Felvittem őt a szobájába, és elég volt csak Rose-ra néznem, hogy tudjam, nincs ott helyem. Carlisle várt az ajtóban, és csöndesen továbbhaladt velem le a lépcsőn. Esme egy flanelingben, és egy kopott farmerben várt bennünket a nappaliban.
- Menjetek csak, rendben leszek – mondtam közömbösen. – Vadásszatok, és próbáljátok meg elfelejteni a gondokat.
- Reggelre itthon leszünk – ígérte anyám, és már el is tűntek az erdőben.

Éreztem az őrületem, határozottan tudtam, hogy ebből nem kerülhetek ki józanul. De nem bántam, annyira nem, hogy élveztem ezt. Semmit nem éreztem azon kívül, hogy elmebeteg vagyok, és lebegek. Halott voltam, halhatatlanul halott. Évszádok sora várt még rám, Bella nélkül, és mégsem fájt ez. Semmi nem volt könnyebb, mint ott állni az ablak előtt, bámulva az erdőt.
Minden olyan letisztult volt most körülöttem: tudtam, hogy Bella meg fog halni, pedig annyi helyre el akart még jutni a világban. A családom már nem volt a családom. Jacob kudarcot vallott, aminek először örültem, ám néhány órával utána már nem is számított. Nem sikerült volna neki Bellából kiszednie a gonoszt, még ha apám vagy én segítettünk is volna neki. Abba is belehalt volna Bella, egyszerűen elkéstem. Az iránta érzett szerelmem már nem volt a régi. Persze erősebb volt, mint valaha, de megfagyott bennem. Soha nem hittem volna, hogy valaha annyira fontos lesz a testemmel elmondani, mennyire szeretem, pedig az lett. Hiányzott. Nem igazán magam miatt, inkább amiatt, hogy biztosítsam őt, hogy nem tud olyan döntést hozni, ami miatt eltávolodnék tőle. Az őrületem mellett ez volt az egyetlen – talán természetes – érzésem.

- Ha vágysz utána – és bár nem teheted meg vele -, legalább miért nem csókolod meg néha? – szólt csendesen a hátam mögül Jasper.
- Képtelen vagyok rá. Talán az őrületem az, ami visszatart – formálta a szám a szavakat, és úgy éreztem, a szám most különálló tőlem.
- Nem érezlek őrültnek – állt mellém Jazz. – Inkább olyan vagy, mint egy… ösztönlény.
- Azok vagyunk, Jasper! A vámpírok ösztönlények!
- Nem pontosan így értettem. Csak létezel, és kész. És a létezésed egy kicsi mellékágán még vannak értelmes vágyaid. De talán az is csak az ösztöneidből fakad.
- Arra gondolsz, hogy kívánom őt? – kérdeztem, csakhogy mondjak valamit. Nem érdekeltek a szavai.
- Többek között. Vagy az, hogy annak ellenére véded őt szakadatlanul, hogy szét akarod tépni.
- Széttépni? – morogtam, és meglepődtem, hogy harag gyúl bennem.
- Hogy kivehesd…
- Ó, persze. Kivenni – biccentettem, és ismét egyhangú lettem. – Túl késő, Jasper. Semmi nem fontos mától. Fel fogok készülni a halálára, és kész. A ti halálotokra is. El fogok menni, mikor bekövetkezik a halála.
- De mi nem fogunk meghalni – jegyezte meg kételkedve.
- Ó, dehogynem – vigyorodtam el gúnyosan. Jacob Black soha nem hagyná megbosszulatlanul Bella halálát. De én akkor már nem leszek itt. Nekem el kell mennem még sok helyre. Tudod, az ösztöneim miatt. Meg kell majd védenem Bella emlékét.
- És utána fogsz menni valaha? - a hangjában nem volt sem gúny, sem helytelenítés.
- Természetesen az ösztöneim ezt kérik tőlem. De a kicsi mellékág okosabb ennél. Nem halhatok meg. Akkor nem lenne semmi esélyem a büntetésre a halála miatt. Te sem halhatnál meg, ha Alice esetleg…
- Nem, természetesen – értett egyet. – De a te elméleted alapján én egy helyen lehetnék vele.
- Hm, igazad van. A pokol az egyetlen lehetséges menedékünk.
- És mi van, ha – kezdte és várt, hogy meghallgatom-e, így ránéztem egy pillanatra -, ha Bella túléli ezt.
- Ez nem potenciális érv arra, hogy rábírj a normalitásra, Jasper. Látom a gondolataid, ne feledd – figyelmeztettem. – Nem tilthatom meg, hogy ne próbálj rajtam segíteni, nyilván mindenki ezt kéri Tőled. Sajnálom, hogy éppen Rád szakad ez, de a képességed megköveteli.
- Nem használ a képességem – szúrta közbe.
- Nem. Nem is fog, mert nem engedem el az őrült énemet. És mivel a képességed nem használt, most próbálsz szavakkal meggyőzni, így van? – kérdeztem, de kikerülte a választ.
- Az őrültek képesek tudatában lenni az elmebajuknak? – elmélkedett motyogva. – Én ezt eddig nem így hittem.
- Ha ember lennék, elképzelhető, hogy nem lenne a válasz. De vámpír vagyok, és az elmém egy része sokkal fejlettebb annál, semmint figyelmen kívül hagyja a változást a másik részében. Ez olyan, mint a vérszomj. Tudod, hogy létezik, tudod, hogy nem jó, és mégsem akarsz tőle szabadulni. Mert ez is éltet téged.
- Hová akarsz kilyukadni? Azt mondod, hogy az őrületed éltet Téged?
- Pontosan ezt akarom mondani. Az, hogy az elmebetegség körbeölelte az agyam, segít nekem. A fájdalmam odaláncolódott az őrületemhez, hogy a józan eszem láthassa a tényeket. Én most már mindent letisztulva látok, Jasper. Az aggódásom itt van bennem Bella iránt, de tudom, hogy értelmetlen. Értelmetlen Bella testébe a gyógyszereket beadni, és értelmetlen, hogy kívánom őt. Nincs semmi, ami megmenthetné őt. Ez egy új szint, ahová kerültünk. Látom, hogy a halál hamarosan elragadja tőlem, és látom, hogy mit kell majd tennem. Nem azért, mert szeretem őt, nem azért, mert ezt akarná, de el kell mennem azokra a helyekre, ahová el akart jutni. Ha másképp nem tud eljutni, akkor eljut általam. Ez a minimum azok után, hogy megfosztottam őt ez emberi élet szépségeitől. Bezárva egy erdő mélyén felépített palotába, elragadva őt a világtól. És még megannyi dologtól fosztottam meg, de azokat nem tudom megtenni helyette.
- Nem kényszerítetted – tette a kezét vállamra.
- Hogy mit tettem vele, arra nem elég megfelelő szó a kényszerítés. Ez inkább kötelezés volt. Kapott egy „választási lehetőséget”, ami ellen megpróbált küzdeni, de én magamhoz köteleztem őt. Hozzám kellett jönnie.
- Nem érzem, hogy megbántad volna.
- Soha, de soha nem fogom megbánni, hogy ő a feleségem. A hibát, ahogy meg kellett tennie, azt bánom.
- Minden nap könyörögnek, hogy segítsek Neked és Bellának – szólt némi hallgatás után. – De az az igazság, hogy gyűlölök a közeledben lenni. Bellában legalább van némi öröm és szeretet. De te… nem tudom elmagyarázni, amit érzel. Ez túl bonyolult. És én nem értem, hogy te mégis mindezek ellenére, hogy látod magad ennyire tisztán. Látod, hogy őrült vagy, tudod, hogy mi fog következni, és mindezek ellenére tisztában vagy mindennel. Miért?! – követelte haragosan.
- Ez az, amire nem keresem a választ. Van még pár napom arra, hogy élvezhessem Bella szívdobogását. Nem akarom arra fecsérelni, hogy további kérdéssorokat tegyek fel magamnak. Ráérek utána foglalkozni ezzel, persze csak, ha akarok. De nem valószínű, hogy be fog következni – mondtam nyugodtan.
- Féltelek téged, Edward. Tudod, egy valamivel azért nem vagy tisztában – hadarta hirtelen.
- Mégpedig? – húztam fel a szemöldököm, ahogy ránéztem.
- Annyira magadnak való vagy és önző! – mondta indulatosan, és a keze visszahullt a teste mellé. Visszafordítottam a tekintetem az erdőre, és elmosolyodtam.
- Mit gondolsz, ha nem lennék vele tisztában, akkor minden más lenne? Nem lennék őrült, nem lennének beteges ötleteim, és nem büntetném magamat? Pontosan tudom, hogy önző és magamnak való vagyok. Az őrületem is önző dolog. Ahogy mondtad, látok mindent.
- Akkor miért nem változtatsz?! – vicsorgott Rám dühösen.
- Már mondtam, Jasper. Ha nem volnék részben őrült, nem látnék tisztán sem.

Jasper felmorgott, és kiviharzott a házból. Hangos csattanással zuhant egy fa a földre. Halottam, ahogy Emmett megállítja az erdőben. Jasper felbőszült gondolatain keresztül mindent láttam.
- Beszéltél vele? – suttogta türelmetlenül.
- Beszéltem vele, összehazudtam fűt-fát Neki, de hajthatatlan – felelte Jasper fojtott hagon, inkább a dühtől, semmint a titkolózás végett.
- Meghibbant, igaz? – kérdezte Emmett. – Teljesen paff lett.
- Nem akarok a közelébe menni többet, totálisan kikészült. Bella hozzá képest egy boldog királykisasszony!
Elöntött a harag, hogy boldognak merte Bellát titulálni. Kiléptem a tornácra, és hidegen szólaltam meg.
- Most azonnal idejöttök mindketten! Gyerünk! – szűrtem a fogaim között.
Emmett ért oda hamarabb, megfeszült izmai élesen kirajzolódtak ingén keresztül, ahogy vadászpózba görnyedt. Jasper összecsattintotta az állkapcsát, és idegesen lépkedett jobbra-balra.
- Most esélyed van arra Jasper, hogy soha többé ne kelljen a közelembe lenned! Lehet, hogy ez a sorsom. Emmett, miért nem gyújtasz tüzet? Szeretsz a tűzzel játszani, nem igaz? – nevettem fölényesen, és nagy levegőt vettem, és ők is mélyen beszívták magukba a koraesti levegőt.
- Kutyák – zihálta Jasper, és Emmettel együtt az erdő irányába fordultak…