HURRÁ, KÖLTÖZÜNK!

Reggel a beáradó napfényre keltem. Elmerengtem az álmomon, amit este álmodtam. Egy farkas, aki kicsi korom óta velem van. Régen gyakran álmodtam farkasról, de aztán az utóbbi időben elfeledtem azt az álmot. Legtöbbször csak, sétálok egy erdőben és a farkassal beszélgetek. Persze ő nem szól vissza, csak pislog, hogy megértette. Furcsa. Izgatottan keltem ki az ágyból, mert ma eldől, hogy lelépünk-e vagy sem. Talán most semmire se vágyok jobban.

- Szia, Anya!

- Szia, Kicsim!

Anya mosolyogva üdvözölt. Ezek szerint már nem haragszik rám, annyira.

- Jó reggelt! – köszöntem a többi családtagomnak.

Mikor mondják el végre? Kezdtem türelmetlen lenni.

- Attól tartok a lányunk szeretné tudni, hogy költözünk-e vagy sem, Bella. Talán meg kéne mondanunk. - szólt apa.

Apa! Tudod, hogy nem szeretem, ha kihalhatod a gondolataimat. – üzentem neki gondolatban, amin ő jól kuncogott.

- Nem tehetek róla – védekezve felemelte a kezét.

- Úgy döntöttünk, hogy két hét múlva költözünk – kezdtem megörülni – de addig is bocsánatot kell kérned az osztálytársadtól.

- De apa! Még én kérjek bocsánatot? Ebben az ügyben kérlelhetetlen voltam. –Na, jó megpróbálom – pirultam el. Elvégre nem kell szívből jönnie – gondoltam.

- Van még valami – mondta anya – Meg kell ígérned, hogy nem, teszel többet ilyet.

- Megígérem.

Akkor két hét múlva költözünk – jelentette ki Emmett.

Lezuhanyoztam, felkészítettem magam a sulira lélekben. Ma anya vitt az iskolába.

- Kicsim, tudod hova fogunk menni?

- Suliba? – nevettem el magam.

- Nagyon vicces, ez komoly.

Tíz év alatt a komolyszót legalább ezerszer hallottam, és a legjobb hogy mind nekem szólt. Már untam.

- Bocsánat anya, szóval hova megyünk?

- Arizonába, van egy kis város, ahol mindig rossz az idő. A neve Forks.

- Ott születél- vágtam közbe, mire ő elmosolyodott.

- Igen, és ott ismertem meg apádat is, nagyon fontos számomra az a hely. Szóval kérlek…

- Oké, oké nincs semmi zűr, megígértem.

- De anya nem félsz, hogy a barátaid meglátnak, és rájönnek, hogy semmit nem öregedtél?

- De, kicsit tartok tőle, végül is ráérünk akkor agyalni rajta nem? – mosolygott rám.

Anya sokat mesélt Forksról kicsi koromban, elmondta, hogy miért ment oda, és hogy találkozott apával.

- Megérkeztünk. Bocsánatot fogsz kérni a lánytól – nézett komolyan a szemembe.

- Anya! Hazudtam én neked? – tettetem sértődöttséget, majd elköszöntem tőle.

***

Az első órám matek volt. Szinte minden órát untam. Mi értelme, ha újra és újra iskolába kell járnod? Persze az se hátrány, ha van a családba egy kitűnő irathamisító. Elmosolyodtam. Tisztára mintha a maffiáról beszélnénk. A teremben a leghátsó pad volt a helyem, ahol egyedül ültem. Kényelmesen elnyúlhattam, és csak a tanár rosszalló tekintetét kellet néznem. A szünetben láthatatlan szoktam lenni, eddig. Most mindenki azt figyelte, hogy mit csinálok. Ezek, de gyávák! Nyilván tudni akarják, hogy mi lesz. Nem kell félnetek pár nap és többet az életbe nem fogtok látni- gondoltam. És akkor megjelent Tiffany királykisasszony személyesen, társulatával együtt. A teremben pattanásig feszültek az idegek. Mindenki kettőnket nézett. Azt hiszem itt az én időm. Felálltam és odamentem az asztalához, ahol bambán a képembe bámultak. Megköszörültem a torkom.

- Hát te meg mit keresel itt? Azt hittem már más földrészen vagy. – köszöntött Tiffany, mire a többiek elkezdtek hülyén kuncogni. Nagy nehezemre esett nem visszavágni, de megtettem. Azt olvastam, ha valaki ellenségesen fordul feléd, te szeretettel válaszolj vissza. Hát a szeretet… az itt mérföldkő.

- Nektek is jó reggelt! – mosolyogtam negédesen. -Ó nem hiszem, el Tiffany az arcodon van egy kis zöld folt. Mire ő gyorsan előkapott egy tükröt és az arcát vizslattak. Na, ezt jól elszúrtam. - Akarom mondani, szeretnék bocsánatot kérni tőled. Bocsánat.

Na, ezzel meg is volnánk. Keselyű királykisasszony bocsánat kérése kipipálva. Hátat fordítottam, válaszra nem várva és elindultam a következő órámra. A többi óra még unalmasabban telt. Akárhova mentem diákok figyeltek, ami kezdett irritálni. Ilyenkor mi lett a láthatatlanságommal? Olyan boldog voltam vele. Alig vártam, hogy kicsengessenek és én elhúzzam innen a csíkot. Az a tudat, hogy két hét múlva örökké elhagyom ezt a sulit felvidított. Pompás. Alice már várt rám, kikérdezett, hogy telt a napom.

- Te jobban tudod – jegyeztem meg, mire ő elmosolyodott

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés