Miután felöltöztünk Heidivel elmentünk Alecért, utána pedig leterelt minket a „Nagy terembe”, ahol már rengetegen vártak ránk. Meglepetésemre nemcsak a „szűk” családom volt jelen, hanem a Cullenek is és Rosa is. Rosa elém szaladt és szorosan megölelt.

                                            3. fejezet

                                          Katasztrófa

(Bella szemszöge)

Miután felöltöztünk Heidivel elmentünk Alecért, utána pedig leterelt minket a „Nagy terembe”, ahol már rengetegen vártak ránk. Meglepetésemre nemcsak a „szűk” családom volt jelen, hanem a Cullenek is és Rosa is. Rosa elém szaladt és szorosan megölelt.

- Jó hogy épségben újra látlak!

- Én is örülök neked. Jacob hol van? – nyújtogattam a nyakam, de sehol sem láttam a legjobb barátomat.

- Erről majd később. Ez itt a tiéd.

A kezembe nyomott egy apró csomagot. Kibontottam. Ezüst nyaklánc volt és egy apró bé - betű lógott rajta. Felrakta a nyakamba. Kis ideig csodáltam, majd újra a barátnőmre emeltem a tekintetem.

- Köszönöm, nem kellett volna, de köszönöm. Igazán gyönyörű. – hálásan mosolyogtam rá, de ő csak legyintett és elsuhant Sulpicia felé.

Mindenkivel beszélgettem egy keveset. A legjobban az Emmettel való társalgást élveztem, természetesen nem mulasztott el egy poént sem elmondani nekem, ami épp eszébe jutott. Már csak egyvalakivel nem beszéltem: ő egész végig egy sötét sarokból figyelt parázsló arany szemekkel. Nagyon féltem az Edwarddal való találkozástól, de rá döbbentem, hogy halhatatlan vagyok, nem fogok bele halni! Elszántan elindult felém. Senki nem állta el az útját. Még mindig egy görög istenre hasonlított. Annyira tökéletes! Alig két perc alatt elért engem.

- Szia! – köszönt bársonyos hangján.

- Szia. – a tőlem telhető legnyugodtabban köszöntem vissza.

- Sajnálom ami Charlie-val és veled történt.

- Nem kell. Ha ezek a tragédiák nem történnek meg, akkor most nem lehetnék itt és nem találkoztam volna Aroval és a mostani családom többi tagjával sem.

Ekkor hatalmas robbanás rázta meg a termet. Az ablaküvegek darabokban hulltak a földre. Óriási füst keletkezett, de olyan, amin még a vámpír szemeimmel sem láttam át. Kétségbeestem. Nem tudtam, hogy mi történt.  Éreztem, hogy Alec, Jane Heidi és Félix körénk álnak. A „pokoli” ikrek minden különleges erejüket bevetve védtek minket. Edward védelmezően átölelt. Rájöttem, hogy annál is nagyobb baj van, mint amire elsőre gondoltam, mert Edward teste pattanásig feszült és Jane- ék felől is mérhetetlen mennyiségű kétségbeesést és idegességet éreztem. Próbáltam őket úgy lenyugtatni, ahogy Jasper szokta, de úgy éreztem, nem jártam sikerrel, inkább kitoltam a pajzsom a körém állókra.

- Jane, mi történt? – próbáltam túl kiabálni a robbanások zaját, de nem jártam sikerrel, mert nem érkezett válasz.

- Nyugodj meg, Bella! Nem engedem, hogy bajod essen. Most nem. – suttogta Edward a fülembe.

- Edward, mi történik? Hol vannak a többiek? Jól vannak?

- Nem tudom, hogy mi történik, de gondolom ez már nem a buli része. A többiek harcolnak, a védelmezőiddel nem tudom mi történt, már egy ideje nem hallom őket.

Valaki közelített felénk. Éreztem, hogy Edward még jobban magához szorít, úgy, hogy az már szinte fájt. És utána semmi. Teljes sötétség. Egy félhomályban lévő helyiségben „ébredtem”. Felkeltem a földről. Egyből rájöttem, ahogy körbe néztem, hogy nem a kastélyban vagyok.

- Jól vagy?

Edward aggódó hangját hallottam a hátam mögött. Hátrafordultam, és valóban ott ült a sarokban elkínzott arccal és aggódó tekintettel.

- Én igen. És te? Mi történt? A többiek is itt vannak?

- Bella, Bella, állj le! Attól, hogy bármit fel tudunk fogni, kérlek, egyszerre csak egyet kérdezz! Én is jól vagyok, már amennyire nevezhetjük jónak, hogy elraboltak minket. Nem tudom, hogy mi történt és azt se, hogy miért. A többiekről meg erősen kétlem, hogy itt lennének, nem tudok róluk se semmit. Leütöttek minket és gyanítom jó messzire Olaszországtól elhurcoltak minket. Nem tudunk kijutni innen. Amióta magamhoz tértem, számtalanszor próbáltalak meg kivinni innen, de ezek az átkozott falak olyan anyagból készültek, amit még a mi erőnkkel sem lehet áttörni. Sajnálom, Bella, már megint cserbenhagytalak.

A kezeibe temette az arcát. Már megint felszínre törtek bennem azok a bizonyos emlékek. De most az egyszer nem akartam elfojtani őket, sőt, ki akartam őket élvezni: az első találkozást Edwarddal; Port Angelest, amikor megmentett és az azt követő „ vacsoránkat”; amikor először jött értem; amikor először „ebédeltünk” együtt a suliban; a réten történteket; amikor bemutatott a családjának;  a baseballozást; a bált; a 18. szülinapomat. Úgy éreztem, hogy ez lesz az utolsó alkalmam, hogy kiélvezzem ezeket az emlékeket: megcsapott ÚJBÓL a halál szele. Nem engedhetem, hogy én vagy akár Edward összetörjön. Csak együtt van esélyünk a kijutásra. Két lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, majd leültem mellé. Pár pillanatig csak néztem őt és töprengtem, hogy mit is mondhatnék neki.

- Nem hagytál cserben. Majd együtt kitalálunk valamit és kijutunk innen. Gondolom nem találkoztál az elrablóinkkal. – jelentettem ki suttogva.

- Úgy két napja ébredtem fel. Eddig még nem volt szerencsém hozzájuk, de téged ez miért nem lep meg? - rám emelte szemit, amik most feketék voltak.

- Jane említette, hogy apám és Caius összehívta az Őrzőket egy megbeszélésre. Minden nagyobb ünnepélyen számítanak ilyen vagy ehhez hasonló támadási kísérletre - hát ez a mostani nem csak kísérlet volt. És már amúgy is, nem ez az első eset, hogy elrabolnak. – vége csakúgy kicsúszott a számon, de természetesen Edward figyelmét nem kerülte el.

- Mi? Nem ez az első eset? És ezt csak ilyen nyugodtan közlöd velem?! – hüledezett Edward.

- Nem nagy ügy. 135 éve történt az a kis incidens. A nyílt utcáról raboltak el, mert apámat akarták zsarolni velem, de nem jött össze. Félix alig két nap alatt megtalált, Apám és anyám természetesen ki voltak bukva. Miért, hogy kellett volna közölnöm vele?! Szia, Edward! Örülök, hogy újra látlak. Képzeld 135 éve elraboltak már. Hát nem nagyszerű? Ez így megfelelt volna az elvárásaidnak?

 - Tudod, hogy nem erre gondoltam.

Az ablaktalan szoba ajtaja kinyitódott, Rosa lépett be két férfival a nyomában. Mind a hárman elég vidámnak tűntek, amit rólunk viszont nem lehetett elmondani. Elhűlve néztem Rosa-ra, ő lett volna az utolsó vámpír, akire az elrablónkként gondolok. Miért fordult ellenem? És ami a legfontosabb, miért fordult Aro ellen? Hiszen ők ketten szoros barátságot tartottak fönt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés