Mire felébredtem a Nap fényesen sütött fölöttem. Jake még mindig aludt és nem volt szívem felébreszteni. Olyan édes volt, ahogy hátravetett fejjel, mosolyogva alszik. Nevetnem kellett rajta. Jól esett a nevetés. Vigasz volt a fájdalmak tengerében. De abban a pillanatban nem akartam azokra gondolni, amik aznap rám vártak. Mi is volt? Minden, amit már évek óta tervezek. De először a legfájóbb – na, nem fizikailag – dolog. Charlie. Este Jake és én órákat beszéltünk, hogy mi lenne a tökéletes mese. Végül rátaláltunk egyre. Azt is megbeszéltük, hogy én Cullenéket, ő pedig az apját tájékoztatja a tervünkről, ami a legjobb dolognak tűnt ebben az ördögfészekben. Megbökdöstem a barátomat, aki hahotázva ébredt. Aztán nyöszörögve gonoszkodott.

- Na, Bella. Meggondoltad magad és halálra akarsz csikizni? – nevettem vele aztán feltápászkodtam. Összeszedtem a cuccom és egy apró mobil került a kezembe. A kijelzőn tizennyolc nem fogadott hívás. Alice. Eszembe jutott, hogy nem hívtam fel, hogy itt maradok. Ezt hamar meg fogjuk beszélni, úgyis haza igyekszem. Igen, most három otthonom van. Egy Charlie-nál, amit elhagyni készülök, egy az erdő közepén, vámpírok társaságában és végre, újra itt, a tengerparton, a rezervátumban. Sietnem kellett, alig marad pár órám és nem tudtam meddig tart meggyőzni Charlie-t. Talán órákig is, de az idő csökkentésére is találtam jó megoldást. Elindultam az erdő felé, de Jake megragadta a kezem.

- Sietni akarsz? – bólintottam. Hát persze, hogy sietni akarok. – Akkor várd meg még átváltozom és elviszlek. Gyorsabb lesz. – egy percig gondolkodtam, aztán belementem. Végül is az idő most mindennél fontosabb. Így Jacob elrohant a fák közé, hogy pár másodperc után nagy, rozsdás farkasként térjen vissza. Félénken közeledtem felé, bár erre semmi okom nem volt. Csak tartottam attól, hogy felüljek a hátára. De mintha olvasna a gondolataimban bólintott. Nagy nehezen felmásztam rá és ő szédítő sebességgel futni kezdett. A száguldás élménye adrenalinnal töltötte fel a testem minden porcikáját. Édes ízét éreztem a számban és az ereimben is. Igaza volt. Három perc sem telt el, mire megláttuk a Cullen villa hófehér falait. Lekászálódtam Jake-ről, aki egy nagyot vakkantott. Valamiféle bátorítás lehetett. Megöleltem a nyakát és útjára engedtem. Minél hamarabb végzünk, annál jobb lesz. Figyeltem, ahogy eltűnik a fák között, aztán elindultam a ház felé. Alice őrülten szaladt ki elém, majd kiabálni kezdett.

- Hogy képzelted, hogy elmész!? Egy fél napra eltűntél a szemem elől! És ha azok az idióta farkasok nem tudják kontrolálni magukat és megtámadnak!? Mi lesz akkor velünk?! Mit mondok, majd Edwardnak?! Eszednél vagy?! Ha már a halál hamarosan itt van, gondoltad szórakozol egy kicsit!? – dühös kitörésén nevetnem kellett. Egyrészt már volt, hogy napokat töltöttem a farkasok társaságában, másrészt sose bántanának. Jake legalábbis. Alice feszült fujtatását Carlisle megnyugtató, halk szava szakította félbe. Mindig meglepett, hogy milyen csendes és mégis tiszteletet parancsoló.

- Alice, nem Bella hibája. Nem szabadott volna elengedned a tudtunk nélkül! – barátnőm szégyenkezve hajtotta le a fejét – Te pedig Bella, – nézett felém - máskor kérlek, legalább tudasd velünk, ha nem jössz haza, hogy ne aggódjunk. Emmett már majdnem megszegte a szerződést. – tudtam, hogy a vádak igazak és már nem mosolyogtam. Tényleg elég felelőtlenül viselkedtem, de jelen pillanatban nem erről akartam társalogni. Elő is hozakodtam a témával.

- Van valami, amit el szeretnék mondani, – kezdtem, aztán körülnéztem a többieket hiányolva - amit mindenkinek hallania kellene. – Carlisle halkan ejtette ki a hiányzók neveit, azok mégis egy pillanat alatt ott teremtek és kíváncsian néztek rám.

- Szóval Jacob és én kitaláltunk valamit. – a név említésére feszült csend – Először is, hogy mit mondok Charlie-nak, másodszor, hogy szívesen segítene visszahozni Edwardot. – meglepett csend. Ez idegesített, de folytattam. – Szóval velünk jönne Olaszországba. – tűnődő csend. Ez kifejezetten zavart. – Oké végeztem! – adtam a tudtukra. Még egy pár másodpercig csöndben voltak, aztán Carlisle szólalt meg először.

- Bella, bízol benne? – ez egyszerű kérdés volt, de Rosalie válaszolt.

- Hogyne bízna? Egy csapat vámpírral él együtt! – hangjában nem, volt megvetés, talán csak maga iránt. Most, hogy megtudtam, mit érez könnyebb volt megértsem. De igaza volt. Mindenkiben megbízok. Talán már kórosan is. Carlisle megismételte a kérdést és én bólintottam. Nagy levegőt vett – úgy, mint aki épp valami olyasmire mond igent, amit ellenez – és megszólalt.

- Legyen. De mi nem bízunk bene. Neked kell, felügyeld. Alice nem lesz baj? – nézett fogadott nővérem felé. Annak a szeme elködösült a jövőben.

- Nem, Bella élni fog még pár hónapig. De be kell szereznünk egy szellőzőt. Szörnyen büdös lesz. – nevetett. Ma mindenki nevetése valahogy könnyebbnek hatott. A reményünk hitté változott, s a hitből idővel a tudat mézédes csalása lett. De a tudat ezerszer veszélyesebb még a reménynél is. Aztán a kis tömeg eloszlott, és csak Alice maradt. Halkan szólt hozzám, hogy én is alig értettem.

- Beszéltél neki az időről? – bólintottam – Segít ebben is? – kérdése nagyon hitetlen volt. Suttogva válaszoltam.

- Igen, ő találta ki mit mondjunk Charlie-nak. – válaszoltam. Megrázta a fejét.

- Az jó. De azt ajánlom, hogy hamar indulj, mert ketyeg az óra. Legjobb, ha most rögtön mész is. Kész vagy? – kérdezte. Egy sóhajjal válaszoltam és elindultam a garázs felé, de eszembe jutott, hogy a kocsim La Pushban maradt. Még egyszer visszafordultam felé.

- Alice, kölcsönkaphatnám az egyik autót, az enyém ott maradt. – kérdeztem, aztán ismerve a választékot hozzátettem. – De ne legye se német, se olasz. – mosolygott és a kezembe nyomott egy BMW kulcsot. Alice mindent tud. Remélem, nem a Rose autóját kaptam, de nem. Egy szolid, sötétkék autó volt. Viszonylag új, talán egy két éves. Beültem és rögtön szemet szúrt valami, amit egy Cullen kocsijában soha nem látnék – egy doboz keksz. Vajon honnan szedték az autót? De nem az érdekelt most. Még elvezettem Forksig – ez az autó jóval gyorsabban ment, mint amihez szokva voltam – felhívtam Jake-et. A tervhez ketten kellettünk.

- Haló? – szólt bele.

- Szia Jake, Bella vagyok. Elintézted Billyt? – kérdeztem.

- Igen, képzelt még örült is, hogy segítek neked – lelkendezett.

- Az jó. Most tartok Charlie-hoz. El tudnál jönni?

- Öhm, persze. Cullenéket ilyen hamar lezavartad? – igen, ez Jacob. Sosem hitt a baráti kapcsolatomban a vámpírokkal.

- Könnyű volt, csak gyere. – mondtam, és próbáltam felhívni a figyelmét a sittségünkre. Nevetve válaszolt, viccként.

- Hamarabb ott leszek, mint te. – szinte láttam a mosolyát magam előtt. Letettem. Én is nevettem, mert tudtam, hogy ezzel a gyors autóval alattam nem tud megelőzni. Mikor bekanyarodtam az utcába rájöttem, hogy tévedtem. A fiú a kukának támaszkodva várt rám, az óráján mérve az időt. Fel sem figyelt az idegen kocsira, csak mikor megálltam a ház előtt.

- Na, meguntad a furgont és lenyúltál egy másikat? – poénkodott. De a ház láttán nekem nem volt kedvem viccelődni. Tudtam milyen súlyú lesz a látogatásom. Csak úgy mellékesen válaszoltam.

- A járgányom nálatok maradt. – aztán még hozzátettem – Felkészültél? – már ő is tudta mire vállalkozunk és komolyabban bólintott. Most értettem meg csak igazán, hogy milyen is ő. Vicces és barátságos, de ha kell, halálosan komoly is tud lenni. A kezemért kapott és megszorította, de utána elengedte. Nem akart olyat, amit én nem. Így indultunk el a szürke járdán. Az alatt az alig három méter alatt sűrűn egymásra néztünk, de az ajtóban megtorpantunk. Mindkettőnk mellkasát megemelte egy sóhaj. Aztán benyitottam a házba, ami oly kedves emlékeket őrzött.

Charlie épp ebédelni készült. A pizza ott hevert előtte, s a sör is készen állt. Félénken szólaltam meg.

- Szia, Apu! – rám nézett és meglepődött. Senki nem tájékoztatta, hogy jövök.

- Szia, kölyök! Nem számítottam rád. – meglátta Jaket. – Társaságot is hoztál? – mosolygott. Én nem tudtam mosolyogni. Valami megint a torkomba költözött. Valami, ami mostanában olyan ismerős lett.

- Beszélnünk kell. Valami fontosról! – kezdtem bele. Úgy gondoltam, minél gyorsabb vagyok, annál könnyebb lesz.

- Mondd. – fordult felém. Látszott rajta, hogy megérezte a mondandóm súlyát, ha nem, is tudta.

- Kaptam egy értesítőt a Columbiáról, hogy felvettek. – azért ezt a helyet találtuk ki, mert ez kellően fontos és elég messze van.

- Ez csodálatos! Nagyon örülök, kicsim! – még nem fejeztem be.

- Viszont kaptam egy lehetőséget, hogy elmenjek a gólyatáborukba, amit most nyáron szerveznek. Szállást is adnának, két személyre. Jacobra gondoltam, mert ő is oda szeretne majd menni, tudod, megismerni egy kicsit az egyetemet. – meglepődött, de gondolkodó nézett maga elé. Ez általában jót jelent. Aztán gyanakvóan nézett rám.

- Miért nem Edwarddal mész? – erre a kérdésre is felkészültünk. Charlie még most sem kedvelte Edwardot.

- Mert ő a Dartmuth-t tartja szem előtt és most egyébként sincs itthon, elment meglátogatni a nagymamáját… Denaliban. – most csak ez az épkézláb válasz jutott eszembe, és reméltem nem hallja ki a hazugságot a hangomból.

- Nem is tudom. Jól hangzik meg minden, de olyan messze van. – tűnődött – Még nem készültem fel rá, hogy elveszítsem a lányomat. – nem várt fordulta következett be. Erre nem számított egyikőnk se. Azt hittük, hogy fontos lesz neki a továbbtanulásom. Persze sejtettük, hogy lesznek akadályok, de nem ekkorák. Csúnya lenne a cél előtt elbukni. Egy rémült pillantás a másikra és Jake menteni próbálta a helyzetet.

- Ne már, Charlie! Neked nem fontos, hogy Bella jó oktatást kapjon? – a szavai mégis valahogy hamisan csengtek.

- De, de persze, csak az olyan gyors. – akadékoskodott, de megláttam a szemeibe azt a csillogást, ami rendszerint a büszkeséget jelentette nála. Tudtam, most már minden sikerülni fog. Már csak egy buktató volt, amin könnyen átlépünk.

- Na és mikor mentek? – igen. Ez volt az a kérdés, aminek a válasza villámként fog lecsapni Charlie-ra. Az idő. Az, amiből nekünk már csak nagyon kevés van. Nem tudom miért beszéltem többes számban. Csak az én perceim vannak megszámlálva. Mindenki más éli tovább az életét.

- Igazából még ma kéne indulni. – nyögtem. Próbáltam minél hitelesebben előadni a sztorit. Tudtam, csak az győzné meg. De a szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

- Még ma? Mikor akartál erről szólni kisasszony? Erről szó sem lehet! – meggyőzöm, bár inkább magamat győzködtem, mint őt.

- De Apu, már megengedted! És csak azért nem szóltam korábban, mert nem tudtam ki jön velem. Billy már belement! – néztem könyörgően. Öreg szemei eltűnődtek, aztán megkaptam a választ, amin oly’ sokáig dolgoztunk.

- Rendben, mehetsz, de légy ügyes! – hálából megöleltem. – De hogyan fogsz odajutni? - a kérdés, amire a válasz szinte kézenfekvő. Jacobbal jól felkészültünk mindenre.

- Természetesen repülőjegyet is küldtek. – húztam ki magam büszkén. Charlie ölelése szorosabb volt, mint az enyém. Ezt suttogta a fülembe:

- Jaj, Bella, el sem hiszem, hogy ilyen nagy lettél. Menj, pakolj össze! Kikísérlek a reptérre! – ajaj. Valami, amit nem vettünk számításba. De persze az én egyetlen farkas barátomnak erre is volt válasza, ha nem is túl meggyőző.

- Charlie, ha azt akarod, hogy felnőjön, had menyjen egyedül! – hálásan pillantottam Jake-re, megmentette a helyzetet. Charlie vonakodva bár, de belement. Én pedig repültem a szobám felé. Egy bőröndbe minden cuccomat belepakoltam. Nem azért, mert szükségem lett volna rá – biztos voltam benne, hogy Alice elhalmoz majd ruhákkal – csak a színjáték kedvéért. Lassan pakoltam, hiába noszogatott Jake. Húzni akartam az időt. Most, hogy nincs más hátra csak az átváltozás még egy kicsit ember akartam maradni. Csak egy pillanat és úgyis elszáll minden emlékem. Azt akartam, hogy az utolsó perceim szépek legyenek. Nem fogok rá már emlékezni, de mindenféleképpen akarom. Aztán volt egy pont, ahol már nem lehetett tovább lassítani. Kényszeresen indulni kellett. Charlie kikísért és a szeme megakadt a sötétkék BMW-n.

- Azta, kocsit is küldtek? – kérdezte álmélkodva. Nagyon szerette az autókat, ha nem is annyira, mint a Cullenek. Belegondoltam, mit szólna, ha látná a garázsukban rejtőző autóarzenált. Mosolyognom kellett.

- Dehogy, Alice kölcsönadta az övét, hogy minél hamarabb elérjem a repülőt. – hazudtam. A végére még talán belejövök a hazugságokba is. Charlie még egyszer utoljára megölelt. Mintha érezné, hogy talán most látom utoljára. Ez könnyeket csalt a szemembe, de tartottam magam. Már csak egy kicsit, győzködtem magam. A búcsúszava illett ahhoz is, amit tudott és, ahhoz is, amit igazából készülünk tenni.

- Jó utazást. – intett és Jake elindult. Tudta, hogy túl feldúlt vagyok a vezetéshez. Addig néztem apa távolodó alakját, amíg el nem tűnt a szeme elől. Most már tényleg a finisben vagyok, gondoltam. Ha már az utolsó találkozás nagyjából jól sikerült, azt akartam, hogy az utolsó emberi étkezésem is olyan legyen, amit szeretek. Visszaemlékeztem a kekszre, amit találtam és megértettem az értelmét. A kedvencem volt, csokis és vaníliás ostya közte mogyorós krémmel. Alice tudta. Hirtelen végtelen hála töltött el Alice iránt, sőt az összes Cullen iránt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lesz majd az életem vége. Mindig azt mondták, hogy ők tartoznak nekem, perig ez nem így volt. Én voltam az, aki mindent nekik köszönhetett. A szerelmet, az életet, s most a leghőbb kívánságom teljesítését is. Tudatosult, bennem, hogy mennyire szeretem őket. Mire haza értünk már megettem a kekszet és Jake se szólt semmit. Tudta, hogy ezek a pillanatok mennyit jelentenek nekem. Amint kiszálltunk a kocsiból Alice már röpült is felénk.

- Jaj, Bella. Sietnünk kell. Mindenkit elküldtem vadászni, de nem hiszem, hogy három napnál tovább oda lennének. Nagyon kell sietnünk! – ismételte magát.

- Hol lesz Alice? – tudakoltam, közben elindultunk a ház felé. Alaposan szemügyre vettem. Most láttam utoljára emberként.

- Rosalie és Emmett szobájában. Oda már egyszer be kellett szerezni egy hangszigetelőt – nem akartam tudni, hogy miért, de el tudtam képzelni. Jacob csak undorító fejeket vágott. De kitartóan jött velem, nem akadályozta meg az undora. Lassan sétáltunk fel a szobába, minden alaposan megfigyeltem. Nem tudtam, mi lesz később, de ezekre emlékezni akartam. Ezek azok a falak voltam, amik két év boldogságát hordozták magukban. A szobában lefektettek a puha ágyra. Egy kérdésem volt csak, már csak egy.

- Meddig leszek vérszomjas? – Alice tűnődve válaszolt.

- Elég ideig, hogy a Volturik félni kezdjenek. – ez jó volt, nagyon jó. Ennél már csak az volt jobb, ami emberi életem utolsó másodpercében lepörgött a szemem előtt. Minden, amit valaha szerettem, amit sose kértem, de megkaptam. A szerelem, a barátság és a misztikum. Minden lány erre vágyik, s mégis pont az kapja meg, aki sohasem ábrándozott természetfölötti szerelemről. Mindent összevetve boldog voltam. Örültem, hogy most valami olyan jön, ami meghatározza az életem. Aztán gyengén bólintottam és Alice hűvös ajkai a nyakamhoz értek. Éreztem, amint egy forró kéz megszorítja az enyémet és, hogy egy hűvös ölelés után hegyes és erős fogak mélyednek belém. De már nem éreztem fájdalmat. Minden megtettem, amit akartam, s ezzel elbúcsúztam mindenkitől. Charlie-tól és az emberi életemtől is. Ezennel megkezdődött az én második életem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés