Az éjszakát egy széken ülve vészeltem át, Bella oldalán. Carlisle egyetlenegyszer jött oda hozzám, hogy közölje velem a tényeket.
A másik oldalán Rosalie ácsorgott, lekicsinylően nézve rám. Emmett kettőnk között állt, a kórházi ágy fejtámlájánál, és fogalma sem volt arról, kit védjen, ha a néma gyűlöletünk tettlegessé válik.
Végül úgy döntött, mindenképp Bellát fogja védeni. Rápillantottam, odabiccentve neki.
„Bella elmebeteg, ez száz. De semmi kedvem végignézni, hogy önhibátokon kívül baja essen. Nektek semmi bajotok nem eshet.” – üzente gondolatban. Csúfondárosan rávigyorogtam Rosalie-ra.
- Akármit is mondott neked, attól még nem vagy más, csak egy szörnyeteg, aki meggyalázott egy ártatlan emberlányt, a gyerekét meg nem akarja. Megölhetsz, ha így látod helyesnek. De ugye nem gondolod, hogy majd Bella megdicsér, hogy micsoda hőstettet vittél véghez „miatta”? – suttogta maró gúnnyal a hangjában.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, miközben az ablakhoz sétáltam.
„Csak fel akar dühíteni, mert tudja, hogy előnyt élvez mindenben” – gondoltam magamban. Előreszegeztem az államat, és figyelni kezdtem az erdőt. Korán volt még, de egy-egy gondolatfoszlány felém nyargalt. De ez sem Jacobé, sem Sethé nem volt. Koncentráltam az idegen hangra. „Idióta Seth” – hajtogatta magában. Az arcom nem rezdült, mikor rájöttem, Leah járkál a környéken. Seth nem sokkal ezután kirohant a fák közül, hogy értesítsen, Leah csatlakozott hozzájuk. Várta, hogy mondjak valamit. De ugyan mit izgatott volna egy kislányfarkas? Elfért Jacob és Seth mellett, és ha arra került volna sor, hogy nem kívánatos személlyé válik, akkor csak szólok Emmettnek vagy Jaspernek. Seth ideges volt, hogy Leah és Jacob összevesznek, ezért nem várt tovább, visszament hozzájuk.
Bella szíve összevissza vert, és ez a hang kitöltötte a fejemet, egészen addig a pillanatig, míg fel nem ébredt. Odaálltam mellé, és megcsókoltam a homlokát.
- Szia – motyogta, és megsimogatta a derekamat. A csövek megfeszültek a karja és a gépek között.
- Óvatosan, ne erőlködj – fogtam meg a kezét, és visszaraktam az ágyra. – Tudsz enni? Vagy legalább inni?
Az arca eltorzult.
- Megpróbálok. Rose, kérlek – pillantott fel rá. Rosalie megpaskolta Bella arcát.
- Innod kellene először – mondta, aztán a konyhába ment.
- Edward – suttogta halkan Bella.
- Igen, kedvesem? – Leguggoltam az ágy mellé.
- Szeretném, ha elmennél vadászni. Szomjas vagy – nézett a szemeimbe.
- A vadászat nem segítene most Bella, se nekem, se neked. Én jól vagyok, csak hadd használjam ki a réseket, mikor Rose fél percre magadra hagy – kértem, és az arcát cirógattam. Neki nem mondtam el. Képtelen voltam, tudtam, hogy még most sem maga miatt aggódna. És azt nem bírtam volna elviselni. – Ha van bármi, amit szeretnél, Bella, megteszem. Túl vagyok azon a ponton, hogy megváltoztassam a véleményed… azt hiszem – sóhajtottam, aztán Jacob gondolatai áramlottak a fejembe. Emberi alakban közeledett felénk.
- Carlisle, megtennéd, hogy kimész Jacob elé? – kérdeztem színtelen, hadaró hangon. Carlisle a következő pillanatban mellettem termett.
- Nem hat semmilyen gyógyszer – suttogta elkeseredetten, de Bella ezt nem hallhatta.
Carlisle összeroppant a tudattól, hogy semmit nem tudott tenni Bella jobbulása érdekében. A saját lányának tekintette őt. És az időnk lejárt. Az éjjel közepén apám közölte, hogy az intravénás táplálás sem segít. Az a valami mindent eltaszított magától, csak Bella életerejét akarta. Órái voltak hátra. Éreznem kellett volna, hogy a veszteség súlya lassanként leszáll rám. Mégsem történt semmi. Az agyam és a szívem csak azt kattogta, maradj vele, maradj vele.
- Nem, nem is fog – feleltem kiüresedve. – Jacob – figyelmeztettem.
- Megyek!
Rosalie visszatért, kezében egy pohár gyümölcslével. Bella megkért, hogy segítsem őt fel. A hasamnak döntötte a fejét. Rosalie szívószálat tett a pohárba, és Bella szájához tartotta.
- Nem megy – fordította el a fejét Bella. – Pocsék szaga van, vidd innen, Rose!
Átkaroltam kedvesem vállait, gyöngéden visszatolva a párnára.
Jacob és apám a tornác lépcsőjén ültek.
„- Mit csinál vele az a dolog? – kérdezte halkan. – Sokkal rosszabbul van, mint tegnap este. Láttam… A csöveket és mindent. Az ablakon keresztül.”
„- A magzat nem fér össze a testével. Túl erős, de ki kell bírnia egy ideig. A nagyobb probléma az, hogy nem fogad el táplálékot. A teste elutasít minden élelmet. Megpróbáltam intravénásan táplálni, de nem szívja fel. Minden körülmény gyorsítja a folyamatot. Figyeltem őt – nem csak őt, de a magzatot szintén – éhen hal, egy órán belül. Nem tudom megállítani, nem tudom lelassítani. Nem tudom kitalálni, mit akar – a végén megtört apám kimerült hangja.”
Pokoli volt megint végighallgatni Carlisle mondatait. Mert ami az embereknek egy óra volt, nekem csak egy másodpercnek tűnt.
Búcsúznom kellett volna? Megígérni, hogy kiszedem belőle a lényt, és vigyázok rá? Bár tudtam volna, mi a helyes. El kellett volna neki mondanom, hogy vége, mindennek vége, de ahogy figyelte az arcom, tudtam, hogy kezdettől fogva felfogta, mi lesz a vége.
- Ne félj – kérte fojtott hangon. – Tudod, mit kell majd tenned. Talán ma, vagy holnap. Kiveszitek őt, aztán megpróbálsz átváltoztatni. Csak tégy mindent a helyes sorrendben.
- Csss – ráztam meg a fejem.
Folytattam volna valamivel, valamivel, ami kipukkasztja ezt a nyomasztó burkot körülöttünk. Szerettem volna szorosan átölelni, ezerszer félteni Victoria vagy a farkasok miatt, bármit, csak ne kelljen a halálát végignéznem. Ne kelljen őt elengednem, tudva, hogy nincs esélyem vele a másvilágon újra együtt lenni. Ám mindeközben kénytelen voltam figyelni apámra és a farkasra.
Jacob haragos gondolatai egy másodpercre teljesen elvonták a figyelmemet Belláról.
„El kellene mondanom nekik, mit akar igazából az a kis szörny: halált és vért, vért és halált.”
- Vér – mormoltam magamnak.
Bella hasára pillantottam, aztán az ajkaira. Nem…nem lehet! Hevesen akartam tiltakozni a valóság ellen. Pedig Jacob mondata mindent felülírt. A szörny vért akart. Ó, hát hogyne! Hiszen én magam is szörny voltam! Egy szörny, aki vérrel táplálkozott. És az a valami az én utódom volt. Összerezzentem. Miért az én tulajdonságaimat kellett örökölnie? Miért nem lehetett emberi? Zavarodottak voltak a gondolataim. Miközben igyekeztem elnyomni magamban a víziót, miszerint ez a rettenetes nyolc napnak valójában boldog, várakozásteljes kilenc hónapnak kellett volna lennie, már reménykedni kezdtem. Carlisle-nak tudnia kellett valami módot, hogy az izé vért kapjon, hogy Bella ennek hatására túlélje mindezt.
- Mindjárt visszajövök, Bella. Szeretnék beszélni Carlisle-lal egy percet. Rosalie, kijönnél velem? – pillantottam rá. Az ő engedélye kellett mindehhez.
- Mi történt Edward? – kérdezte Bella rekedten.
- Semmi amiért aggódnod kéne, szerelmem. Csak egy percet kérek. Rosalie, légy szíves.
- Esme! - hívta Rosalie. – Őriznéd Bellát helyettem addig?
Esme lelibegett az alsó szintre.
- Persze – mondta.
- Carlisle – suttogtam.
-Mi az, Edward?
- Talán rosszul fogtunk hozzá. Hallgattalak titeket, és amikor arról beszéltetek, hogy… a magzat akarhat valamit, Jacobnak volt egy érdekes elképzelése.
Napok óta először láttam a reményt felpislákolni.
„Nekem? Mire gondoltam? Azonkívül, hogy végiggondoltam kiket utálok? Legalább ebben nem voltam egyedül. Elmondhatom, hogy Edwardnak nehéz volt kihasználni minden idejét, amíg még a magzat gyenge volt.”
- Nem egészen erre a részre gondoltam. – folytattam. – Meg kell adnunk Bellának, amire szüksége van. És a testének szintén el kell fogadnia, amit nyújthatunk neki. Talán először olyat kéne neki adni, amire… a magzatnak van szüksége. Talán ha ki tudjuk elégíteni az igényeit, az hatásosabban segítene neki is.
- Nem tudlak követni Edward – mondta Carlisle.
- Azon töprengtem Carlisle, ha a teremtmény jobban vámpír, mint ember, nem jössz rá mire van szüksége? Amit még nem kapott? Jacob rájött.
„Rájöttem?” Jacob visszagondolt a beszélgetésre, megpróbált emlékezni, mikre gondolt közben. Ugyanakkor jött rá, amikor Carlisle megértette.
- Oh! – mondta meglepődve – Úgy gondolod… szomjas?
Rosalie sziszegve engette ki a levegőt. Már nem bizalmatlankodott tovább.
- Hát persze! – morogtam. – Carlisle, vannak 0 negatívok félretéve Bellának. Jó ötlet! – tettem hozzá. Azt akartam, hogy Rose és ő rábolintsanak.
- Hmm. – Carlisle elgondolkozva az állára tette a kezét. – Erre kiváncsi vagyok… Mi lehet a legjobb mód ahogy beadhatnám…
Rosalie megrázta a fejét.
- Nincs időnk ezen gondolkozni. Én azt mondom, csináljuk hagyományos úton.
Egy pillanatra lehunytam a szeme. Mégiscsak sikerülhet ? Hiszen mindketten elégedettek a lehetőséggel.
- Várjatok egy percet! – mondta Jacob halkan – Csak tájékozoódáképpen. Ti… Ti arról beszéltek, hogy megitatjátok Bellát vérrel?
- A te ötleted volt, kutya! – mondta Rosalie, mogorvábban nézett rá, mint valaha.
- Ez olyan… - nem találta a megfelelő szavakat.
- Borzalmas? – ajánlgattam a jelzőket. – Visszataszító?
- Meglehetősen.
- És ha segít rajta? – kérdeztem halkan. Vért inni egy embernek, valóban elrettentő dolog lehetett. Csakhogy ez már réges-rég túlment az emberi természeten.
Jacob újból feldühödött.
- Mit fogtok csinálni, lenyomjátok a torkán?!
- Azt tervezem, hogy megkérdezem, mit gondol – feleltem egyrészt nyugtatóan, másrészt természetesen Bella beleegyezése még hátra volt. - Csak először el akartam mondani Carlisle-nak.
Rosalie helyeslően bólintott:
- Ha azt mondod neki, hogy ez segít a babának, bármibe beleegyezik. Még ha csöveken keresztül is kell etetnünk őket.
Jacob csak ekkor értette meg Rosalie viselkedést. Rose a baba szót olyan lágyan ejtette ki, hogy Jacob megértette, Rose a lényt akarja. „A Szőke mindent megtett volna, hogy segítsen ennek a kis vérszopó szörnyetegnek. Ez a titokzatos tényező kötötte össze őket az elmúlt időben? Rosalie a gyerek után is ilyen marad?”
Bólintottam egyet, miközben szórakozottan nem is néztem felé.
Jacob nem tudta elképzelni „a jéghideg Barbie-t” anyáskodni. Azt még kevésbé, hogy megvédi Bellát. Rosalie valószínűleg inkább akasztja meg a csövet Bella torkán.
Jacobnak igaza volt valamelyest. Nehéz lehetett neki elhinni, hogy a kegyetlen, gyönyörű nővérem bármi emberi után sóvárogna.
- Most nincs időnk arra, hogy itt kint üldögéljünk és beszélgessünk – mondta türelmetlenül Rosalie. – Mit gondolsz Carlisle? Kipróbáljuk?
Carlisle vett egy mély lélegzetet, és talpra állt.
- Megkérdezzük Bellát.
Rose önelégülten mosolygott. Figyelmen kívül hagytam ezt. Besuhantam a nappaliba, és Bellához mentem. A többiek gyorsan talpra álltak, és kimentek a szobából.
- Mi történt? – érdeklődött Bella halk, érdes hangon. Megpróbálta átölelni hatalmasra nőtt hasát. Az erőlködés hatására összerándult az arca.
- Jacobnak van egy ötlete, ami talán segít neked – mondta Carlisle.– Nem lesz… kellemes, de…
- De segít a babának – vágott a szavába türelmetlenül Rosalie. – Úgy gondoljuk, hogy így talán jobban tudjuk táplálni.
Nekem kellett volna beszélni, ám lehetetlenség volt értelmesnek maradnom. Újra látni akartam Bella pirosló arcát, hallgatni az egészséges szívdobbanásait.
Bella szempillái remegtek. Rekedten felnevetett. – Nem kellemes? – suttogta. – A mindenit milyen sok errefele a változatosság - a csőre nézett, ami a karjában volt, aztán megint erőtlenül nevetett. Rose is vele együtt nevetett. Nem is lett volna önmaga kedvesem, ha nem gúnyolódik a saját halálával. Féltem, hogy igaza lesz Jacobnak, és Bella mégiscsak annyira emberi, hogy nem akarja majd elfogadni a jelenlegi, egyetlen lehetőséget. Megfogtam a kezét.
- Bella, szerelmem, meg kell kérdeznünk tőled valami borzalmasat – mondtam, ugyanazt a jelzőt használva, amit Jacobnak ajánlottam. – Visszataszítót.
Bella vett egy mély lélegzetet.
- Mennyire rossz?
- Úgy gondoljuk, a magzat jobban kötődik hozzánk, mint hozzád. Úgy gondoljuk szomjas – válaszolta Carlisle.
Bella döbbenten pislantott.
- Oh. Oh.
- A te erőléted – az ő erőléte is – rohamosan rosszabbodik. Nincs időnk, kellemesebb verziót kitalálni ennél. A leggyorsabb az lenne, ha megpróbálnánk…
- Rendben, megitatom – suttogta kedvesem, és aprót bólintott, éppen hogy csak elég ereje volt ehhez a kis mozdulathoz – Meg tudom tenni. Legalább gyakorlom egy kicsit a jövőt, nem igaz? – színtelen ajkait elhúzva vigyorgott, amikor rám nézett. Én nem mosolygott vissza. Nem találtam semmi örömteljest abban, hogy az élete alkonyán is viccelődik.
- Szóval ki fog nekem egy grizzly-t? – mondta halkan Bella.
Carlisle és én váltottunk egy gyors pillantást.
- Mi a baj?- kérdezte Bella.
- Hatékonyabb lenne a próbálkozás, ha nem bonyolítjuk túl, Bella – mondta Carlisle.
- Ha a magzatnak vérre van szüksége – magyaráztam–, akkor az nem állati vér lesz.
- Ez számodra nem változtat semmit, Bella. Ne gondolj erre – bátorított Rosalie.
Bella kimeresztette a szemét. Erre a részére nem gondoltam. Bella és az olthatatlan önzetlensége. Még a donorvér gondolata is taszította?
- Ki? – suttogta végül, és Jacobra meresztette a szemét. Majdnem felnevettem. Mégiscsak volt valami, ami miatt Bella bárki véréből ivott volna. Természetesen ez a magzat hibája volt. Szinte kiforgatta bellát önmagából.
- Nem donorként vagyok itt, Bells. – dörmögte Jacob. – Emberi vérre van szükséged, és nem hiszem, hogy az enyém megfelelne…
- Van kéznél vér – mondta neki Rosalie, mielőtt befejezhette volna. Mintha ott se lenne. – Minden eshetőségre felkészültünk neked. Ne aggódj emiatt. Minden rendben lesz. Jó érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, Bella. Úgy gondolom a baba ettől majd jobban lesz.
Bella keze végigfutott a hasán.
- Hát… - mondta alig hallható, reszelős hangon – Nagyon éhes vagyok, úgyhogy feltételezem ő is. – Próbált megint viccelni. – Álljunk neki. Az első vámpírtettemnek.
Fogtam Bella kezét, és azon rágódtam, vajon mi lesz, ha mégsem válik be? Összetörhetek még ennél is jobban? Létezik, hogy végleg megbolonduljak? Mert hiába volt ott a remény, hogy a vér majd segít, ezzel párhuzamosan még mindig jelen volt a halál. Nem kérhettem Bellát, hogy ne törődjön semmivel, csak igyon annyi vért, amennyit csak képes, még akkor sem, ha ő ezt viccként próbálta megélni. Akaratlanul is arra gondoltam, milyen gusztustalan íze van az emberi ételeknek a vámpírok számára. Hogy várhattam volna el Bellától, hogy ne érezze ugyanezt az undort? És ő mégis, kéretlenül győzte le az undort. Azzal vigasztaltam magam, hogy ezt maga miatt is akarja megtenni… talán valahol miattam is.