A hűvös ajkak, amely a nyakamra tapadt fájdalmat rejtett. Acélerős fogak hatoltak a bőrömbe, majd valami nedvesség a fájdalom helyén. Éreztem a tarkómra csorgó vér émelyítő és forró illatát, de a csörgő vérpatak abbamaradt, mintha a seb összehúzódott volna. De mindez nem volt annyira lényeges, mint, amit a harapás következményezett a testemben. Úgy éreztem, mintha az ereimben kavargó vért lecserélték volna valamire, ami mart, olyan volt, mintha savat fecskendeztek volna belém. Fájt, mart és tüzelt. Ezt a tüzet már éreztem. Valamikor régen egy balett stúdióban. Nem akartam emlékezni rá. De a kín, ami egyik percről a másikra töltötte meg a testemet összetört bennem mindent, amit addig, sebzettnek hittem. A lelkem, amibe egy sötét űr tátongott, most fizikai fájdalmat kapott, hogy kínozhasson, s hogy minden, amit eddig világosnak, s megértettnek véltem elveszítse az értelemét. De a fájdalom új kérdéseket vetett fel bennem. Olyanokat, amikre még ez előtt kellett volna gondolnunk. Mi lesz a szerződéssel? A Cullenek nem haraphatnak meg senkit, vagy a farkasok támadni fognak. A viszony mostanában egyre fagyosabb, s ez az aggodalom csak felerősítette a fájdalmamat. Azokból pedig már így is volt elég. Kényszerítettem magam, hogy ne ordítsak, de a mellkasomnak nem tudtam parancsolni. Egyre csak hullámzott. Fel-le, fel-le. Mint egy mérleghinta. A méreg minden egyes másodperccel közelebb került a szívemhez, s ezzel magasabbra emelte a felsőtestemet. A lábujjaimat megfeszítetem, de nem használt semmit. Mintha forró lávában feküdnék. Olyan volt, mintha a világ összes fájdalmát az én nyakamba varrták volna. Nem akartam még ennél is jobban kimutatni a fájdalom jelét, mert Alice és Jake már így is eszeveszettül veszekedtek. Rájuk akartam szólni, de tudtam, hogy beszéd helyett csak kínzó üvöltés áradna fel a torkomból, így csak feküdtem és hallgattam, amint miattam veszekednek.

 - Nem hiszem, hogy itt kéne lenned, ha felébred. A farkasok szaga összezavarhatja az önuralmát! – azt nem tette hozzá, hogy már ha lesz neki. De Jake kitartóan visszavágott.

 - Nem! Egyedül nem fogsz vele bírni. A sebek, majd begyógyulnak, most Bellára kell gondolni! – hozta fel érvként. De Alice továbbra is akadékoskodott.

 - Neki az lenne a legjobb, ha átváltozik, ne kelljen rögtön egy ellentétes ingerrel megküzdenie! Nem gondolod, hogy elég neki, amit most átélt? Egyébként is, ha megöl szörnyű bűntudata lesz! – egyetértettem vele. Nem akartam bántani Jake-et, de ha itt marad, nem tudom garantálni a biztonságát. Már így is, ahogy a méreg lángjai a mellkasom közepe felé közeledtek a szaga émelyítő volt, Nem éreztem iránta dühön vagy haragot, egyszerűen csak nem esett jól. Jake megint szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Láttam rajta, hogy lázasan gondolkozik. Aztán lemondóan felsóhajtott.

 - Legyen. Nem akarom megnehezíteni a dolgát. De csak akkor megyek ki, ha ébredezik. – mondta, aztán mindketten elhallgattak. Ez nem volt jó. Ha nem hallottam a beszédüket, a lángok sokkal intenzívebbe égették a testem. Lassan, az idő előrehaladtával a hallásom kezdet élesedni. Már hallottam, amint messze autók járnak a sztrádán, és hogy valaki szitkozódik, mert eltévedt a sötétben. Hallottam a nagy ürességet a házból, ami fájt. Zúgott és szúrt, mint, amikor csöng az ember füle. Nem akartam még ezt a fájdalmat is. Úgy éreztem mindjárt felrobbanok, s abba a percben elgondolkoztam rajta, vajon most miért nem süllyedek sötétségbe. Mikor James harapott meg úgy éreztem elveszítem a tudatomat, mintha egy folyó telepedett volna rám. Most csak a kínok valós erejét éreztem, amint a szépen összerakott sejtjeimet szétzúzzák, hogy valami mást alkossanak belőlem. Jake időről időre megkérdezte Alice-t, hogy mennyi van még hátra.

 - Nem tudom megmondani. Amíg a közelébe vagy nem látok semmit! – de Jacob még nem volt hajlandó elmenni. Mindketten ott maradtak mellettem. Az egyik oldalon a tűz a másikon a jég. Szólni akartam, hogy beszéljenek, akkor nehezebb a fájdalmamra koncentrálni. De féltem, hogy az üvöltésem, ami lassan magától a számra kúszik, megijesztené őket. Alice így is minden percben azon bosszankodott, hogy valamit biztosan rosszul csinált. Én éreztem, hogy nem. Csak azt sajnáltam, hogy előtte nem vágtak jól gyomorszájon. Az talán segítene felkutatni a könnyű sötétet, ami kicsit enyhített volna a kínokon. De a valóság, ami mar és égett nem, tartogatott semmit, ami mögé elbújhattam volna a fájdalom elől. Feketeség csak csukott szemeim előtt voltak, az pedig nem segített semmit. Csak vártam, hogy elérkezzen a vég távoli pillanata. Hál’ istennek, Alice félóránként tudatta, hogy mennyi az idő. Talán nekem mondta, talán Jacobnak, mindenesetre nagyon jó volt tudni. Még éppen csak tizenhárom óra telt el a harapás óta, így még a dolog felénél sem jártam. Pedig én már nagyon untam a fájdalmat.

 - Ha elmegyek, megtudod mondani mennyi idő kell még? – hallottam meg hirtelen Jacob hangját. Alice várt egy másodpercig (valószínűleg megrázta a fejét).

 - Nem épp egy különös fázisban van. Egyáltalán nem látom. – így Jake csak megfogta a kezem, ami szinte már úgy sütött, hogy az vetekedett a belső tűzzel. Aztán valami megváltozott. A fájdalom megszűnt, a tűz eloltódott, egyedül a torkomba maradt meg. Felültem, de a sebességem megrémített. Pislogva kinyitottam szemem és a látvány megbabonázott. Mindent láttam. Azt, ahogy a porszemek lassan kavarognak a levegőben és, ahogy a falon lévő festék részecskéi egyre lazábban kötődnek egymáshoz. A szemem érzékelte, ahogy az ablak finoman és lassan olvadozik, hogy az alján megvastagszik, felül pedig elvékonyodik. Ezt eddig nem is tudtam. Aztán a hallásom lepett meg. Hallottam, amit messze innen autók száguldoznak, s ahogy egy nyúl a fűben lapulva bújik meg. De a legelevenebb az volt, ahogy mellettem egy hangos, ütemes dobolás volt. Jacob szívverése. A bőrömön meg tudtam különböztetni a levegőt, a port és még valamit, amire nem találtam szót. A bal oldalam felől őrjítő meleg áradt felém, mintha épp eltüzelnének ott valami. Aztán a szaglásom is másabb lett. Éreztem, hogy az óriási cédrusok bársonyosan színezik a levegőt és azt is, hogy valami orrfacsaró bűz van mellettem. Olyan, mint a korhadt ágak. Még túl friss és túlontúl mentolos. Ez csak Jacob lehetett. Még mindig szerettem, bár a szagát nem tudtam elviselni. Aztán a tudtat rémítő erővel hatott rám. Vámpír lettem.

Alice kíváncsian és kétkedve nézett rám. Jacob vigyázva, óvatosan távolodott el. Túl gyors volt a vége. Nem volt ideje kimenni. Mindkettőjük szeme sötét volt és mindkettőjükében aggodalom volt a fő úr. Eleinte nem értettem mi bajuk van. Aztán eszembe jutott, amit egyszer Jasper mesélt az újszülöttekről. Meg valami olyasmi, amin én is aggódtam, még régen. Egy másik életben. Szó szerint. El sem tudtam képzelni, hogy ennyire fakóak lesznek az emberi emlékek. Jóformán csak arra emlékeztem ki vagyok. Meg az erős érzelmekre. A túlfűtött, erős érzelmekre, amik valami szomorú fájdalommal voltak átitatva. Másabbal, mint amilyen a lángolás volt, de ugyanolyan kínzó. De ezeken kívül semmi nem maradt meg bennem. Az viszont nagyon is intenzív volt, ami az utolsó pár percben történt. Az a mérgező, kínzó fájdalom. Soha többé nem akarom átélni!

 - Bella? – ocsúdtam fel Alice félénk hangjára. Fejét oldalra billentette, de védekezésre készen állt. Jake ugyanígy tett. Mit hittek? Teljesen kifordulok magamból? Nem leszek ugyanaz? Felrémlett, hogy valóban ennek kéne lennie, de nem ez történt. Ez most más. Nem erre számítottam. Úgy látom ők sem. Óvatosan bólintottam, nehogy megijesszem őket. De pont az ellenkezője sikerült. Még óvatosabban néztek. A helyzet komikus volt. Ők féltek tőlem. Furcsa, ez régen pont fordítva volt. Vagyis úgy kellett volna történnie, de az én agyműködésem más volt.

Történt valami, amire eddig nem is vettem észre. Nem lélegeztem. Eddig olyan megszokott volt az ütemes lélegzet, hogy most, hogy már egy-két perce nem tettem elkezdtem kapkodni a levegőt. Megszokásból. De ez a reakció sem volt túl okos. Csak még inkább aggódni kezdtek. Ez nem volt jó. És az sem, hogy két dologra kellett figyelnem egyszerre. Rájuk és az újonnan felfedezett változásaimra.

Alice tett egy bizonytalan lépést felém. Én viszonoztam és mosolyogtam. A hatása eszméletlen volt. Jake szívdobogása gyorsabb lett, Alice vett egy fölösleges levegőt. Muszáj volt megszólalnom. Kellett, mert ez egy nevetségesen idióta helyzet volt.

 - Srácok, én vagyok az, Bella! – kérdőn néztek. Felsóhajtottam. Ez már idegesített. – Figyeljetek, nem harapok, oké? – még midig nem hittek nekem. Ez zavart. Szépen, lassan néztem bele mindkettőjük szemébe. Akkor furcsa dolog törtét. Furcsább, mint az összes többi egyszerre. Valami forró érzés járta át a testem. Egy bizsergető, örvénylő érzés. Épp Jaket néztem. Ő lassan bólintott és közelebb jött.

 - Hiszek neked. – szemeit egy furcsa, tejfehér köd fedte. Olyan volt, mint aki épp megadja magát az akaratomnak. Hitt nekem, de nem önszántából. Azt akartam, hogy bízzon bennem és megtörtént. Ez, ez… Számomra hihetetlen. Kétségbeesetten néztem Alice-re. Az ő szeme nem volt olyan, a tudata független és tiszta volt. Felálltam, de csak hogy újra leüljek. Jake utánozta a mozdulataimat. Nem akartam, hogy én irányítsam. Azt akartam, legyen önmaga.

 - Bella? – kérdezte hirtelen. Hangja a fülemben süvített, kizárva minden más zajt. A szeme már a szokásos sötét fekete volt. Sikerült. Megint. Ez megijesztett. Úgy éreztem a szememet marja valami. Olyasmi, ami ki akarna törni, de nem tud. Nem, mert nincs ott. Könnyek. Sírni akartam, dühöngni. Ezt nem így akartam. Minden tönkrement! Hiszen nekem most egy rendes embernek kellene lennem, valahol Edward karjaiban, ehelyett mi? Itt vagyok sebesülten, üresen. Vámpírként. Egy olyan erő birtokában, amit nem tudtam használni, és azt se tudtam hogyan működik. A szépen felépített életem kiesett a kezemből. Kételyek és ármányok gödrében kötött ki és én képtelen voltam rájönni a helyes megoldásra. Csak azt tudtam, hogy fáj. Elképesztően szörnyű. S volt egy keserű és értelmetlen érzésem. Egy tragikus vég érzése. Egy fájdalmasan szörnyű jövőkép. Halál. Dögszagú, fájdalmas halál. Csak azt nem tudtam mikor következik be.

 - Alice, – nyögtem – félek! – hiába láttam a szemében most is valami apró tartózkodást, odaült a másik oldalamra és átkarolt. Más volt. Nem volt hideg, kemény, jeges márvány. Épp olyan volt, mint én. De nem. Én voltam olyan, mint ő.

 - Kicsi Bellám. – suttogta. Tudtam, hogy érti a kételyeimet. Azt, hogy ez most milyen nehéz. Közben Jake végig ott szuszogott mellettem és próbált nem átváltozni. Nem akartam, hogy még neki is rossz legyen miattam.

 - Menj, nyugodtan, nem haragszom! – fájdalmasan sóhajtott és bólintott. Tudtam, hogy neki se könnyebb, mint nekem. Ő most ugyanúgy elvesztett valakit, mint én. Csak nem ugyan annyira. Alice-re néztem.

 - Segíts! – könyörögtem. A hangom is megváltozott. Bársony volt, olyan, ami alatt kristálycsengők csilingelnek. Gyönyörű volt, mégis szörnyű. Sötét szemek kitartóan figyeltek, és már nem aggódtam azon mennyire kavarja fel a levegőt az illatom. – Ez képtelenség! Nem akarom ezt! Nem! Nem! Nem! – üvöltöttem. Napok összes szenvedése most előjött belőlem. Egy kavargó, dühös egyvelegként a felszínre csaptak. – Képesség? Minek? Nem akarom! Vissza akarom kapni a régi életem! Nélküle! – ez persze erős volt. Életem legboldogabb éveit töltöttük együtt, de nem ezzel az áron. Bár még meg is halnék érte – konkrétan most épp ez történik – képtelen lennék mindenki mást veszélybe sodorni. Charlie. Hiszen legfeljebb egy-két évig tudom játszani az egyetemistát. Csak a vesztét okozom. És Edward. Nem jön vissza. Érzem, tudom. Hiszen annyira sem szeret, hogy elfogadja a döntésem. Nem akart engem örökké, inkább az lett, amitől undorodik. Én pedig parazitaként ráerőltetem magam. És a családjára is. Szörnyeteg vagyok.

-Csss, nyugi! – suttogta Alice. Jó volt most hallani a hangját. Mint a jég a fájdalomra – a bűntudta és szomorúság vegyes kínjára. Nem akartam ezt. Örökké nem. Ha ember maradtam volna egyszer meghaltam volna és vége lett volna. De így most örökké égni fog a hiányának sebe. Mert sziklaszilárd hitem megingott. Egyedül akartam lenni, hogy átgondolhassam a dolgokat.

De e helyett öt édes illat összpontosult az előszobában. Öt vámpír hazaért a vadászatáról. Hamarabb, mint szabadott volna…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés