Carlisle felrohant Bellához, és Esme is elindult utána, de Alice csendesen óva intette, hogy higgye el, nem akarja most látni Bellát. Ám ő maga felment Carlisle után, és Jaspert is magával vonta. Jacob rohant a ház felé, üvöltve próbált lenyugtatni. Pedig Seth szerint ma nem lesz harc.
- Hamarosan itt lehetnek…– mondtam unottan. Pánikolnom kellett volna, hogy mi lesz Bellával, de képtelen voltam bárminemű normális érzést kicsikarni magamból.
„Téves riasztás, téves riasztás” – gondolta Jacob, miközben közelített a házhoz.
– Bocsánat. Seth túl fiatal. Elfelejt dogokat. Senki se támadott meg minket. Téves riasztás. Itt kint nem történt semmi. Megkaptad az üzenetet?” – kérdezte.
Csak bólintottam. Carlisle és Rosalie lehozták Bellát egy kórházi ágyon, Alice és Jasper pedig a műszereket hozták, óvatosan tartva azokat, hisz egytől egyig Bella testéhez voltak csatlakoztatva. Esme és Emmett villámgyorsan eltolták a bútorokat, hogy a nappali közepén csináljanak helyet Bellának.
- Nem akarok több tűt magamba, Carlisle – nyöszörögte Bella.
Automatikusan fordítottam a fejem a hang irányába, de csak egy pillanatra, mert Bella kérlelően nézett rám.
- Sajnálom, Bella, muszáj, hisz ma sem maradt benned semmi étel, talán ez az infúzió… – válaszolta apám elhaló hangon. Láttam a gondolatain keresztül, hogy Bella szeme könnybe lábad, és ahogy szabad kezét a hasára simítja. Összeborzongtam a látványtól. Inkább engedte, hogy fájjon mindene, csakhogy az a… éljen. Intettem Jacobnak, hogy menjen el, de ottmaradt hallgatózni.
„Mi történik itt?” – kérdezte, de nem méltattam válaszra, bentebb mentem a nappaliba. Bella addigra elbóbiskolt.
- Téves riasztás volt – magyaráztam. - Valami felizgatta Sethet, és elfelejtette, hogy figyelünk a jelzésre. Ő nagyon fiatal.
- Jó, hogy egy pelenkás őrzi az erődünket – dörmögte Emmett.
- Ők nagy szívességet tesznek nekünk ma este, Emmett! Nagy áldozatot hoztak! – mondta Carlisle.
- Igen, tudom. Csak irigykedek. Bár én lehetnék ott kint!
- Seth nem hiszi, hogy Sam ma támadni fog – mondtam gépiesen. Csakhogy Emmett ne irigykedjen a semmire. – Nem, hogyha mi figyelmeztetve vagyunk, ráadásul hiányzik két ember a falkájukból.
- És Jacob mit gondol? – kérdezte Carlisle.
- Ő nem ennyire optimista – vontam vállat, majd olyan közel mentem Bellához, amennyire még Rosalie elviselte.
Aztán senki sem szólalt meg. Bella légzése durvább volt, szenvedőbb, mint az elmúlt napok során. Néha megakadt és kitért a ritmusból. A szívverése túl gyors volt.
- Ne érj hozzá! Felébreszted! – suttogta Rosalie, ahogy Carlisle morfiumot akart beadni Bellának. Fáradtan felsóhajtottam.
- Rosalie – mormolta Carlisle szigorúan.
- Ne kezdd, Carlisle! Korábban hagytuk, hogy keresztül vidd az akaratodat, de ez minden, amihez hozzájárulunk – tiltakozott Rose.
Bella attól félt, hogy a sok morfium árthat a lénynek. És Rosalie persze az anyai ösztönöknek hitt, nem az orvostudománynak. Bella nyöszörögni kezdett, és én azonnal fölé hajoltam, mint ahogy Rosalie is.
„Kotródj innen!” – sziszegte gondolatban. Ráemeltem a tekintetem, és azt tátogtam, hogy „megöllek”. Emmett azonnal közöttünk termett.
- Nem ma este, Edward! Van más dolog most, ami miatt aggódhatunk – emelte fel a kezét Emmett.
Elfordultam tőlük, s csak akkor vettem észre, hogy Jacob az ablaknál leskelődik. Talán azt hihette, hogy emiatt lettem dühös, mert elrohant, vissza az erdőbe, azon keseregve, hogy Bella csak rosszabbul és rosszabbul lesz minden egyes percben.

Aznap éjjel már nem jött vissza se Jacob, se Seth. Emmett próbálta rávenni Rosalie-t, hogy menjenek el vadászni, ám ezzel csak azt érte el, hogy alaposan összevesszenek.
- Mégis mit hiszel, Em?! Ne hidd, hogy nem tudom, miért akarsz elküldeni! Edward pártját fogod, és meg akarsz ölni egy ártatlan babát!
- Ne beszélj bolondokat, Rose! Én csak azt hiszem, végül te fogod megölni Bellát, ha nem vadászol hamarosan.
Rose keze előrelendült, és teljes erejéből arcon vágta Emmettet.
- Soha nem lennék képes megölni őt! Hogy volnék képes megölni egy édesanyát? – sziszegte félőrülten.
- Abban a pillanatban nem arra fogsz gondolni, hogy Bella anya lesz, hanem…
- Haha – kacagott fel Rose. – Igazad van, nem fogok! Tudod mire fogok gondolni? A gyerekre, hogy az enyém lehet! Lehet, hogy még élvezettel is ölöm majd meg Bellát! – vágta Emmett képébe. Emmett elborzadva hátrált egy lépést.
- Rose… kérlek, légy észnél!
- Nem gondolja komolyan – sóhajtottam fáradtan. – Igaz, Rosalie?
- Tudom, hogy folyton a fejemben turkálsz. Minek kérdezel bármit is, ha úgyis tudod a választ?! - Ó, akkor engedd meg, Rose, hogy felvilágosítsam Emmettet – mondtam gúnyosan, majd ünnepélyesen Emmettre néztem. – A kedves feleséged egyelőre nem tudja eldönteni, mekkora mértékben fontos neki Bella élete, és hogy mi helyes morálisan. Ne aggódj, azért az ocsmány terveiben te is ott vagy, mint a cirkuszi majom, aki a bébit és Bellát szórakoztatja.
- Rosalie?! – kérdezte élesen Emmett.
- Most mi van?! – háborgott Rose, kissé szégyenkezve. – Csak nem gondoltad, hogy egy cseppet sem számítasz?!
- Ah, nem, persze, hogy nem! Csak gondoltam, kicsit magasabb posztom lesz egy cirkuszi majomnál – mormolta sértetten, majd elviharzott a szobájába.
Rosalie rám meresztette a szemeit, mire én csak kérdően felvontam a szemöldököm. Végül Rose engem átkozva, Emmett után ment.
Bella ágya mellé álltam, és gyengéden megcirógattam az arcát. Esme megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy végre „törődök” Bellával. Bella elfintorodott érintésemre, és a fogsora vacogva összekoccant. A szemhéja rebbenve nyílt fel. - Oh, Edward – lehelte boldogan, és elkapta a kezem.
- Sajnálom, kedves, nem akartalak felébreszteni – szabadkoztam.
- Már ébren voltam. Kérlek, mondd majd meg Emmettnek, hogy sajnálom. Miattam veszekednek, és ezt nagyon szégyellem.
- Ne mondj ilyeneket! – ingattam a fejem. – Elég „öregek” ahhoz, hogy elrendezzék maguk között ezt a kis félreértést. Te nem tehetsz semmiről, életem.
- Ne menj színésznek – mosolyodott el halványan. Összehoztam egy bágyadt mosolyt.
- Ha mégis megpróbálnám, majd veszek leckéket előtte.
- Milyen jó, hogy neked van még esélyed – suttogta.
- Ezt hogy érted? – hajoltam arcához közelebb.
- Hát, én már annyira pocsék színész vagyok, hogy semmilyen lecke nem segítene rajtam. Egyetlen tehetségem van – kuncogott, ami száraz köhögésbe fulladt. Erőtlenül kapkodott levegő után, és mintha semmi baj nem lenne, tovább folytatta. – Állandóan rekordokat döntök meg.
- Ah, igen, igen. Ez nem is volt kérdés soha – simogattam meg homlokát.
- Segítesz összeszámolni őket? Az én memóriám nem olyan tökéletes, mint a tiéd – szorította meg a kezemet, azonban ős sorolta fel a teljesítményeit. Összeszámolta, hogy hány baleset és vámpírtámadás érte, hogy hányszor hazudott Charlie-nek és Renée-nek anélkül, hogy lebukott volna, majd kissé felemelkedett, hogy a fülembe suttogjon: - És a legfontosabb sikerem, hogy csodás napokat töltöttem el veled egy gyönyörű szigeten. Ha másért nem, hát ezért még szerethetsz… egy kicsit – fejezte be bánatosan.
- Bella! – méltatlankodtam. – Hogy mondhatsz ilyet?!
- Edward! – szólt komoly hangon. – Tudom, hogy megbántalak, hogy az őrületbe kergetlek a… a makacsságommal, azzal, hogy meg fogom szülni őt!
- Hjaj, Bella, kedvesem! – ráztam meg a fejem. – Hát nem emlékszel? Nem emlékszel, hogy mit mondtam néhány hónapja? Gyűlöltem a gondolatot, hogy tőlem nem lehet gyereked! Hogy nekem nem lehet tőled egy csöppségem! Ha lenne biztos mód rá, hogy túléld ezt, akkor én lennék a legboldogabb! Én lennék a legbüszkébb a világon! De – haboztam - … nem látunk kiutat, Bella! Ha te meghalsz, ha itt hagysz egyedül ebben a világban, akkor…
- Nem lennél egyedül – szipogta, és a kezemet a hasára tette. – Ő itt lenne neked! Itt lesz neked, mindig! Persze… csak ha szeretni fogod – tette hozzá, de inkább hangzott kérdésnek. Akaratlanul is felnyögtem.
- Kérlek, Bella – nyöszörögtem.
- Semmi baj – eresztette el a kezem. – Semmi baj, Edward. Majd egy napon, mindent másképp fogsz látni. És megígérem, hogy itt maradok veled, ha ez az ára, hogy szeresd őt! Mert ugye ez az ára, igaz? – nézett rám csalódottan.
- Bocsáss meg nekem, Bella – hunytam le a szemem. – Nekem te vagy az életem. És ezen nem tudok változtatni…
Habár Bella nem válaszolt, mégis úgy éreztem, hogy az imént lezajlott, csendes beszélgetésünk hasonlóan szörnyű veszekedés volt, mint Rosalie és Emmett vitája. Azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt időm kiengesztelni Bellát. De a legfőbb baj az volt, hogy lehetetlennek tűnt, hogy meggondoljam magam az izé iránt érzett érzelmeimmel kapcsolatban. Emmettnek ideje és esélye is végtelen volt arra, hogy Rosalie-val kibéküljenek. Abban a másodpercben megértettem, hogyha én nem lennék, akkor a világon minden szép lenne. Bárcsak elkésett volna Bella… bárcsak végzett volna velem a Volturi.