(Edward szemszöge)

Egész délelőtt Bella szobájában ültem és meredtem magam elé. Nem mentem el, nem is tudtam volna. Elhatároztam magam, hogy amíg az ő szájából nem hallom, hogy menjek el, addig nem fogom megint elhagyni, még akkor se, ha egyelőre nem tudja, hogy itt vagyok…
Délután két óra körül Alice is megérkezett és ragaszkodott hozzá, hogy amint látja, hogy Bella hazaindul, beszéljen Charlie-val. Egy darabig elleneztem, de végül belementem, hisz mindannyian tudjuk, hogy Charlie szereti Alice-t, pont annyira, mint amennyire engem utál. Jó, azért már eléggé enyhült a kezdetek óta az irántam való ellenszenve és meg kell hagyni, hogy segített akkor is, amikor Bella elfelejtett… De ezekre az időkre jobb most nem gondolni.
Tehát, Alice ragaszkodott a Charlie-val való beszélgetéshez. Hat óra körül látomása is volt, úgyhogy megbeszélte velem, hogy mit fog mondani Charlie-nak, majd kiugrott az ablakon, ahonnan jött és megközelítette a bejárati ajtót, aztán hallottam, ahogy csönget, majd Charlie lépteit és kissé morgolódó gondolatait.
- Alice? – hallottam meg lentről Charlie hangját.
- Igen, Charlie! Bemehetek? – Alice szemein keresztül néztem a helyzetet. Hát, nem mondom, Bella apja enyhén szólva megdöbbent, amin fel kellett kuncognom, de aztán gyorsan vissza is fojtottam, hogy figyelhessek a lent folyó beszélgetésre.
- Mi szél hozott erre?
- Visszajöttünk egy időre és feltétlenül látni akartam Bellát. Itt van? – kérdezte húgom, bár nagyon is jól tudta a választ.
- Nem. Most éppen La Push-ban van – válaszolta Charlie én pedig felmordultam a hely hallatára, persze tudtam, hogy Bella ott van, de akkor is.
- Oh, hát… Megvárhatnám? – Most Charlie szemén át láttam Alice szinte már könyörgő arcát.
- Természetesen – vágta rá egyből. – Bella bizonyára örülni fog.
- Nos, akkor maradok, amíg vissza nem jön – mondta, miközben besétáltak a nappaliba.
Ezután Charlie még kérdezgette Alice-t, hogy mit csinált eddig és mikor megy el, az utóbbira csak kitérő választ tett, hiszen még mi magunk sem tudtuk, azt meg nem mondhattuk el, hogy attól függ, hogy Bella velünk jön-e vagy sem.
A további beszélgetésre már nem figyeltem, folyton csak hallgattam, hogy Bella kocsijának zaja nem üti-e meg a fülemet. De sajnos egy ideig hiába vártam, aztán mikor már kezdtem azt hinni, hogy nem is jön, hirtelen felkaptam a fejem az ismerős motorricsajra. Igen, ez tényleg ricsaj, amit az az autó kiad magából.
Szóval már csak várnom kellett egy kicsit, hogy találkozzak Bellával, ezért az izgatottság és a félelem is úrrá lett rajtam.

(Bella szemszöge)

- Alice! – kiáltottam el magam. – Te hogy kerülsz ide?
- Szia, Bella – köszönt, miközben integetett, de én odaszaladtam hozzá – azaz inkább megpróbáltam, de nem akartam túlfeszíteni a saját határomat – és megöleltem.
- Tudtam, hogy ettől felélénkülsz – mondta Charlie és hallatszott a hangján, hogy örül annak, hogy boldognak lát.
- Jaj, Alice! Én, sajnálom, hogy csak úgy eljöttem Denaliból, de nem tehettem mást, mert tudod, nem akartam a boldogságuk útjába állni – súgtam a fülébe, hogy Charlie ne hallja. Gondoltam, hogy barátnőm érteni fogja, kiről beszélek.
- Ezt meg kéne beszélnünk – sóhajtotta. Én meg csak bólintottam, majd a karjaimat leeresztettem, kissé elléptem Alice-től és apám felé fordultam.
- Mi most felmennénk az emeletre, ugye nem baj?
- Nem, dehogy, gondolom, van mit megbeszélni. Csak azért ne beszélgessetek fent túl sokáig, Bells. Alice-nek még haza is kell érnie… Bár, végül is, itt aludhatna, ha gondolja – nézett Alice-re.
- Köszönöm Charlie, igen, ha nem baj, akkor szeretnék maradni.
- Csak aztán aludjatok is valamennyit, nehogy egész éjszaka csak beszéljetek – szólt még utánunk, amikor kifelé mentünk a nappaliból.
Hát, Alice nem fog aludni, az biztos – gondoltam.
- Tehát, miről akartál beszélni? – kérdeztem, közben már a lépcsőhöz értünk, amin lassan elkezdtünk felfelé araszolni.
- Többek közt arról, hogy hajnalban meglátogatott néhány ismerősöd a szobádban – mondta vigyorogva, majd kacsintott, én meg elképedtem. Tehát, Alice itt volt. Akkor ezért érezte Jake rajtam a vámpírszagot.
- Mi történt? – kérdezte Alice, talán túlságosan is gondolkodó fejet vághattam.
- Semmi – mondtam nem túl meggyőzően, de úgy tűnt, hogy Alice most nem fog emiatt faggatni. – Szóval… kik is voltak a szobámban? – kérdeztem.
- Az egész család – válaszolta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A szemeim kikerekedtek. Nagyon le voltam döbbenve, de próbáltam összehozni egy értelmes mondatot.
- Ezt… Ezt nem hiszem el, Alice. Az egész Cullen család? – Azt azért nem mertem külön megkérdezni, hogy Edward is a szobámban volt-e, vagy nem.
- Pontosan, Bella. Te meg Charlie-ról motyogtál álmodban. Meg kell, hogy jegyezzem Emmett jót nevetett rajta.
Végül csak összeszedtem magam és arra gondoltam, hogy nincs mit veszíteni, úgyhogy megkérdezem.
- És ott volt...
- Tudom, hogy mire gondolsz, Bella – szakított félbe. – Igen, Edward is itt volt, sőt ő jött legelsőnek... Hiányoztál neki.
- De én azért mentem el Denaliból, mert...
- Tanya elmondta, meg a leveled is tudatta velünk. Azt hitted, hogy ő meg Edward együtt vannak, ugye? – Csak bólintani tudtam. – Nos, ez nem igaz, de a többit azt hiszem, hogy jobb, ha az érintett mondja el.
- Mi? Ezt meg mire érted? – kérdeztem és ekkor Alice kinyitotta a szobám ajtaját, ahol az ablak előtt... Edward állt.
- Edward? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Bella – mondta lágyan, majd közelebb jött hozzám.
Abban a percben csak Edward létezett és én. Eközben ő egyre közeledett, aztán éreztem, hogy valaki hátulról kissé meglökött, majd egy halk ajtócsukódás hallatszott, én pedig Edward karjaiban találtam magam.
Belenéztem aranybarna szemeibe és ebben a pillanatban nem foglalkoztatott, hogy rengeteg kérdés van a fejemben, amikre csak ő adhatja meg a választ. Egyedül az számított, hogy itt van.
Különben is, az ajkainak most más elfoglaltsága lesz, mint a beszéd - vigyorodtam el magamban.
Lassan, kínzóan lassan közelített ajkaim felé, míg a végén már nem bírtam tovább, felágaskodtam és számat vadul az övére tapasztottam. Először ő próbált óvatos lenni, mint mindig, de aztán végül ő is hevesen viszonozta a csókom, én meg beletúrtam a hajába.
- Ejnye, ejnye – hallottam meg Emmett hangját, mire nagy nehezen elváltam Edwardtól. – Gondoltam, hogy megnézem, mit csináltok, mert Alice már elég régóta elment. Rólad nem is beszélve – mutatott Edwardra. – És erre mit találok? Hát, ez azért már túlzás. Megvakultam miattatok – nevetett fel. – Tudjátok, ha legközelebb ilyet csináltok, akkor menjetek szobára.
Bár ziháltam és a szám is teljesen kiszáradt, megpróbáltam beszélni, mert ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Tudod, Emmett, ha nem vetted volna észre, te vagy az én szobámban, tehát a szoba teljességgel stimmel, csak eggyel több személy van itt, mint kéne. Arról, hogy egyszerűen idejöttél, nem én tehetek. – Miközben ezt mondtam, az arcom bíborszínt öltött, de most nem foglalkoztam vele, inkább azzal törődtem, hogy egyáltalán sikerüljön kinyögnöm ezt a néhány mondatot, mert a hangom még a próbálkozás ellenére is elég rekedtesen csengett. Edward csak kuncogott mellettem a válaszom hallatán.
- Jól van, vegyétek úgy, hogy nem szóltam. És folytassátok ott, ahol abbahagytátok, én meg leülök ide – mutatott az ágyamra Emmett.
- Ne! – kiáltottunk fel egyszerre Edwarddal.
- Jó, elmegyek – morgott.
- Jól van, csak menj már – szólt oda szerelmem.
- Na végre – mondtam, amikor láttam, hogy Emmett kiugrik az ablakon.
Edward egy darabig még azért az ablak irányába nézett, aztán rám emelte tekintetét.
- Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne – mondta. Nem! Most nem! Nem lehet, még nem! Ajkát eltorlaszoltam ajkammal, bár ha nagyon beszélni akart volna, akkor el tudott volna húzódni, de nem tette. És ennek határozottan örültem. Egyelőre nem számított semmi, még egy pár percig élvezni akartam ezt a mámort, amit Edward csókja váltott ki belőlem.
Az elvarratlan szálakkal majd később foglalkozom – döntöttem el magamban.

Vége a II. könyvnek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés