Elindultam Charlie felé, de elbotlottam minden második lépésnél, nem volt erőm hazamenni, leültem egy kitört fa törzsére és a felismerés villámcsapásként hasított belém. A rétünk szélén ültem. Csak sírtam és sírtam. Már az eltört kezemben lévő fájdalom is lágy simogatásnak tűnt a szerelmem utáni vágyódásban. Önkívületben mondtam Jacobnak, hogy szeretem, de Edwarddal soha nem érhet fel. Vele senki sem érhet fel soha. Újra elveszítettem, ez most az én hibám volt.

-        Bella? –halottam egy száraz hangot. –Neked már otthon kellene lenned! –förmedt rám.

-        Ki vagy te? – néztem a sötét alakra.

-        Alice… - érzelmek nélkül beszélt.

-        Más vagy!

-        Te vagy más! Mit tettél? Észnél vagy? De, te tudod! Te tetted tönkre a bátyám életét! Ezért sosem tudok megbocsájtani neked! Még Esme is…

-        Esme is gyűlöl?

-        Nem így mondanám, hanem inkább… megvet! – a hangja tényleg tükrözte az undort, nemhogy csak életem szerelmét vesztettem el, hanem a legjobb barátnőmet is.

-        Sajnálom… - a hangom minden erőlködésem ellenére könnyek közepette elcsuklott.

-        Bella, ne nekem mond, én már nem tartozom neked semmivel, semmi kedvességgel, nem vagy a barátnőm, már nem vagy a Cullen család tagja sem, jól elszúrtál mindent! – olyan közömbösséggel beszélt hozzám, hogy hirtelen halálfélelem lett úrrá a testemen. – Elköltözünk. Csak úgy megjegyzem, úgyis utáltam itt lenni.

-        Alice… - nyöszörögtem.

-        Viszlát, Bella, vagyis szia, mert nem fogsz többé látni minket, csakhogy tudd, egy napja még imádtalak… de mindent elszúrtál.

Hirtelen tűnt el, olyan hirtelen, hogy még én sem tudtam felfogni, olyan hülye voltam. Összeestem a földön és csak sírtam, a torkom úgy összeszűkült, hogy alig kaptam levegőt. Egy halk kacaj rángatott ki az eszméletvesztésből.

Mikor felnéztem, rájöttem, hogy csak pár méterre van tőlem a halál. Victoria állt a rét másik oldalán és fogai rám villantak.

-        Sajnálom Bella! – a nevemet érezhető, szinte tapintható undorral ejtette ki.

Ez volt az utolsó hang, amire emlékszem, nekicsapódtam egy fának, ami kitört, a vér kiszökött belőlem, beborította az egész testemet. Victoria hideg fogai a nyakamba hatoltak. De még láttam valamit egyetlen egy dolgot, Ewardot, felém rohant, ordított, a szájáról le tudtam olvasni azt, amiért jött felém.

„Szeretlek, Bella” nem tudtam eldönteni, hogy hallucinálok e, vagy ez a valóság, minden olyan gyorsan történt, még én is undorodtam magamtól. A sötétség hirtelen ragadott magával és többé nem jöttem a felszínre. Életem szerelmét egy nap alatt elvesztettem. Örökre egyedül a sötétben és semmi fény. „Számomra az a pokol, ahol nem lehetsz velem!”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés