- Felőlem tégy vele, amit akarsz, de ez így nem mehet tovább! – mondta ingerültem Edward. – Én elmegyek. Nem bírom tovább ezt az egészet! Az a lány kikészít, érted?!

- Értem, persze! De nehogy már azt hidd, hogy rögtön ráhajtok, mint valami gerinctelen! És ha kérhetem, beszélhetnél kicsit halkabban, mert az egész ház visszhangzik tőled!

- Nem mindegy az?! Alice biztos látni fog dolgokat, Rosenak biztos elmondod, Jasper Alice-től tudja meg, Carlisle nincs itthon, Esmének pedig úgyis el akartam mondani! Legalább már most meghallja és nem kell napokig ezt magyaráznom mindenkinek!

- Rose-t hagyd ki az egészből! Úgy mondod ezt, mintha képtelen lennék titkot tartani, és mindent elmondanék neki!

- Mert gyakran így is van!

- De azért ne nézz hülyének!

- Nem nézlek annak! De én… el kell mennem. Sajnálom, de nem bírok itt ülni egy helyben, mikor tudom, hogy bármikor képes lehetek megölni őt. Elmegyek, hátha addig elfelejtem őt. Nincs más ötletem, és nincs kedvem ülni és várni, mikor fogy el az önuralmam!

- Miről beszélsz? Évekig nem öltél embert, hogy miért tennéd? Rémeket látsz, vagy inkább üldözési mániád van! Nem kell senkinek elmennie!

- De. Vagy nekem, vagy annak a lánynak. Hiába beszélsz Emmett, döntöttem. Elmegyek. Közben majd beugrom Carlisle-hoz, és szólok neki, hogy ne érje meglepetés. Meg fogja érteni. Ja, és ha út közben elköltözik a lány, szólj.

- Jól hallom: el akarsz menni? – hallottam Alice hangját. Bizonyára ő is hallotta a beszélgetést, és – velem ellentétben – lement, hogy lebeszélje Edwardot őrült ötletéről.

- Jól. És ha lehet, hagyj békén hülye kérdésekkel! Amúgy is biztosan mindent hallottál, úgyhogy ne játszd el, hogy nem.

- Emmettnek igaza van, felesleges elmenned. Miért menekülsz az elől a lány elől? Mintha félnél tőle! – hallottam Jasper-t.

- Nem a lány elől menekülök, hanem az elől, hogy valami meggondolatlan dolgot csinálok! Nem akarom, hogy mindaz, amit eddig megtanultam, kudarcba fulladjon, és kiderüljön, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon!

- Nem vagy képtelen, csak az a lány kivételnek számít! – mondta Alice. – És ez semmit nem jelent. Menj oda akkor Ms. Cope-hoz, mikor Bella nem lesz ott, és beszéld meg, hogy máskor legyen biológiád. Ennyi az egész!

- Egyszer már megpróbáltam. Mikor megjött, azt mondtam, hogy mégsem kell. Most pedig állítsak oda, hogy mégis rakja át az órámat?

- De úgy se tény, mintha tényleg nem tudnál semmit tenni! – szólt rá Alice dühösen. Tényleg furcsa volt, hogy Edward úgy beszélt, mintha tényleg tehetetlen lenne. Úgy döntöttem, lemegyek, és kifaggatom őket, mi történt.

- Rosalie, pont te hiányoztál! – mordult fel Edward, mikor meglátott. Nem volt kellemes érzés, hogy púpnak tart a hátán, de nem vettem figyelembe.

- Nem jöttem volna ide, hogyha képesek vagytok befogni a szátokat! És egyébként meg mi ez az egész? Kinek hova kell mennie?

- Edward a fejébe vette, hogy elmegy Denaliba Tanyához.

- Ja, csak ennyi az egész? Akkor… jó utat. Megyek is.

- Rose, Edward nem egy-két napra megy.

- Hát akkor?

- Még én magam sem tudom – mondta Edward. – Majd ha úgy látom, hogy képes leszek uralkodni magamon, hazajövök. Addig pedig élvezem Tanya vendégszeretetét! – vigyorgott.

- De miért kéne elmenned? – kérdeztem értetlenül.

- Tudtam, hogy most mindenki ezt fogja kérdezgetni… - morogta Edward. – Majd Emmett elmondja. Én pedig indulok is.

- Edward, várj már!

- Megyek. Nem fogsz tudni lebeszélni erről, Alice. Úgyhogy ne tartóztassatok fel, ha kérhetem. Sziasztok!

Edward elindult határozott léptekkel. Alice megpróbálta megállítani, de Edward kitépte a karját Alice kezei közül.

- Szia Alice! – mondta, és beszállt az autóba.

- Edward, ne menj már el! – kiáltotta kétségbeesetten Alice. Mire mi odaértünk volna, Edward villámgyorsan elhajtott Volvójával.

És ki tudja, mikor fog ez a kocsi újra begurulni az udvarunkba…

- Ez nem lehet igaz.

- De, az. Elment. Tudtam megállítani. Alice azt mondta, nekik sem sikerült. És őszintén szólva én sem akartam ebben megakadályozni.

- De miért?! Carlisle, hogy engedhetted el?!

- Esme, ez Edward döntése. Nem kisgyerek már. Vagy azt akarod, hogy tényleg megölje azt a lányt? Nem jobb így, hogy mindenki azt teheti, amit akar? Nem akartam megállítani: bízok már benne annyira, hogy tudjam, nem csinál őrültségeket.

- Nem kisgyerek, ez igaz. De nem is felnőtt! Nem gondolta át ezt rendesen, ez csak ez légből kapott ötlet! Ami egy percig megvalósíthatónak tűnt! Nem gondoltam volna, hogy képes vagy elengedni őt!

- Sajnálom! Minden olyan gyorsan történt. Igazából nem volt kíváncsi a véleményemre. Csak tájékoztatott, hogy elmegy.

Carlisle és Esme kiabálását hallgattuk fent. Alice szobájában voltam, mert a húgom elhitette magával, hogy ő a hibája Edward hirtelen döntésének. Nekem pedig lassan elegem lesz az örökös …ből minden este. Márpedig Emmettnek máshoz nemigen van kedve.

- Hagy már ezt a hülyeséget, hogy a te hibád! Bella hibája! – mondtam. Időközben megtudtam a történetet, miszerint Edward majdnem megölte Bellát biológia órán.

- Ha jobban érvelek, biztosan meggondolja magát! – felelte Alice. – És miért nem láttam a jövőben?! Miért van az, hogy lassan már semmire nem jó a képességem?!

- Ez hirtelen döntés volt! – mondtam. – Nem lett volna időd látni. És lassan elegem lesz ebből az örökös sajnálkozásból, úgyhogy örülnék, ha végre felfognád, hogy nem vagy hibás.

- Kösz Rose. – mondta Alice.

- Ezt a hálálkodást halasszuk későbbre. De ha végre lehet veled normálisan beszélni, mondd már el, ki is az a Bella, aki miatt Edward elment!

- Oké. – mondta Alice és összeszedte magát. – Kiderült, hogy Bella most költözött ide, az apjához. Ma jött először ugye suliba. Tudod, ő az, akit Jasper mutatott az ebédlőbe…

- Tudom, tudom. Azért ennyire nem vagyok hülye! – szakítottam félbe.

- Szóval… Biológián Bellát Edward mellé ültették. Edward azt mondta, majdnem megölte. Egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Komoly lehetett, mert most is azért ment el, mert nem akarta, hogy megölje a lányt. Nem akart csalódást okozni ezzel senkinek.

- És akkor miért mondhatta Emmett, hogy Bella milyen jól néz ki? – kérdeztem tanácstalanul. – Nem úgy beszélsz róla, mintha valami csodás teremtmény lenne.

- Egy szóval nem mondtam, hogy csúnya! – tiltakozott Alice. – Csak azt, hogy Edward számára nagyon csábító a vére. Én mondjuk ezt nem éreztem. Ezért is furcsa ez az egész.

- Még mindig nem válaszoltál!

- Fogalmam sincs, miért mondta. Nem igazán néztem az arcát, nem akartam megbámulni – szabadkozott Alice. – Lehet, hogy tényleg szép.

- És Emmettnek attól függetlenül mi oka lenne úgy dicsérni azt a lányt, mintha valami istenféleség lenne? Nem vagyok elég neki?

- Jaj, dehogy.

- De, így van – ismertem be. – Féltékenykedik, amint hozzászólok egy fiúhoz az osztályban, de ő kedvére dicsérhet mindenkit. Ez nem igazságtalan? Mostanában beszélni sem nagyon szoktunk. Már nem tudom, mit akar igazából tőlem.

- Túl komolyan veszed ezt a dolgot szerintem – mondta Alice. Elgondolkodva nézett a sötétségbe, de szerintem csak fél füllel figyelt arra, amit mondtam. Igazából egészen máson járt az agya.

- Na, persze! – gúnyolódtam.

- Szerinted a levegőnek fecsegek? – szólt dühösen Alice.

- Attól tartok igen. – vágtam vissza.

- Tudd meg, nem így van. De ha nem szívesen élvezed a társaságom, akár távozhatnál is szörnyű idegesítő személy szobájából!

Dühösen felálltam és hangosan bevágtam magam után az ajtót. Tudtam, hogy Alice ezért is magát fogja utálni, ráadásul azt sem képes elhinni, hogy Edward hülye tetteiért sem ő felelős. Edward és Alice együtt olyan idegesítők tudnak lenni… Főleg ha az ember próbálja megvigasztalni őket, és csak ismételgetik az elvüket – hogy mindenért ők a felelősek.

- Alice-nél voltál? – kérdezte Em, mikor becsörtettem a szobába.

- Igen. És kezd nagyon elegem lenni belőle Hihetetlen, hogy mindenért magukat okolják. Ű

- Ha befejezted a dühöngést és megnyugodnál, idejönnél? – kérdezte. Tudtam, mit akar. Nekem azonban semmi kedvem nem volt hozzá. Ma semmiképp.

Engedelmesen mellé feküdtem. Ajkát az enyémre szorította. Visszacsókoltam őt, miközben szorosabban húzott magához. Egyre szenvedélyesebben csókolt, és keze egyre lejjebb haladt a testemen. Mikor elérkezett a blúzomig, megpróbálta kigombolni…

Ekkor kitéptem magam a szorításából.

- Ez most nem fog menni, Em – mondtam nyomottan.

- Miért, Rose? Azt hittem, szeretsz – mondta. Csalódás volt neki, hogy ma nem akartam kielégíteni őt

- Edwardon jár az agyam. Nem fogtad fel, Emmett? Elment! Hogy mikor jön vissza, arról fogalmam sincs. Ezt olyan nehéz… elfogadni. Végül is már annyira megszoktam őt. Hogy mindenért magát okolja, hogy folyton a gondolataim között turkál… És most elment, nagyon messze tőlünk.

- Tudom baby. De csak azt gondoltam, jobb lesz, ha elfeledkezel róluk. Senkinek nem könnyű mostanában – mondta.

- Most… egyedül muszáj lennem. Sajnálom – mondtam és felálltam. Magányra volt szükségem.

- Menj csak Rose. Aztán szólj, mikor végre megnyugodtál – mondta sértődötten.

Persze – gondoltam dühösen -, megint neki áll feljebb. Mit vár, hogy szexeljek vele, mikor az öcsém elment?

Igazából nem vagyok egy túl lelkizős típus, de az túlzás lenne, ha ez se tűnne fel. Néha azt hiszem, hogy nincsenek emberi érzéseim, ilyenkor csak még jobban vágyom arra, hogy újra ember legyek. Ha nem lenne Emmett, nem is tudom, mi lenne velem. Talán megtaláltam volna a módját és megölöm magam. Nélküle nem lenne okom élni.

Mintha kezdenénk szétszóródni. A családunk. Most elment Edward. Ki tudja, lehet, hogy Alice és Jasper kijelentik, hogy kettesben szeretnének élni. Mi Emmettel most is gyakran elhúzunk rövidebb időkre, hogy együtt lehessünk, csak mi ketten. Akkor mi maradna a nagy családunkból?

Igazából nem haragudtam senkire, azért, ami történt. Csakis egy valakire: arra a Bellára, aki elüldözte innen a bátyámat. Emberi lény, semmit nem ér számomra, Edward meg még az otthonát is elhagyja miatta?

Az ebédlőben nem néztem jól meg és ezt most már bántam. Pedig kíváncsi lennék, hogy is néz ki. Valamilyen kisugárzása van? Talán pont ezért küldték Forksba, mert otthon már nem bírták elviselni?

Elmosolyodtam e kárörvendő gondolattól, hisz annál az érzésnél nincs sok rosszabb, mikor kiraknak otthonról. Velem még nem fordult elő, de el tudom képzelni. Szerencsére nem tapasztaltam meg. Nem is akarom.

Másnap persze alig vártam az ebédszünetet.

Reggel persze a nap azzal kezdődött, hogy Emmett kíváncsi volt, miért nem mentem vissza hozzá.

- Sajnálom. Mondtam, hogy egyedül szerettem volna lenni. Em, annyi éjszaka van, nem bírod ki, hogy egyetlenegyszer nem veled voltam?

- De, kibírom – mondta dühösen. – Csak azt hittem, szeretsz!

- Persze, hogy szeretlek. De attól még lehetek egyedül, nem? Ugyanolyan élőlény vagyok, mint mindenki más! Néha jó beszélgetni valakivel!

- Itt vagyok én!

- Persze, hogy itt vagy, de nem csak te élsz a földön és ugyanolyan jogom van másokkal is beszélni, mint neked! Mit szólnál ahhoz, ha megtiltanám, hogy Edwardhoz szólj? Ha számon kérnélek? Ha nem nyugodtam volna bele abba, hogy titkolóztok?

- Ez más! Nem azt mondom, hogy ne beszélj mással! – tiltakozott Em, és mihelyst szóba került a „titkuk”, terelni kezdte a témát. – Azt akarom, hogy velem legyél, de te mintha kerülnél engem! Olyan, mintha meguntál volna. Így van? Miért csinálod ezt?

- Dehogy untalak meg! – mondtam. – Szó sem volt ilyesmiről. Veled pedig szívesen vagyok de ezen az estén muszáj volt egyedül lennem. Nem akartam, hogy eltereld a gondolataimat a „te sajátos módszereiddel”! Gondolkozni akarok! Egyedül! Olyan nehéz ezt megérteni?

- Ha ilyen jól elvagy magadban, akkor tudod mit?! Élvezd az egyedüllétedet nélkülem!

- Em, ezt nem csinálhatod! Mi bajod?! Én nem akartam összeveszni veled! – mondtam kétségbeesetten és Em hátat fordított nekem.

- Jó egyedüllétet! – mondta, miközben elment.

Dühös voltam. Ekkor jöttem rá, hogy mindketten kiabáltunk. Azt hittem, ezt a beszélgetést könnyen le tudom majd rendezni, erre tessék, megint összevesztünk. Ráadásul egy olyan apróságon, hogy egyetlen éjszakát nem vele töltöttem.

Em megváltozott, ez egészen biztos. Régen olyan aranyos volt, vicces és kedves. Most pedig csak egy folyton számon kérő, titkolózós, mufurc alak, aki mindenen megsértődik. Ez régen fel sem tűnt volna neki. Most pedig…

- Nem értem mi bajod! De ha nem vagyok elég jó neked ahhoz, hogy szeress, hát jó! – kiabáltam utána.

Egész nap levegőnek néztem. Will persze kihasználta az alkalmat, én pedig hagytam, hadd próbálkozzon. Ezzel is csak idegesítettem Emmettet. Szünetekben megnéztem volna Alice-t, de vele tegnap vesztünk össze és ma hozzám se szólt. Ültem a helyemen és szórakozottan bámultam Will szemüveges képét, miközben matematikát magyarázott az egyik osztálytárnak.

- Rosalie, tudod, lesz ez a tavaszi bál – kezdte félénken. Elpirult.

- Persze, hogy tudom. Lányok hívják meg a fiúkat, nem? – kérdeztem, pedig tudtam a választ, csak társalgást akartam színlelni. Tudtam, hogy Em (aki mellettem ült, mert nem volt máshol hely) hallja a beszélgetésünket.

- De, igen. Tudod, arra gondoltam, hogy… Hívtál már meg valakit? – kérdezte.

- Nem.

- Szóval… arra gondoltam, hogy… izé… nem akartál meghívni… engem? – az arca pipacsvörösre színeződött, pedig még nem is válaszoltam.

- Nem tudom, Will. Igazából nem akartam senkit meghívni – mondtam, majd hogy bosszantsam Emmettet, hozzátettem: - De lehet, hogy meghívlak! – és rámosolyogtam.

Hallottam, amint Em bosszúsan fújtat mellettem. Nem tetszett neki, hogy más fiúkkal is szóba állok. Bár ez a bál már kicsit talán túllőtt a célon… mindegy.

Órán Em nem tűnt túl nyugodtnak, talán a szünetben lezajlott beszélgetés járt az eszében. Megérdemli.

Persze a féltékenysége nem hagyta nyugodni. Szünetben utolért.

- Rose! – szólt.

- Tessék?! Nem úgy volt, hogy békésen egyedül lehetek? Úgy tudom, szörnyen megsértődtél rám egy semmi miatt, úgyhogy…

- Rose baby ne haragudj már rám, csak azt akarom, hogy többet legyünk együtt. Ez természetes, nem?

- Most azért mondod ezt, mert a szünetben hallottad, ahogy Willel beszélgettünk? – kérdeztem nyíltan.

Megdöbbentette, hogy rögtön tudtam, mi a célja valójában.

- Én csak… Nem akarom, hogy az a hülye…

- Mi a bajod Willel? – kérdeztem számon kérően, ahogyan ő kérdezett engem, mikor nem mentem vissza hozzá tegnap este.

- Csak nem akarom, hogy vele menj a bálba! – mondta őszintén. – Azt akarom, hogy levegőnek nézd! Olyan nehéz kérés ez?!

Tessék, már megint neki áll feljebb!

- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! Nem parancsolsz nekem! – mondtam dühösen. – Azt csinálok, amit akarok! Én sem mondom meg neked, hogy kivel beszélhetsz és kivel nem!

- Jó! Én csak ki akartam veled békülni, de ha neked ennyit érek! – mondta azzal faképnél hagyott.

Füstölögve értem be a terembe. Emmett persze elfoglalta a helyünket. Nem akartam mellé ülni, legszívesebben rá se néztem volna! Hogy meri megmondani nekem, hogy kivel beszélhetek?!

Aztán egy csúnya ötlet jutott eszembe. Meg is akartam valósítani.

Ártatlanul Will mellé lépkedtem, és kivártam, míg Emmett idenéz. Mikor szemét felénk emelte, gyorsan megböktem Willt.

- Nem ülhetek melléd? – kérdeztem és rámosolyogtam.

- Hát… pe… pe… pe… persze… - makogta, mert nem bírt megszólalni, zavarban volt. Ez mindig így van, ha a közelben vagyok. – Ho… ho… hogyne… Le… Lewis… ülj át! – szólt rá parancsolóan a fiúra, aki mellette ül. Lewis épp a közös padjuk tetején ült, lábát lóbálva, és egy haverjával beszélgettek.

- Mi? – nézett értetlenül Will-re. – Miért?

- Mert Rosalie akar mellém ülni! – mondta Will, a hangsúlyt a „Rosalie” névre tette. Nagymenőnek gondolta most magát, amiért mellette ülök, mintha még Emmettet is felülmúlná.

- Mi? – tátotta még mindig a száját Lewis.

- Rosalie mellettem akar ülni! Úgyhogy ő ül mellettem, nem pedig te! – mondta Will, mintha Lewis csak egy porszem lenne a számára. Láttam Will-en, hogy mekkora büszkeség tölti el, mert mellette ülök.

- Ja. Akkor az engem nem érdekel – mondta lenézően. Talán nem fogta fel, hogy rólam van szó. – Ez az én helyem, sajnálom. Ülj el innen akkor! Egyébként is: ki az a Rosalie?

Gondoltam, hogy azért ilyen laza, mert nem tudja, kiről beszél.

- Ő – mutatott rám Will.

Lewis persze nagyon csodálkozott. Édesen rámosolyogtam, csak hogy még kínosabb legyen neki.

- Szia! – mondtam a lehető legszebb hangomon. – Remélem, nem baj, ha én ülök Will mellé. De nekem tűnsz olyan rendesnek, hogy átengeded a helyedet. – mondtam mosolyogva. Majd keményen megkérdeztem: - Vagy nem?

- De… - motyogta. Hosszabb válaszra képtelen volt. Úgy tűnik, mindenkire összezavaróan hatok.

Elégedetten ültem órán. Sikerült Emmettet ismét felidegesítenem. Most talán jobban is, mint az előbb. Em mellé ült át Lewis, aki egész órán a tekintetemet kereste. Én persze csak rámosolyogtam, mondván, hogy nem akarok semmit tőle. Csak nem igazán fogta fel.

Óra után persze a fiúk követtek. Egyre többjük jött rá, hogy Will-nek mennyire igaza van. Csak amíg Emmettel vagyok, nem beszélek senkivel, észre sem vesznek, semmit sem számítok. De most, hogy hozzájuk szóltam, láthatták, mennyire lehet velem beszélni.

- Jössz a cukrászdába? – kérdezte Will.

- Kösz, de most nem. Szerintem van valami a gyomrommal – mondtam sietősen.

Will persze lecsüggedt.

- De kár – mondta, miközben a cipőjét nézegette és igyekezett mellettem maradni, mintha együtt sétálnánk. Pedig csak ő loholt utánam.

- Hát, igen. Remélem, nem kaptam el semmit – mondtam.

- Nem, az nagyon rossz lenne! – mondta gyorsan Will, majd vörös lett az arca.

Idegesítő, hogy mindig zavarba jön. Nem lehet vele beszélgetni.

- Majd holnap találkozunk! Szia Will! – mondtam, intettem neki (hogy azért bunkónak se tűnjek), és a kocsim felé igyekeztem.

Ma reggel összevesztem Emmettel, úgyhogy saját kocsival jutottam be a suliba. Beültem, és hazafelé vettem az irányt.

Otthon még nem volt senki. Nem tudom, hol lehetnek a többiek, nem is nagyon érdekelt. Alice és Emmett haragudtak rám, Jasperrel pedig nem is nagyon szoktam beszélni. Jó, hogy Esme nem dühös rám valamiért.

Fent villámgyorsan megírtam a házit. Igazából nem is kellett gondolkoznom a válaszokon.

Lementem, és bekapcsoltam a tévét. Hallottam, hogy egy autó áll le. Reméltem, hogy nem Emmett jött meg. Most egyedül vagyunk – kapni fogok tőle. Sebaj, majd valahogyan kimagyarázom magam.

Kinéztem az ablakon, láttam, hogy Em, Alice és Jasper jöttek. Hiányzott Edward közülük. De ő messze volt tőlünk.

Nem akartam újra összeveszni velük, úgyhogy gyorsan felmentem. A cipőmet látni fogják, és abból pedig tudni fogják, hogy itthon vagyok. Azon kívül minek kéne tájékoztatnom is őket?

-Jaj, végre itthon vagyunk! – nyögte Em, és hallottam, hogy leteszi a földre a táskáját. – Pocsék nap volt a mai.

-Tudom, nekem is. – mondta Alice. – Egész nap Edwardon járt az eszem.

-Nem értem, miért kell ekkora ügyet csinálnotok belőle! – mondta Emmett. – Elment, elment. Majd visszajön. Addig meg éljük az életünket, nem?

-Azért ez más. Nem csak hogy elment, de ki tudja, mikor jön haza! És olyan hirtelen volt! Edward mégiscsak a testvérünk!

-Bella miatt nem értem, miért kellett elmennie! – szólt Jasper. – Nem tűnt túl veszélyesnek.

-Bella igazán kedves – jegyezte meg Em.

Megdermedtem. Már megint Bellát dicsérni. De hát miért csinálja, mikor tudja, hogy hallom…

…A cipőm! Nem hagytam kint, elraktam! Akkor most nem is tudják, hogy itthon vagyok!

-Honnan veszed? – kérdezte Alice. – Talán ismered?

-Mi az hogy! Ma már beszéltünk. Talán kicsit élénk, de csak az idegenekkel. A végére egészen kinyílt. Amúgy szerintem igenis szép! Rose mindig azt szajkózza, hogy milyen csúnya.

-Apropó, Rose. Miért is haragszik rám? Egész nap hozzám se szólt. Kezd elegem lenni belőle. Em, nem kérdeznéd meg?

-Nem.

-Miért?

-Mert jelenleg hozzám sem szól. Egész nap azt játszotta, hogy levegő vagyok, és idegesített azzal a Will gyerekkel. Utolsó órán MELLETTE ÜLT!

Alice csodálkozott.

-Tényleg? Akkor tényleg nem szeret. Mikor mondtad, hogy így van, hülyeségnek gondoltam. De ezek után… nyilvánvaló.

Em sóhajtott.

-Mindegy. Ha elunt, elunt. De minek búsulni, mikor itt van Bella? Már most olyan szép, mint Rose, hát még milyen lehet vámpírként!

Én azonban nem hallottam többet.

Alice nem is haragudott rám, csak én hittem azt. Most magamra haragítottam. Látni sem akar.

Emmett pedig, a férjem, épp Bellát dicséri. Én messze nem vagyok olyan szép szerinte, mint Bella.

Mindenkit magam ellen fordítottam. Bennem van a hiba?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés