogy önként áldozod fel magad Edwardért. Én fiamként szeretem, de nem tudok érte tenni semmit. – jól estek szavai. Melegséggel öntötték el a belsőm.

- Ezt még át kell gondolni. – lassított Carlisle – Először is ott van Charlie,  - igen, az egyetlen nehéz tényező. Nem akartam sorsára hagyni, de emberként rá is bajt hozok. Meg fogja érteni. Legalábbis azt hiszem – utána, még ha meg is kapod a mérget, akkor is legalább egy hónap, mire mindent elintézünk és kész leszel az útra. Aztán ott vannak a farkasok. Ismered a szerződést Bella, nem haraphatunk meg senkit. – nekem volt mindenre kiadós, visszautasíthatatlan válaszom.

- Charlie tizennégy évig élt nélkülem, ki fogja bírni. Ha pedig már nem leszek olyan elvetemült, akkor majd meglátogatom. Az időt sajnos nem tudjuk gyorsítani, de Alice figyelheti továbbra is Olaszországot. Jake vérfarkas és a barátom. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom majd győzni a dolog fontosságáról. Már csak az kell, hogy elvállaljátok, hogy átváltoztattok! – a csodaszép arcokon felvirágzott a remény. Ők megengedték maguknak, én még nem. Tudtam, ha túl korán kezdek el reménykedni, végül csalódom.

- Legyen, ahogy akarod. – intett nagyvonalúan Carlisle. – Erre még később rátérünk. Azt hiszem, Bellának pihennie kellene. - fordult Alice felé, aki bólintott és karon fogott. Felvezetett a nagy márványlépcsőn egyenesen a harmadik emeletre. A folyosó végén volt egy szoba. Ott még sohasem jártam. Nagy fehér ajtója illett a ház többi berendezéséhez.

- Ez milyen szoba? – érdeklődtem.

- A vendégszoba. Csak, hogy tudd, nem igazán használjuk. – mosolyodott el. A mosolya most nagyjából felhőtlen volt. Benyitottam a szobába. Nem volt túl nagy. Nyugati falát, mint mindennek üvegfal borította. Egy nagy hófehér ágy terpeszkedett a közepén. Egy apró szekrény és egy komód is volt ott. Az üvegfallal szemben egy ránézésre puha fotel helyezkedett el. Minden bútordarab illett a ház többi klasszicista vonásaihoz. Rögtön ledobtam magam az ágyra. Puha volt és kényelmes. Szemem majd’ leragadt, mikor észrevettem, hogy Alice még mindig ott van. Kíváncsian pillantottam felé.

- Bella, nagyon köszönöm, amit a családunkért teszel. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen gyönge emberi lény ennyiszer megmenthet minket. – mosolygott.

- Ahányszor segítettem, annyiszor okoztam is bajt. – mondtam keserű mosollyal.

- Ugyan! – legyintett. –  Most hagylak aludni, fáradtnak látszol. – és kiment a szobából. Egyedül maradtam. A gondolatok, amiket próbáltam egész nap száműzni visszakúsztak a tudatomba. Hiába éreztem magam egy kicsit jobban a vészharangok megkondultak. Abban biztos voltam, hogy az elmélkedésem jó, csak abban nem, hogy Edwardot elengednék e (és, ha el is) visszajönne e. Aztán megmondtam magamnak, hogy ez butaság, hiszen egyszer már visszajött. De egy kis részem kételkedett az igazamban.

A ragyogó napfényben nehezen aludtam el, de mikor sikerült, akkor se lelhettem nyugtom. Rémes képzetek, súlyos sebek törtek rám. A seb, ami még mindig nem gyógyult be rendesen, rettenetesen sajgott. Úgy, mintha az a „meg-nem-sebzett” állapot sohasem lett volna. Egy erdőben kóboroltam. Szakadatlanul kerestem valamit, magam se tudtam mit. Az erdő ismerős volt. Zihálva ébredtem. Már alkonyodott. A lemenő nap narancssárga fényében rájöttem miért volt olyan ismerős az álmom. Akkor álmodtam folyamatosan ezt, mikor Edward először elhagyott. A szavak tüzeltek belül. Indulni akartam, most rögtön elhozni abból a kénköves pokolból. De egyelőre nem tehettem semmit. Így hát egy szebb álom reményében újra lehajtottam a fejem.     

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés