A Cullen házat különös ború járta át, ami nem is volt olyan különös. Pár rémálom után már nem is voltam annyira biztos a tervemben, sőt! De erősnek kellett mutassam magam, hogy mindenkit meggyőzzek: a döntésem végérvényes és megfellebbezhetetlen. Immáron két napja „aludtam” a villában. Charlie még nem sejtett semmit. Alice ment el a holmimért, hiszen ha én megyek, akkor biztosan nem engedett volna el (a kinézetem még mindig nem sokat változott). Figyelmesek voltak velem. Az ominózus gyűlés után már nem esett olyan nehezemre kimondani a nevét, de még mindig perzselte az ajkaimat. Legtöbbször hagytak hadd főjek a saját levemben egyedül. De Alice mindig szorgalmasan felhozta nekem az ételt és azon se bosszankodott, ha eláztattam a könnyeimmel a vadonatúj ruháját. Csak simogatta a hajamat és figyelmes volt velem. Nem először bizonyította, hogy igazi barátnő. Még Rosalie se volt olyan kegyetlen, mint általában. Sőt! A második este olya dolog történt, amire még a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna.

Halk kopogást hallottam. Csak suttogva invitáltam be az illetőt. Nem volt szükség hangos beszédre és a torkomat is fojtogatta valami. Sejtettem, hogy Alice lesz az. A fehér ajtó halkan nyílt ki, nyikorgás nélkül. Egy gyönyörű, szőke vámpír lépett be rajta. Megdöbbentem. Itt tartózkodásom óta nem láttam Rosaliet. Ahogy végignéztem rajta éreztem, hogy mennyire siralmasan nézek ki. Ő még így is maga volt a tökély, mint aki épp a tévéből lépett ki. Én pedig egy kócos szörnyeteg voltam hatalmas karikákkal a szemem alatt. Az arcom beesett, úgy néztem ki, mint egy múmia. Rose bizonytalan léptekkel és egy forró teával a kezében közeledett felém.

- Beszélhetnék veled egy kicsit? – hangja olyan volt, mint a méz. De ez a méz most egy keserűbb változat volt. Őt is megviselték a történtek. A fejemmel intettem, hogy üljön le. A hatalmas ágy végébe húzódott. A legmesszebb tőlem. Nem tudtam, hogy velem van-e még baja vagy csak nem tudja, hogyan közeledjen.

- Szeretném elmondani mit is jelentesz a családunknak. – összerezzentem. Rosalie – bár mostanában figyelmesebb volt – nem kifejezetten kedvelt engem. Látta az arcomon a rémületet. – Ne ijedj meg! Csak azt akarom mondani, hogy különleges vagy. Még sose láttam olyan boldognak a családom, mint az elmúlt két évben. – nyilván nem a mostani időkre gondolt. – Edward életébe hullócsillagként kezdted a működésed, ami szép lassan kifejlődött, hogy az univerzumának napja legyen. – úgy mondta, mintha teljesen nyilvánvaló lenne ez a változás. – Ahogy Ő boldog lett, úgy mi többiek is elvesztettük a napjaink keserű ízét. Persze aggódtunk, hogy mi lesz veled, de megbíztunk Edwardban. Mindeddig nemigen adott indokot a bizalmunk megtörésére. – mindeddig, gondoltam. – Abból kiindulva, amit sikerült összeszedned azt hiszem meg kéne fontolnod pár dolgot. – a szememre ismét az ismerős rémület ült ki. Rose halkan, de határozottan folytatta. – Nem vagyok biztos benne, hogy helyes az átváltozásod. – suttogta. Nem akartam veszekedni, de ezzel az állásponttal nem értettem egyet.

- De így a jó mindenkinek. – aztán megértettem szavai értelmét. – Vagyis… - félbeszakított.

- Ne, ne, ne! Félreértesz. Bella, most már a családunk tagja vagy, bármi is legyél. De ez – az átváltozás - nem az, amit mi kívánnánk neked! – meglepődtem, azt hittem ezen már átrágtuk magunkat. – Tudtad, hogy Carlisle írt egy levelet Edwardnak, mert úgy érezte, hogy bocsánatot kell tőle kérnie? – megráztam a fejem. – Látod! De soha nem adta neki oda. Edward még a létezéséről se tud. És az apánk minden nap azon aggódik, hogy helyes e, amit tett. Figyelj, tudom, hogy mit jelent ez neked, de hidd el, ha választhatnánk mindannyian szívesen haltunk volna meg akkor. Csak gondolkozz el ezen egy kicsit. – keze megindult felém, de aztán visszahúzta. Én viszont utána kaptam. Szükségem volt valakire, akit megölelhetek, hogy ne törjek össze – ennél is jobban. És abba a pillanatban csak Rosalie volt ott. Hűvös karjai óvón öleltek körbe. És akkor kimondta azt a szót, amire sose gondoltam volna.

- Szeretlek, Bella. Bármit is mondtam, vagy tettem, mindig így volt. – suttogta a fülembe.

- Én is szeretlek, Rose. – mondtam. Az ölelésből barátság, a barátságból valami erős, testvéri kötelék lesz. Azt hiszem már elértünk a barátság kapujába. Rose és én kibékültünk, s ha minden rendbe jön, ezt még megköszönöm a sorsnak. De addig is marad az aggódás és a félelem. A második nap közepén lemerészkedtem a konyhába. Alice és Jasper voltak lent. Őszintén nem volt rám túl jó hatással, ahogy csókolózni láttam őket. Alice szapora bocsánatkérések közepette elküldte Jaspert.

- Tényleg sajnálom! – szabadkozott.

- Ugyan, hagyd. Inkább beszélni szeretnék veled. – mondtam. Úgy nézett, mint aki meglepődik. És Alice-t ritkán lehet meglepni.

- Ez érdekes. Én is beszélni szeretnék veled. – közölte.

- Oké, akkor kezd te. – intettem és beszélni kezdett. Eleinte csak halkan, aztán egyre jobban hadart és a szavak szinte összefolytak.

- Láttam valamit. Te vagy az első, aki megtudja, még Jazz-nek se mondtam el. De ez merőben megmásítja a terveinket és fel is gyorsítja. És kérlek, ne szólj közbe! – lövellt rám egy veszélyes pillantást. – Edwardot láttam. – mondta halkan. Akkor eltűnt a világ. Nem érdekelt mit kért, nem érdekelt a vámpírrá válásom egyre gyorsabban közeledő ideje. Csak folyt belőlem a szó.

- Mi? Hol? Jól van? Ugye jól van? Mondd Alice, kérlek, mondd, hogy jól van! – hadartam.

- Hát nem mondhatnám, hogy jobban, mint te. – az arcom még gyűröttebb lett. – De ez a látomás nem olyan volt, amit te szívesen hallanál, szóval, ha nem vagy rá kíváncsi én azt is megértem. – mondta csendesen. Én pedig tiltakoztam. Bármi is az tudni akarom. – Legyen. Láttam Edwardot, amint… Hát, hogy is mondjam szépen. Amint azt tesz, amit minden rendes vámpír. – meghallottam a hangsúlyát a rendes szón. Elakadt a szavam. Nem lettem jobban ettől a hírtől. Ezek szerint Edward emberre vadászik – legalábbis fog. Szemembe ismét könnyek szöktek, épp, hogy az előzőek fel tudtak száradni.

- Alice, ugye nem? Kérlek, mondd, hogy csak egy rossz vicc volt! – könyörögtem. A karjaiba zárt. Cirógatta a hajam és ringatott.

- Sajnálom Bella. Még talán megakadályozhatjuk. A szeme nagyon fekete volt, mint, aki hetek óta nem evett. Ha jól számolok, még van egy vagy két hetünk, de feszített a tempó. Mindent meg kell gyorsítani! – mondta, és mintha bizonyítani akarná elkezdett hadarni – Carlisle-nak ne mondd el, sőt senkinek se. Ők nem tudom, hogy viszonyulnának hozzá, de én láttam az arcán, hogy nem nagy szívvel teszi ezt. Kérni akarok valamit. Tudom, hogy így is túl sok, amit értünk teszel, de ez fontos. Mindent, amit még emberként akartál intézd el két – nem is, az túl sok – egy nap alatt. Aztán mi ketten elintézzük az átváltozást. Csak ne beszélj róla senkinek! – ismét hang nélkül maradtam. Tudtam, hogy hamarosan eljön az idő, de nem gondoltam volna, hogy röpke huszonnégy órám maradt rá. De Alice-nek mindenben igaza volt. Sietnünk kell. De akkor is én még nem vagyok kész, aztán felhívtam a figyelmem arra, hogy erre várok már több mint egy éve. Nem fordulhatok vissza cél előtt. Meg kell tennem, azt, ami kötelező. Így hát bólintottam. Már majdnem indultam is vissza, mikor eszembe jutott, hogy mondani akartam valamit.

- Alice? – kíváncsian nézett. – Elmehetek Jacobhoz? Vannak dolgok, amikről beszélnünk kéne. – mondtam félszegen. Alice szeme kerekre nyílt a döbbenettől.

- Miről akarsz vele beszélni? – kérdezte óvatosan.

- A vámpírrá válásomról. Tudom, hogy a farkasok nem igazán támogatják az ötletet. Meg akarom beszélni vele. – mondtam. Alice pár tizedmásodpercig gondolkodott, aztán válaszolt csak.

- Legyen, de vigyázz mit mondasz! – és én bólintottam. Aztán már repültem is fel a lépcsőn, hogy rendesen felöltözzek. A pizsama nem biztos, hogy a legmegfelelőbb öltözék egy beszélgető-lélekkiöntős találkozáshoz. Húztam egy farmer és egy kék pólót. Megnéztem magam a tükörben és elszörnyülködtem. Csodásan festettem, a kék kiemelte a bőröm színét. De rájöttem, ki az, aki mindezt igazán értékelné és gyorsan áthúztam a felsőt. Egy fehér ingben végre elindulhattam. Alice felajánlotta, hogy elvisz, de gondolkodnom kellett, így egyedül indultam el. A Chevym nyikorogva döcögött alattam, miközben agyamban zakatoltak a fogaskerekek. Próbáltam kigondolni mit fogok majd mondani, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Mire egy épkézláb tervet összehoztam már La Push határán voltam. Nem volt mit tenni, elindultam egyenesen a piros ház felé. Megálltam a ház előtt és egy ideig csak ültem a járó motor alatt. Ha Jake itthon van, biztosan kijön elém. De csak a nagy csend hallatszott a házból. Talán nincsenek itthon, de aztán belegondoltam vajon hová menne Billy a tolószékével? Nagy levegőt vettem és elindultam. A kövek nedvesen csikorogtak a talpam alatt. Kopogni akartam, de a kezem megállt a levegőben. Bizonytalan voltam. De tudtam, hogy ezt most muszáj megtennem. Edwardért, gondoltam és hármat koppintottam az ajtón. Billy mély dörmögése hallatszott ki.

- Sam, mondtam, hogy nem akar látni titeket! – mondta. Egy pillanatra megzavarodtam, aztán visszaszóltam.

- Nem Sam vagyok, hanem Bella. – mire az öreg kedvesen szólt.

- Oh, te vagy? Gyere be nyugodtan. – a meghívását örömmel teljesítettem. Ezért is jöttem ide. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. Belépve Billy fogadott. Haja még őszesebb, mint emlékeztem és az arca is elgyötörtebb. Valami nincs rendben, gondoltam. Hát persze, hogy nincs rendben! Edward elment, de visszajön, győzködtem magam. Még mindig nem hangzott jobban, mint azelőtt. Az öreg indián mosolyogva intett.

- Helló, Bella. De rég láttalak! – mondta – Hogy van Charlie? – kérdezte. Feszengve válaszoltam. Charlie nagy szálka volt az átváltozásomba. Nem is tudtam mit hozzak neki össze egy nap alatt. De most más gondra figyeltem.

- Jól van. – sose tudtam hazudni – Jacob itthon van? – kérdésem eléggé gyengére sikerült. Szemmel láthatóan a srác nincs itt.

- Nem. A tengerparton sétál, de nem hiszem, hogy most nem szívesen beszélne bárkivel is. – húzta össze a szemét. Elszomorodtam. Valami baj volt, amiről én tudni akartam. De, ha tudok róla még egy nemkívánatos gond szakad a nyakamba. Ez nem volt a tervben. Jacobot viszont mindenféleképpen látnom kell.

- Azért megpróbálom, nem baj? Köszi Billy. – mondtam neki és levettem a polcról egy könyvet, amiért ágaskodott. Szúrósan nézett rám. Nem szerette, ha segítségre van szüksége.

- Sok sikert a kölyökhöz. – engedett utamra és én rögtön el is hagytam a házat, ami régen a második otthonom volt. Ma már keserűbb érzések törnek rám a láttán. Sietve magam mögött hagytam a helyet és a part felé vettem az irányt. Minél hamarabb oda akartam érni, így a rövidebb utat választottam, de az, az erdőn keresztül vezetett. Ott mindenhol rémek leselkedtek rám. Goromba gyökerek, amik mindennél jobban várják, hogy kibuktassanak és az arcomba csapódó ágak, amik élvezik a fájdalmam. Sikerült is lehorzsolnom a térdem, de többé-kevésbé épen értem ki a bozótból. Reménykedtem, hogy a következő életemben nem leszek ennyire ügyetlen. A tengert ritka ragyogóan festett. Kék hullámai és szürke tónusai magára vonzották a szemet még az uszadék fák fehéren ragyogtak ki a kavicsok közül. Szememmel vad kutatásba kezdtem. Hol van Jake? Bejártam a fél partot, mire rátaláltam. Azon a fatörzsön ült, amin már oly’ sokszor beszélgettünk. Nem láttam belőle mást, csak a nagy hátát és a loboncos haját. Odamentem hozzá és átöleltem. Olyan régen láttam már! És annyira hiányzott! De a viszontlátás örömét megzavarták azok a nedves cseppek, amik a kezemre hullottak. Jacob sírt! Nem akartam elengedni. Csak öleltem, mintha csak mi ketten lennénk a világon. Abban a pillanatban úgy is volt. Jake előre húzott és a karjaiba vont. A könnyei összefolytak az enyéimmel. Csak sírtunk úgy, hogy nem tudtuk miért. Aztán megszólalt. Hangja rekedt volt és érdes. Annyira más volt, mint Edwardé, mégis tetszett ez a másság.

- Bella, úgy hiányoztál! – A fejét a nyakamba fúrta. Csak szipogva tudtam beszélni.

- Te is nekem, Jake! – hagytam had öleljen. Így ülhettünk akár órákig is. Az idő elvesztette az értékét, nem voltunk tisztába a lefolyásával. De nekem volt célom, amit be kellett végeznem. El kellett mondanom valamit. Így hát kénytelen kelletlen megszólaltam.

- Jake, beszélnünk kell! – kíváncsian nézett. Sötét szemei megteltek valamivel, ami egy kicsit emlékeztetett a régi Jake-re. De a búskomorsága maradt a helyén. Nagy levegőt vettem. Ez ma már sokadjára tettem, mégis úgy éreztem a tüdőmben nincs semennyi oxigén. A mellkasom szorított a fájdalomtól, de le kellett győzzem. Most erősnek kell lennem. Csak most, csak egy percre. És beszélni kezdtem.

- Előre mondom, sajnálom. – szeme ijedten szűkült össze. Nem számított sok jóra. – Történt valami, ami… Nem is tudom, hogy mondjam el. Alice figyelmeztetett, hogy nem, kell mindent tudnod. De én bízom benned, kérlek, hallgass meg. – fojtottan válaszolt.

- Bízom benned Bella. – mondta. Így hát folytattam, de a könnyeim valahogyan utat törtek maguknak.

- Edward elment. – a szeme felcsillant, majd ismét tompa lett. Megértette, hogy ez nekem fájdalmat okoz és visszafogta magát. – De tudom, hogy nem önszántából. Már megint feláldozza magát valamiért, ami teljesen felesleges. Szóval úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk Olaszországból. – összerándult. – De ehhez meg kellett hoznunk egy döntést. Nagyon nehéz volt, és kérlek, fogadd el. Már úgysem tehetsz semmit. – mondtam. Vártam, mit reagál. Nehezen, de szóra nyitotta a száját.

- Bella, azt hiszem, ez már nem rám tartozik. Ez a te életed… - nem hagytam, hogy befejezze. El akartam mondani, úgy, hogy megértse, mégse ítéljen el teljesen.

- Vámpír leszek. – arcán láttam a kezdeti megdöbbenés jeleit, de az új információ nem lepte meg túlzottan. Készült rá, tudta, egyszer el fog jönni.

- Értem. Tudod, sohasem hittem, hogy végleg ember maradsz, de talán várhattál volna még pár évet. Nem kell elsietni a dolgokat. Figyelj fél év, vagy fél évtized, mit számít? – nem értette meg a dolgot, így olyan eszközhöz folyamodtam, ami mindkettőnknek fájt.

- Fél év, Jacob?! Álmodozz csak! Egy nap, egyetlen rövidke nap. Huszonnégy óra, 1440 perc, és mindegyre csak rövidül. Hát nem érted? Edward bajban van! Végre egyszer az életben én akarok neki segíteni, nem fordítva! – kiadtam magamból mindent, amit az elmúlt napok elfojtottak. Tudtam, hogy ez most egy égető lánc véres nyomát hagyja a szívében, de meg fogja érteni. Idővel meg kell értenie. Az életben sok minden van, amit át kell vészelnünk. De maga az élet egy szép, kerek mese, amiben a jó csak dísznek van. A gonosz az úr. Ezt meg kell tanulnia. Meg kell tanítanom neki! De nem most. Most csak a pillanatnyi jövőt kell lássam, és az talán – de csak talán – elég ahhoz, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. Aztán gondolataim visszakalandoztak Jake-hez, aki nagyban beszélt.

- Ne tedd ezt velem Bella! Tudtam, hogy hamar itt az idő, na de ennyire? Ne kelljen téged is elvesztenem! – azt hittem az édesanyjára céloz, de a mondat vége, meglepett – Most, hogy még a falkából is kitagadtak! – fakadt ki. Ma nem csak én adtam ki magamból mindent, hanem ő is. De az a fél mondat megragadta a figyelmem.

- Micsoda? Kitagadtak? De hát mit tettél? – hüledeztem. Mindig is Jacob volt a falka egyik legerősebb láncszeme. Mi történhetett? Pedig a válasz ott volt az orrom előtt. A válasz én voltam.

- Küzdöttem érted. Azt mondták meg kell öljük az összes vámpírt, mert belőled is parazitát akarnak csinálni, de én tudtam, hogy te más lennél. Bármi is legyél, mindig az én Bellám maradsz. Megmondtam, hogy ha csak egy ujjal is hozzád érnek, magamnak fogom követelni az alfa pozíciót. Sam dühös lett és kitagadott. Ne kérd, hogy nézzem végig még a halálodat is! – már majdnem sírt, sőt. Már mindketten a könnyeinkkel küzdöttünk. Fájt a saját és a másik fájdalma is. S mindez kétszeres erővel hatott ránk. Akkor éreztem életemben először mit is jelent nekem Jacob. Olyan, mintha az ikertestvérem lenne. Megérti, amit mondani akarok és még az érzéseimet és átérzi. Szerettem Jaket. Szerettem mindenestül, úgy, ahogy volt. És bíztam benne. Ezt együtt fogjuk átvészelni, együtt és nem hagyjuk, hogy holmi vámpírok és szerződések közénk álljanak. Néma sírásunkat határozottan szakította félbe. Hangja magabiztos volt és megtörhetetlen.

- Isabella Mary Swan. Itt helyben megfogadom neked, hogy örök életedben – vagy holtadban – melletted leszek és megvédelek, ha kell saját magadtól is! – szívem hevesen vert és válaszoltam. Én már kevésbé voltam erős, mint ő.

- Jacob Ephramian Black. Itt helyben megfogadom, hogy örökké itt leszek neked, s ha már szívem nem is dobog, te leszel az, akire örök életemben mindig számíthatok! – aztán kuncogtunk, hogy milyen rímesre sikerült a fogadalmam. Ölelkezve nyomott el bennünket az álom a sötétedő parton. Nem fáztam a forróság lágy ölén ültem. Tudtam, ma itt egy különös szövetség kovácsolódott, olyan, ami erősebb minden más, emberi érzésnél.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés