2. fejezet

                                             Irány a jövő

(Bella szemszöge)

Úgy éreztem, hogy mindegy hogyan, de távoznom kell a teremből ahol a múltam összegyűlt. Hálás voltam Alecnek és Jane-nek, hogy kikísértek. Úgy terveztük, elmegyünk vásárolni Heidivel, de közbejött nekik valami, ezért meglátogattam Marcust a szobájában. Rövid beszélgetés után elmentem a szobámba. Lefeküdtem a franciaágyam közepére, és a plafont kezdtem el fixírozni. Teljesen letaglózott a Cullen család itt léte. Miért kellett nekik újra felbukkanniuk az életemben? 152 éve nem hallottam róluk semmit, erre most, amikor már túltettem magam rajtuk, megjelennek, itt, ahol otthon érzem magam, Vannak új szüleim, és barátaim, van új életem és jövőm. Az elmélkedésemből az ajtó felől jövő kopogás zavart fel. Nem volt kedvem beleszagolni a levegőbe, hogy azonosítsam az illetőt, aki be akar jönni, mert a szobámba csak Jane vagy Alec szokott bejönni. Két lélegzetvételt hallottam, tehát mindketten eljöttek.

- Jane, Alec! Tudjátok, hogy kopogás nélkül is bármikor bejöhettek.

- Mi nem Jane és Alec vagyunk, de azért bejöhetünk?

Az ajtó felé fordítottam a fejem. Az Ajtóban Jasper és Alice állt.

- Ti is bejöhettek. – felültem, ők pedig bejöttek.

Becsukták az ajtót maguk mögött majd leültek mellém és Alice aggódva nézett a férjére.

- Örülünk, hogy épségben újra láthatunk. – mondta boldogan az egykori legjobb barátnőm és megölelt.

- Én is örülök nektek.

- Hazudsz, Bella. De megértünk. Tudod kellemes csalódás ért minket, amikor megláttunk itt. – kérdő tekintetemet látva Jasper folytatatta. – Három évvel az után, hogy elhagytunk téged visszamentünk Forksba, mert Alice nem látta már egy ideje a jövődet. Elmentünk a házatokba, ami elhagyatott volt. Először azt hittük elköltöztél, de Edward ezt nem tudta elfogadni. Egész nap keresett téged, aztán az erdőben találkozott Jacob Black-kel. Ő elmondta a bátyánknak, hogy meghaltál már egy éve, Charlie pedig pár napra rá, hogy mi elmentünk. Ezután elhagytuk Forks-ot és az óta se mentünk vissza. Edwardnak több mint száz évébe telt, hogy feldolgozza a halálodat. Teljesen feladta az életét, folyton magát hibáztatta az apád halála és a te halálod miatt. Kicsinált az érzelmeivel. Alice-szel többször hosszabb időre elhagytuk a családot, de mindig visszamentünk. Pár hete meghívott minket Aro, hogy lakjunk itt pár évet. Megvitattuk a dolgot és, mint látod, itt vagyunk.

Jasper befejezte a mesélést. Én végig gondoltam, amit mondott. Sok dolog a helyére került.

- Aha, értem. Tehát Jacob jól végezte a dolgát. – a végét már csak suttogtam, de ők természetesen meghallották.

- Mi?! Jacob hazudott? Hogyan tudta átverni Edwardot?

Gyorsan végiggondoltam a dolgokat: ha nem mondom el nekik, akkor is kiszedik belőlem, vagy pedig önszántamból elmondom és így megúszom a kínos pillanatokat. Döntöttem. Önszántamból elmondok nekik mindent. Így lezárhatom a múltamat, és irány a jövő!

- Miután elmentetek rá egy hétre Charlie-t megölte Victoria. Alice, hadd mondjam el, aztán kérdezhetsz. – láttam, hogy közbe akar vágni, de miután megkértem, hogy ne tegye nyugodtan elhelyezkedett mellettem. -  A szemem láttára ölte meg, ha Jake nem jön időben talán már tényleg hat láb mélyen oszladoznék. Kiderült,hogy La Push-ban  egy farkas falka él, és Jacob az egyik vezetője. Charlie temetése után Jacobhoz és Billy-hez költöztem a rezervátumba. Több mint másfél évig vámpíroktól mentesen éltünk. De egyik nap Seth, Jacob és én elmentünk az erdőbe kirándulni. Egy fa mögül előugrott Victoria és Laurent. Laurent egyből Seth-re támadt, aki akkor még fiatal és tapasztalatlan farkas volt. Jól harcolt, de segítségre szorult, és hát… Jacobnak döntenie kellett: ha segít Seth-nek engem a biztos halálba taszít, ha nem akkor pedig Steh-et. Mindkettőnknek segíteni akart, de mint azt tudjuk ez lehetetlen lett volna. Victoria egyből kihasználta Jacob gyenge pillanatát és elkapott. Súlyos sérüléseket okozott nekem, de megölni nem volt ideje, mert egy vámpírnő megjelent. A lány látta, hogy belehalok a sérüléseimbe, ezért megharapott, aztán megölte Victoria-t. Három napon át tartott az átváltozás. Amikor vége lett mindent másképp érzékeltem, de gondolom, ezt nem kell részleteznem. Jacob és Rosa – a megmentőm- bevésődött. Egy éven keresztül vigyáztak rám és segítettek túlélni az újszülött kort. Amikor már stabilnak éreztem magam megkértem őket, hogy kísérjenek el ide. Rájöttem, hogy a farkasokat nem látod, ezért Jacob is elkísért, és még megkértem őket, hogy mondják azt mindenkinek, aki rólam kérdez, hogy meghaltam. Aro egyből barátságos volt velem, befogadott és a lánya lettem. Ez 150 éve történt.

Mind a ketten elkerekedett szemmel hallgatták a történetemet. Még én is láttam rajtuk a meglepettséget, pedig nem rendelkezem Jasper képességével. Biztos voltam benne, hogy rengeteg kérdés cikázik a fejükben és azon tanakodnak, hogy melyiket tegyék fel először.

- Szóval a tragédiák miatt jöttél végülis ide? – kérdezte Alice.

- Nem. Kíváncsi voltam a „nagy” Volturira, akikről Rosa annyit mesélt nekem. De itt nagy meglepetés ért: munkáért jöttem és helyette szerető családot találtam. Alice, lenne egy kérdésem: miért nem búcsúztál el tőlem akkor? – kérdeztem pár perc csönd után.

- Mr. Búskomorság nem engedte. El akartam, de tényleg.

Láttam rajta, hogy igazat mond. Meg kell neki bocsájtanom, hisz nem az ő hibája.

- Neked hiszek.

- Csak Edwardnak nem, igaz?

- igen Jasper. Sajnálom, de nekem már akkor sok volt.  Tudom, hogy nem szeret és, hogy nem vagyok neki elég jó. Elfogadtam ezt és túlléptem rajta. – vagy legalábbis ezt mondogatom, fejeztem be magamban a mondatot.

Igyekeztem palástolni az érzelmeimet, amik felszínre akartak törni. Reméltem, hogy Jasper nem vett észre semmit sem a fájdalmamból. Rájuk néztem és a szemeikből fájdalmat és gyötrődést olvastam ki.

- Bella, Edward még mindig szeret téged. Azért mentünk el, hogy megóvjunk téged a világunktól. Edward az óta számtalanszor megbánta a döntését. És mint már említettem az állítólagos halálhíred után is magát hibáztatta mind a mai napig.

- Sajnálom Jasper, de én ezt az „Edward még mindig szeret” dolgot nem tudom elhinni.

Alice arcán fájdalom és megértés suhant át. Nem tudom mit gondolt. Talán azt, hogy most majd a bátyja karjaiba fogok omolni? Hát nem! Ezt meg kell értenie. Bármilyen fájdalmas is ez számára.

- Hagyjuk most ezt. Inkább mesélj az életedről! – mondta Alice figyelem elterelés képpen.

- Imádok itt élni. Mindenki nagyon kedves velem, és elfogadják azt is, hogy én más vagyok, mint ők. És most már nekem is vannak testvéreim. Alec és Jane az első egy-két hónapban elég bizalmatlanok voltak velem, de ez is megváltozott. Persze Jane-t a mai napig nagyon zavarja, hogy engem nem kínozhat, meg amikor éppen kedve tartja.

Rengeteget meséltem nekik az új életemről és úgy láttam, hogy örülnek a boldogságomnak. Sajnos egész végig takargatnom kellett a valódi érzelmeimet, amik nem álltak másból csak félelemből és fájdalomból. Nem hagyhattam, hogy Jasper megérezze, mert egyből elárulná Edwardnak, akár akarja, akár nem úgyis az lenne a vége.

- Nekik miért engeded meg, hogy bulit szervezzenek neked? – kérdezte hirtelen Alice.

Hosszú percekig töprengtem a válaszomon, de ők türelmesen várták. Úgy döntöttem, hogy ebben is elmondom nekik az igazat.

- Tudjátok Aronak ez nagy örömet okoz. Marcusról nem is beszélve. Marcus állítása szerint olyan vagyok, mint Didyme, a halott felesége, mert ő is színfolt volt anno, mint most én. És ha Marcusnak az örömet okoz, hogy szervez egy bulit nekem, akkor ám legyen. Én nem állok az útjába. – együtt mosolyogtunk.

Alkonyodott: ez a kedvenc napszakom. Alice és Jasper távozott a szobámból. Tudtam, hogy már csak két órám van az ünnepségig, de valahogy sehogyse akartam felkelni az ágyamból. Ezen nevetnem kellett. Nem vagyok, ember mégis nagyobb szükségem van erre a vámpírok számára jelentéktelen bútordarabra, mint nekik. Jane a semmiből rám ugrott és letepert.

- Mi a nagy nevetés tárgya, Nekem is mond el! Én is nevetni akarok!

- Elmondom, ha te elmondod, hogy miért tüntetek el mindannyian.

- Már megint túl kíváncsi vagy, de mivel én is, ezért válaszolok neked.

- Azon nevettem, hogy nekem nagyobb szükségem van az ágyra, mint az embereknek.

- Aha. Ezen már én is gondolkoztam. Azért tűntünk el, mert Aro és Caius hívatott minket. Az esti ünnepségről beszéltünk. Lényegében arról volt szó, hogy mi az elsődleges teendőnk, ha megtámadnak minket.

- Értem… Apám támadásra számít?

- Igen. Tudod, hogy elég híres lettél Aro lányaként. Természetes, hogy a legfájdalmasabb ponton akarnak minket támadni. És a legfájdalmasabb pont az lenne, ha téged elveszítenénk, mert nagyon értékes vagy a család számára, és ha ez még nem lenne, elég nagyon szeretünk téged.

- Szóval, ha jól értem, már pedig biztos, hogy jól értem, engem kell mindenáron megvédenetek. – bólintott. – Tudjátok: meg tudom magamat is és másokat is védeni.

- Aha. Ha képességgel támadnak rád, akkor igen, de mi lesz, ha csak átlagosan? Akkor mit csinálsz?

Ezen eltöprengtem egy kicsit. Jane-nek jó meglátásai vannak. És jól ismer engem is és a képességem határait is. Be kellett látnom, hogy igaza van.

- Még nem tudom, de kitalálnék valamit.

- Hagyod, hogy megvédjünk? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Igen. – egyeztem bele kelletlenül.

- Lányok, ideje készülődnötök. – Heidi trappolt be a szobámba kopogás nélkül.

Két hatalmas csomagot hozott a kezében, amiket lerakott az ágyra majd felráncigált minket. Aztán beszélni kezdett:

- Kötelező megjelenési forma az illendő öltözet. Íratlan szabály, hogy ez lányoknál estélyit jelent.

Jane-nel felnyögtünk, mindketten utáltuk, ha ki kellett öltöznünk ellenben Heidi imádta. Alice és ő nagyon jól kijönnének egymással. Könnyen összeállt a kép: Heidi találta ki ezt a kötelező megjelenési formás hülyeséget. Mindkettőnk kezébe nyomott egy-egy dobozt, amiben ruha volt. Az enyém kék volt. Ettől összeszorult a szívem, ami már majdnem két évszázada nem dobogott. Edward mindig azt mondta, hogy jól áll nekem ez a szín. Jane még rosszabbul járt, mint én.

- Rózsaszín? Pfúj! Ezt még te sem gondolhatod komolyan!

- Jane, ne hisztizz. Remekül fog neked állni.

-  Az lehet, de én ezt a förtelmet fel nem veszem!

- De igen!

Láttam, hogy Jane koncentrálni kezd. Egyből rájöttem, hogy mire készül. Kitoltam Heidire a pajzsom, épp időben cselekedtem. Jane először értetlenül meredt maga elé. Aztán hamiskásan elmosolyodott, mert le esett neki, hogy én léptem közbe.

- Te mindig olyan ünneprontó vagy! – jegyezte meg még mindig mosolyogva.

- Nem tudom, hogy miről beszéltek, de mindegy is. Irány a fürdőszoba, és addig nem jöttök ki, amíg nem lesz rajtatok az a ruha, ami most a kezetekben van.

Beterelt minket a szobámhoz tartozó fürdőszobába és végig hallgatta, hogy felvesszük- e a ruhákat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés