(Bella szemszöge)

- Válaszolj végre! – kiáltott rám Jake, mire én összerezzentem, ő meg elkezdett fel-alá járkálni. – Már megint itt vannak Cullenék, igaz? Tudtam, hogy visszajönnek, tudtam. Nem bírják ki anélkül, hogy megkeserítsék mások életét. – Ezt már inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Jake – mondtam elhalóan. –, kérlek, ne mondj ilyeneket. – Abbahagyta a járkálást és a szemembe nézett.
- Sajnálom, csak kiborultam – mondta és közelebb jött hozzám. – Sajnálom, Bella. Tudom, hogy neked fontosak, ezért majd megpróbálom elviselni a jelenlétüket mindenfajta megjegyzés nélkül. – Megölelt én pedig vissza akartam ölelni, de a karjaim nem engedelmeskedtek, az agyamat lefoglalta egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni.
- Jacob, köszönöm, hogy megtennéd ezt értem, de Cullenék nem jöttek vissza. – Kezei hirtelen megmerevedtek körülöttem.
- Akkor kivel voltál? Érzem rajtad a vámpírszagot, bár csak tompán, valószínűleg azért, mert már néhány órája lehetett, hogy találkoztatok. De kivel? Ugye nem valami embervérszívó bestiával? – Ekkor már elengedett, bár nem lépett hátrébb.
- Jake, nézd, tényleg nem találkoztam semmilyen vámpírral. Sem Cullenékkel, sem… - Nem akartam ugyanazokat a szavakat használni, mint Jake. – mással.
- Akkor mivel magyarázod ezt? – kérdezte és beleszagolt a levegőbe.
- Szerintem csak képzelődsz – motyogtam. – De, ha nem bánod, akkor most már bemennék. Remélem te sem gondoltad azt, hogy egész álló nap itt fogunk ácsorogni – mosolyodtam el.
Jake egy darabig még fürkészve szemlélt, végül megrántotta a vállát és bementünk a házba.
A ház elég üresnek látszott, szóval gondoltam, hogy Billy épp nincs itthon.
Jacobbal, úgy mint múltkor, a szobájába mentünk.
Beszélgettünk, nevettünk, de legfőképp annak örültem, hogy nem beszélünk többet arról a kint lezajlott „incidensről”. Nem tudtam volna róla beszélni. Valahogy furcsa hatást keltett bennem, amikor Jake azt hitte, hogy Cullenék visszajöttek. Bár biztos voltam benne, hogy semmi ilyesmi megtörtént, mégis minél jobban igyekeztem kizárni a reményt az érzelmeim közül, annál jobban kerített hatalmába, így fellélegeztem, amikor végre másról beszéltünk. Csakhogy míg azt a részt, hogy talán a második családom tért vissza, nagyjából ki tudtam zárni a gondolataimból, de az még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mi van akkor, ha Jake-nek igaza van, tényleg a közelemben volt egy vámpír, de nem egy Cullen. Akkor valószínűleg csak egy lehetőség lett volna, méghozzá az, aki Denaliban is megpróbált megölni: Victoria. Azért reméltem, hogy Jacobnak nincs igaza.
Szóval, mint mondtam, beszélgettünk és ez elterelte a figyelmemet – legalábbis valamennyire.
De, mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy szakadjon, mert már sötétedett – bár Forksban amúgy is elég sötét van.
- Mennem kéne – mondtam Jake-nek.
- Ne, várj, ne menj még. Van egy ötletem – felelte.
- Na és mi az? – kérdeztem kíváncsian.
- Itt maradhatnál éjszakára. Apám sem bánná.
- Talán ez nem a legjobb ötlet – suttogtam.
- És miért nem? – kérdezte vigyorogva.
- Hát, először is, Charlie-nak főznöm kéne vacsorát, ha már egész napra otthon hagytam egyedül. Meg aztán… - kezdtem, de nem tudtam, hogy hogyan is fogalmazzam meg. – nem is tudnék nagyon hol aludni. – Lesütöttem a szemem. Csak azt ne mondja, amire gondolok.
- Hát, szerintem ez egy nagyon nagy ágy. Még akár öten is elférnének rajta… Na jó, talán csak négyen – nevetett fel. – Szóval nyugodtan itt aludhatnál. – Rémült arcomat látva, még hozzátette. – Nyugi, nem foglak megenni. – Na, ez nagyon betett nekem. Azt hiszi, hogy ezért nem alszok itt…
- Jake, én elhiszem, hogy te nem tennéd, de mi van, ha fordítva ez nem igaz – villantottam rá a fogaim és gyilkos tekintettel néztem rá és hogy még „vámpírosabb legyek” egy kis morgást is hozzáadtam az összhatáshoz. Jacob egy ideig csak vigyorgott, de aztán az arcára fagyott a mosoly, amikor még öt perc után sem hagytam abba.
- Bella, most már elég lesz. Nem tartozol azok közé, akik meg tudnak ijeszteni. De amúgy, ha kicsit ki lennél fehérítve, na meg a szemed más színű lenne, azt hiszem, talán egy parányit meg is ijedne valaki tőled, de nem én. És különben is, ne játszd el, hogy te is egy olyan vérsz… vámpír vagy.
- Sose lehet tudni, Jake, sose lehet tudni – válaszoltam nevetve. Most az sem foglalkoztatott, hogy Jacob már megint mást akart mondani a „vámpír” helyett.
- Na jól van, abbahagytam – emeltem fel a kezeimet. – Erről ne beszéljünk többet. És tényleg főznöm kell vacsorát, szóval… Most elmegyek. – közöltem Jacobbal.
- De miért? Jó, oké, megmondtad, hogy nem akarsz itt aludni, de még maradhatnál egy kicsit. És tényleg sajnálom, amiért úgy kiakadtam délelőtt. Bocsáss meg – nézett rám könyörgőn.
- Nem is haragudtam. Egyszerűen csak nagyon fáradtnak érzem magam, szóval bocs, de nem maradok.
- Oh, hát, akkor... remélem, hogy még találkozunk. – A szavakat tényleg reménykedőn ejtette ki, amit nem tudtam mire vélni.
- Miért ne találkoznánk? – kérdeztem.
- Áh, semmi. Persze, hogy találkozunk – vágta rá túl gyorsan és ez feltűnt, de végül csak sóhajtottam egy aprót és nem kérdezősködtem.
- Rendben, akkor... szia – mondtam sután.
- Szia – köszönt ő is, majd magához húzott, de most nem engedett el gyorsan.
- Jake, most már megyek – szóltam rá, mikor még egy perc után sem engedett el.
- Ja, persze – eszmélt fel és végre elindulhattam az autóm felé.
Mikor már a kocsiban ültem, és éppen beindítottam a motort, Jake még utánam szólt.
- Aztán vigyázz magadra! És hanyagold a színészkedést, legalábbis kellékek nélkül – Itt felnevetett. – De lehetőleg, ha vannak is kellékek, azt, amit ma itt produkáltál, inkább másnak ne mutasd meg. – Ekkor már én is nevettem és elképzeltem magam úgy, hogy be vagyok teljesen festve fehérre, kontaktlencse van rajtam – amitől a szemem aranyszínűnek látszik – és vicsorgok.
Elhessegettem a gondolatot, mert fájó emlékeket ébresztett bennem.
Vajon most mit csinálhat Edward?
Áh, mit érdekel?! Én döntöttem, hogy hagyom, hogy Tanyával boldog legyen, akkor legalább nem kéne magam kínozni. Most bizonyára egyfolytában csókolóznak…
Ne! Gondolkozzunk, valami másról! Bármiről! Csak gyorsan!
Öhm…
Ekkor csörgött a telefon. Megálltam a kocsival és felvettem. Legalább valami eltereli a figyelmem.
- Hallo!
- Szia, Bella – hallottam meg Charlie hangját. – Csak azt akarom mondani, hogy nyugodtan maradj még Jacobnál, mert én már összeütöttem magamnak valamit.
- Hát… az a helyzet, hogy már elindultam haza. Szóval hamarosan otthon leszek.
- Oh, hát akkor mindegy. Csináljak neked valamit enni? – kérdezte.
- Nem, nem kérek semmit. De így soha nem érek haza, szóval, most megyek. Szia!
- Rendben, szia!
Akkor a ma esti főzőcskézés kilőve. Tehát, szerintem amint hazaérek, bedőlök az ágyba.
Újra elindítottam a kocsit és úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy máson próbálnék gondolkozni, inkább megpróbálok semmire sem gondolni… Persze, nem sikerült teljes mértékig, de legalább azt elértem vele, hogy nem gondoltam arra, amire végképp nem akartam…
Végül csak hazaértem. Beléptem a házba és megláttam Charlie-t a nappaliban. Intettem neki, majd mentem volna fel a lépcsőn, de a hangja megállított.
- Várj csak, Bells. Szeretném, ha idejönnél. Valamiről beszélni akarok veled.
- Feltétlenül most kell, hogy odamenjek? Nem ér rá? Most nagyon fáradt vagyok.
- Szerintem ettől felélénkülsz - motyogta, de meghallottam.
Jó, meghallgatom, hogy mit akar - döntöttem el magamban és a nappali felé vettem az irányt.
Amikor odaértem, a döbbenettől tátva maradt a szám...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés