Anya reggel beszélt nagypapával telefonon és így nála töltöm a délutánt. Anya és én már apa ezüstszínű Volvójában ültünk mikor Jacob meg érkezett. Nem hagyna ki egy olyan délutánt, amikor nincsenek közelben vámpírok.

- Miért nem visszük a Ferrari-dat? – panaszkodott Jacob.

- Túl feltűnő. – Válaszolta anya. - Mehetnénk gyalog is, de az kiborítaná Charlie-t.

Jacob morgolódott még egy kicsit, ugyan de beszállt mellénk a kocsiba. Átmásztam anya öléből az övébe.

- Hogy vagy? – kérdezte anya.

- Mit gondolsz? - Kérdezte Jacob gúnyosan. - Beteg vagyok ettől a rakás vérszívótól. Igen, tudom, tudom. Ők a jó fiúk, azért vannak itt, hogy segítsenek, megmentenek mindenkit. És a többi, és a többi. Mondj, amit akarsz, de én még mindig úgy gondolom, hogy Drakula Egy és Drakula Kettő hátborzongatóak.

Anya mosolygott.

- Ebben nem vitatkozom veled. – válaszolta.

Én csak a fejen ráztam. Szerintem nagyon érdekesek voltak. Mivel nem engedték, hogy megérintsem őket így hangosan mondtam ki a kérdésem. Az érdekelt, hogy miért néz ki olyan a bőrük. Azt válaszolták, hogy: „Nagyon sokáig mozdulatlanul ültünk, kölyök. Tekintve a hitünket. Hatalmunk jele volt, hogy minden hozzánk jött. Zsákmányok, diplomaták, ezek keresték kegyünket. A trónunkon ültünk és úgy gondoltunk magunkra, mint istenekre. Sokáig nem vettük észre, hogy megváltoztunk – majdnem megkövesedtünk. Feltételezem a Volturi szívességet tett nekünk, mikor leégették a kastélyainkat. Stefan és én legalább nem kövesedtünk tovább. Most a Volturi-k szeme van bevonva porral, de a miénk ragyog. Gondolom ez segítségünkre lesz, mikor mi kergetjük ki őket a fészkükből.” Ez után anya megpróbált távol tartani tőlük.

- Meddig lógunk majd Charlie-nál? - Kérdezte Jacob.

- Valójában elég sokáig.

- Van valami más is azon kívül, hogy meglátogatjuk apádat?

- Jake, milyen jól tudod ellenőrizni a gondolataidat Edward közelében?

Felhúzta egyik sűrű, fekete szemöldökét.

- Igen?

Kifelé nézetem az ablakon, és csak fél fülel hallgattam őket.

Nem beszéltek, miközben gyors emberi tempóban sétáltak az esőben. Nagypapa várt ránk; kinyitotta az ajtót még azelőtt, hogy kopogtunk volna.

- Hé, srácok! Olyan mintha évek teltek volna el! Nézz csak magadra, Nessie! Gyere

nagypapihoz! Esküszöm nőttél vagy tíz centit. És olyan soványnak tűnsz, Ness. – Anyára nézett. - Etetnek téged ők odafent?

- Ez csak a hirtelen növekedés. -  Motyogta. - Hé, Sue. -  Kiáltotta át Charlie vállán

Megmutatta kis gödröcskéimet. Sose beszéltem Charlie előtt.

- Nos, gyertek be a hidegről, kölykök. Hol van a vejem?

- Szórakoztatja a barátokat. -  Mondta Jacob, és aztán felhorkant. - Olyan szerencsés

vagy, hogy kimaradsz a hurokból, Charlie. Csak ennyit mondhatok.

Könnyedén vesén ütötte Jacob-ot, miközben Charlie megremegett.

- Ow.”Panaszkodott Jacob az orra alatt.

- Valójában, Charlie, van pár elintéznivalóm.

Jacob anyára nézett, de nem mondott semmit.

- Kicsúszol a karácsonyi vásárlásból, Bells? Már csak pár napod van, tudod.

- Igen, karácsonyi bevásárlás. - Mondta akadozva.

- Ne aggódj, Nessie. - Suttogta a fülembe. - Majd fedezlek, ha anyukád elejti a gömböt.

- Az ebéd az asztalon. - Kiáltotta Sue a konyhából. - Gyerünk, srácok.

- Később találkozunk, apu. - Mondta, és gyors pillantást váltott Jacob-bal.

Charlie előre engedett és én bementem. Utánam jött Jacob és nagypapa. A konyhából ínycsiklandozó illat áradt. Láttam Jacob is megnyalta a szája szélét.

- Először kezet mostok! – parancsolt ránk Sue.

Jacob és én felmentünk az emeletre és megmostuk a kezünket. Lementünk leültünk az asztalhoz. Sue is velünk evett. A csirke tényleg ínycsiklandozó volt.

- Sue ez nagyon finom volt! – dicsérte nagypapa az ebédet. – Nessie van kedved feldíszíteni a fát?

Mivel én csak értetetlenül meresztettem a szemem elnevette magát.

- Ne mond, hogy anyukád nem mesélt a karácsonyról! – faggatott nagypapa.

- Igazándiból erre most nincs idejük. Bella azt se tudja hol áll a feje. Mint említettem van néhány vendégük. – válaszolt helyettem Jacob.

- Kik?

- Ez kívül esik a megállapodásunkon. De ha tudni akarod…

- Nem akkor inkább ne! – fakadt ki nagypapa.

- Hol van a fa? – terelte el a témát Jacob végül.

- Kint van még a ház mögött. Tudod, először még ki kellene vágni…

- Értem. Akkor menjünk. Nessie velünk jössz? – fordult hozzám Jacob.

- Nessie itt marad és segít nekem konyhában. Igaz Nessie? – Válaszolt helyettem Sue.

Bólintottam.

- Akkor mi menjünk is. – szólt Charlie.

Felöltöztek és elmentek. Én segítettem elmosogatni Sue-nak, majd együtt elkészítettük a mézes kalács tésztáját.

- Tudod, Nessie finomabb, ha egy két napot állt. De persze ha akarsz, ehetsz most is belőle. – mondta miközben formáztuk a sütiket.

Én találtam egy rénszarvas alakút és azzal nyomkodtam ki a tésztából. Sue mindig cserélgette volt egy kövér ember, három gömbből álló figura, fenyőfa, csillag. Elkészült az eső tepsi. Betette a sütőbe. Majd a második és a harmadik is. Majdnem lett egy negyedik is, de az ne lett tele. Ekkor Sue színes cukormázat készített. Volt fehér, zöld, piros, sárga és barna. Kisült az tepsi mézes tett rá mindegyikre cukormázat. A kövér emberre pirosat és fehéret, a rénszarvasra barnát és fehéret, a fenyőfára zöldet és minden színből pöttyöket, a gömbökből álló figurára fehéret és pirosat, a csillagra sárgát. Majd egy kicsit visszatette a sütőbe. Így tett az összessel. Közben Jacob-ék is visszajöttek, egy gyönyörű fenyővel. A házat át járta a mézes süti és a fenyő illata. Különböző színű gömböket és boákat helyeztünk rá. Majd Jacob a nyakába vett és én tehettem fel a csúcs díszt. Aztán nagypapi karácsonyi dalokat énekelt. És elmondta a karácsony történetét. Jacob fogott. Elaludtam. Mikor felébredtem már a szobámban voltam. És ez így folytatódott egészen karácsonyig. Karácsony első napján hajnalban ébredtem. Anya bejött és felöltöztetett. Majd egy kis bársony dobozkát.

- Tessék Nessie ezt tőlem kapod karácsonyra! – mondta anya.

Óvatosan kinyitottam a dobozkát. Egy arany medál volt benne arany láncon. Kinyitottam a medált egy francia szöveg volt bele gravírozva:

 Plus, que ma vie!

És egy hely egy kis képnek. Anya rámutatott a feliratra.

- Ez az jelenti, hogy „több mint az életem”.

A szemeim könnybe lábadtak, de nem sírtam. Majd átmentük apával a nagy házba. Ott apa adott nekem egy MP3 lejátszót, amin rajta voltak apa kedvencei. Jacob adott nekem egy tekervényes, fonott

Quileute féle ígéret gyűrűt. Nem igazán tudtam, hogy mit jelent, de nagyon tetszett. És az is biztos, hogy valami nagyon fontos dolog, mert apát nagyon felzaklatta az ügy. Anya nem lepődött meg. Apa rendelt nagypapának egy új halászati radarkészüléket. Nagypapa szenvedélyes horgász volt. Miután átadtuk neki az ajándékot azzal töltötte az időt, hogy elolvassa a használati utasítást. Sue villásreggelit készített. Hamar el is tűnt. Leginkább a farkasok étvágya miatt. Mikor eljöttünk nagypapától érezhetően megkönnyebbült anya, apa és Jacob is. Nagy csend volt a kocsiba; kívül az eső csak szitált, ingadozva a cseppfolyós és a jég között. Anya ölében ültem, a medálommal játszottam, kinyitottam, majd becsuktam. Anya engem figyelt. Semmi szokatlan nem volt kívülről a Cullen házon, miközben behajtottunk a rétre, de hallottam valami apró zűrzavart odabentről. Sok halk hang motyogott és morgott. Komolynak hangzott, és úgy tűnt, mintha veszekedés lenne. Carlisle és Amun hangját többször ki tudtam venni, mint a többiekét. Apa inkább a ház előtt parkolt le, mint hogy beállt volna a garázsba. Gyanakvó tekintetet váltott anyával, mielőtt kiszálltunk a kocsiból.

- Alistair eltűnt. - Motyogta apa, miközben gyorsan haladtunk a lépcsőn. A nappaliban a fő ellentét fizikailag érzékelhető volt. A fal mentén volt a szemlélők köre, minden hozzánk csatlakozott vámpír, kivéve Alistair és a három veszekedésbe kerülő. Esme, Kebi és Tia volt a legközelebb a középpontban álló három vámpírhoz; a szoba közepén Amun sziszegett Carlisle-ra és Benjamin-ra. Apa megfeszítette állkapcsát és gyorsan Esme mellé ment, kezével magával húzva anyát. Anya szorosan a mellkasához ölelt engem.

- Amun, ha el akarsz menni, senki se kényszerít a maradásra. - Mondta Carlisle nyugodtan.

- Elloptad a fél csapatomat, Carlisle! - Rikácsolta Amun, Egy ujjával Benjamin felé bökött. - Ezért hívtál engem ide? Hogy lopj tőlem?

Carlisle felsóhajtott, és Benjamin a szemeit forgatta.

- Igen, Carlisle kiprovokált egy harcot a Volturi-val, veszélyeztetve egész családját, hogy idecsábítson engem, hogy meghaljak. - Mondta Benjamin gúnyosan. - Légy ésszerű, Amun. Azért vagyok itt, hogy a helyes dolgot tegyem – nem csatlakozok más csapathoz. Te azt csinálsz természetesen, amit akarsz, mint ahogy arra már Carlisle is rámutatott.

- Ennek nem lesz jó vége. - Morogta Amun. - Alistair volt itt az egyetlen épelméjű. Mindenkinek el kellene menekülnie.

- Gondold meg kit nevezel épelméjűnek. - Morogta Tia elég halkan.

- Mindannyiunkat le fognak mészárolni!

- Nem lesz semmilyen csata. - Mondta Carlisle határozottan.

- Te mondod!

- Ha mégis, te mindig képes vagy oldalt váltani, Amun. Biztos vagyok benne, hogy a Volturi értékelni segítségedet.

Amun gúnyosan válaszolt.

- Talán ez a válasz.

Carlisle válasza lágy és őszinte volt.

- Ezt nem rónám fel neked, Amun. Már régóta barátok vagyunk, de sose kérnélek meg arra, hogy halj meg értem.

Amun hangja is higgadtabb lett.

- De magaddal rántod az én Benjamin-omat.

Carlisle Amun vállára tette a kezét; Amun lerázta.

- Maradok, Carlisle, de ez lehet hátrány lesz neked. Csatlakozni fogok hozzájuk, ha az vezet a túléléshez. Mind bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy dacolhattok a Volturival.

Mogorván nézett, majd felsóhajtott, anyára és rám nézett, majd ingerült hangon hozzátette. - Tanúsítom majd, hogy a gyerek növekszik. Ez csupán az igazság. Bárki láthatja ezt.

- Ez minden, amit valaha is kértünk.

Amun grimaszolt.

- De nem ez minden, amit kaptatok, úgy tűnik. -  Benjamin-hoz fordult. - Életet adtam neked. Te pedig elpazarolod azt.

Benjamin arca fagyosabb lett, mint azt valaha láttam; arckifejezése különösen elütött fiús vonásaitól.

- Sajnos nem tudtad akaratomat a sajátodra cserélni az átváltozáskor; talán akkor elégedett lennél velem.

Amun szemei összeszűkültek. Hirtelen jelzett Kebi-nek, és kiviharoztak a bejárati ajtón.

- Nem megy el. -  Mondta halkan apának. - De még inkább tartani fogja a távolságot mostantól. Nem blöffölt, mikor azt mondta, hogy csatlakozik a Volturi-hoz.

- Miért ment el Alistair? – Suttogta anya.

- Senki se tudja pontosan; nem hagyott üzenetet. A motyogását tekintve világos, hogy úgy gondolja a harc elkerülhetetlen. Viselkedése ellenére túlságosan törődik Carlisle-lal, hogy szembeszálljon a Volturi-val. Feltételezem úgy döntött, hogy a veszély túl nagy.

Vonta meg vállát apa. Habár társalgásuk csak kettőnk között folyt, természetesen mindenki hallotta. Eleazar válaszolt apa megjegyzésére, mintha az mindenkinek szólt volna.

- A motyogását tekintve, ez azért egy kicsit többet jelent. Nem beszéltünk sokat a Volturi terveiről, de Alistair aggódott, hogy nem számít mennyire határozottan bizonyítjuk ártatlanságotokat, a Volturi nem fog meghallgatni. Azt hiszi, találnak majd kifogást, hogy elérjék itt a céljukat.

A vámpírok nyugtalanul nézték egymást. Az ötlet, hogy a Volturi manipulálná saját szent és sérthetetlen törvényét, hogy elérjék céljukat, nem volt egy népszerű elképzelés. Csak a románok maradtak higgadtak, apró félmosolyuk gúnyos volt. Lenyűgözöttnek tűntek, hogy a többiek mennyire a jót akarják látni ellenségeikben. Sok, halk eszmecsere kezdődött el egyszerre, de anya a románokat hallgatta. Talán azért, mert a szőke hajú Vladimir az irányunkba nézett.

- Annyira remélem, hogy Alistair-nak igaza lesz ebben. -  Motyogta Stefan Vladimir-nek.

- Nem számít a végeredmény, a történet terjedni fog. Itt az ideje, hogy világunk úgy lássa a Volturi-t, amikké váltak. Sose buknak el, ha mindenki hisz abban az őrültségben, hogy az éltünket védik.

- Legalább mikor mi uralkodtunk, őszintén felvállaltuk, milyenek is vagyunk. - Válaszolt

Vladimir.

Stefan bólintott.

- Sose vettünk fel fehér kalapot és mondtuk, hogy szentek vagyunk.

- Szerintem eljött az idő a harcra. - Mondta Vladimir. - El tudnád képzelni, hogy találsz ennél jobb erősségű felállást, hogy szembeszállj velük? Egy másik ilyen lehetőséget?

- Semmi se lehetetlen. Talán egy nap…

- Ezerötszáz évet vártunk, Stefan. És egyre csak erősebbek lettek az évek múlásával.

Vladimir megállt és megint ránk nézett. Nem lepődött meg, mikor látta, hogy anya is nézte. - Ha a Volturi nyeri ezt az ütközetet, akkor több hatalommal távoznak majd, mint amivel jöttek. Minden győzelemmel erősítik erőiket. Gondolj csak arra, hogy az újszülött mit adhatna nekik. - Anya felé rándította az állát. - És még alig fedezte fel a tehetségét. És a földmozgató. - Vladimir Benjamin felé biccentett, aki megmerevedett. Majdnem mindenki a románokat hallgatta most, mint én. - A boszorkányos ikreikkel nincs szükségük az illuzionistára vagy a tüzes érintésűre. - Szemei Zafrina-ra és Kate-re suhantak. Stefan apára nézett. - Még a gondolatolvasó se szükséges. De értem mire célzol.

Valóban többet szereznek, ha nyernek.

- Többet, mint amit mi nyújthatunk nekik, egyetértesz?

Stefan felsóhajtott.

- Azt hiszem, egyet kell értenem. És ez azt jelenti…

- Hogy szembe kell velük szállnunk, míg van remény.

- Ha csak meg tudjuk őket bénítani, vagy még le is leplezni…

- Akkor egy nap valaki más befejezné a munkánkat.

- És hosszú ideig tartó vérbosszúnk megtérülne. Végül.

Lehunyták szemeiket egy pillanatra és aztán egyetértésben mondták.

- Úgy tűnik, ez az egy út van.

- Szóval harcolunk. - Mondta Stefan.

Habár láttam, hogy elgondolkoztak, az önfenntartás szemben állt a bosszúval, a mosoly, ahogy egymással váltottak, tele volt várakozással.

- Harcolunk. - Értett egyet Vladimir.

Feltételezem ez egy jó dolog volt; mint Alistair, biztos voltam benne, hogy a harcot lehetetlen elkerülni. Ebben az esetben még két, mellettünk harcoló vámpír csak segíthet rajtunk. De a románok döntésétől még így is összerezzentem.

- Mi is harcolunk. - Mondta Tia, az általában gyászos hangja most ünnepélyesebb volt, mint valaha. - Úgy hisszük, hogy a Volturi átlépi hatáskörét. Mi nem óhajtunk csatlakozni hozzájuk. - Szemét a társán tartotta. Benjamin vigyorgott és egy huncut pillantást vetett a románok felé.

- Úgy látszik, hogy egy keresett árucikk vagyok. Ezek szerint ki kell harcolnom a szabadsághoz való jogomat.

- Nem ez lesz az első alkalom, hogy azért harcoljak, hogy kívül maradjak a király szabályain. - Mondta Garrett incselkedő hangon. Elsétált és megveregette Benjamin hátát. - Az elnyomásból a szabadságba megyünk.

- Kiállunk Carlisle mellett. - Mondta Tanya. - És harcolunk vele.

A románok kijelentése úgy tűnik arra ösztönözte a többieket, hogy ők is jelentsék ki véleményüket.

- Mi nem döntöttünk még. - Mondta Peter. Lenézett apró társára; Charlotte ajkai elégedetlenséget mutattak. Úgy látszott, ő már meghozta a döntését. Kíváncsi voltam mi volt az.

- Ez vonatkozik rám is. - Mondta Randall.

- És rám is. - Tette hozzá Mary.

- A falkák harcolni fognak a Cullen családdal. - Mondta hirtelen Jacob. - Nem félünk a vámpíroktól. - Tette hozzá egy önelégült mosollyal.

- Gyerekek. - Motyogta Peter.

- Kisgyerekek. -  Javította ki Randell.

Jacob gúnyosan vigyorgott.

- Nos, én benne vagyok. - Mondta Maggie, kiszabadulva Siobhan visszatartó keze alól.

- Tudom, hogy az igazság Carlisle oldalán áll. Nem hagyhatom ezt figyelmen kívül.

Siobhan aggódó szemekkel nézte csapatának legfiatalabb tagját.

- Carlisle. - Mondta, mintha egyedül lettek volna, figyelmen kívül hagyva az összegyűltek hirtelen érzéseit, a kijelentések váratlan kitörését. - Nem akarom, hogy harcra kerüljön sor.

- Én se, Siobhan. Tudod, hogy ez az utolsó dolog, amit akarnék. Félig mosolygott.

- Talán arra kellene koncentrálnod, hogy békében folyon le a dolog.

- Tudod, hogy ez nem fog segíteni. - Mondta.

Emlékeztem, hogy Rose és Carlisle beszéltek az ír csapat vezetőjéről; Carlisle úgy hitte, hogy Siobhan-nak volt valami titokzatos, de erőteljes tehetsége, hogy a dolgokat kedve szerint tudja irányítani – és Siobhan még most se hitt ebben.

- Nem árthat. - Mondta Carlisle.

Siobhan égnek emelte szemeit.

- Elképzeljem a végkimenetelt, amire vágyom? - Kérdezte gúnyosan.

Carlisle most már nyíltan vigyorgott.

- Ha nem bánod.

- Akkor a csapatomnak nem kell állást foglalnia, igaz? - Vágott vissza. - Ha már úgy sincs lehetőség a harca.

Visszatette kezét Maggie vállára, közelebb húzta a lányt magához. Siobhan társa, Liam csendben és érzelemmentesen állt. Majdnem mindenki más zavarodottnak tűnt Carlisle és Siobhan egyértelmű viccelődésétől, de nem magyarázták meg. Itt volt a vége a drámai beszédeknek ma estére. A csoport lassan feloszlott, néhányan vadásztak, néhányan eltöltötték az idejüket Carlisle könyveivel vagy a tv-vel vagy a számítógépekkel. Apa, anya és én vadászni mentünk. Jacob mögöttünk loholt.

- Hülye piócák. -  Motyogta magának, mikor kimentünk. - Azt hiszik, hogy följebbvalók. - Horkantotta.

- Meg fognak döbbenni, mikor a kisgyerekek megmentik a felsőbbrendű életüket, igaz? - Mondta apa.

Jake mosolygott és megütötte a vállát.

- Az ám, megdöbbennek majd.

Nem ez volt az utolsó vadászatunk. Megint vadásztunk közelebb ahhoz az időhöz, amikorra a Volturit vártuk. Mivel a dátum nem volt pontos, úgy terveztük minden esetre, hogy néhány éjszakát kint eszünk a baseballozásra használt tisztáson, amit Alice látott. Annyit tudtunk, hogy akkor jönnek, mikor a hó megmarad a földön. Nem akartuk túl közel engedni a Volturi-t a városhoz, és Demetri oda fogja vezetni őket, ahol leszünk. A szálingózó hópelyhek elolvadtak, mielőtt megérintették volna a kavicsos talajt.

A félig kiszáradt antilop kicsúszott anya kezeiből a köves földre. A hópelyhek elpárologtak néhány centivel a meleg test felett apró sistergő hanggal. Zavarodottan nézte véres kezeit. Apa látta reakcióját és mellé sietett, otthagyva saját zsákmányát kiszáradás nélkül.

- Mi a baj? - Kérdezte halkan, szemei a körülöttünk lévő erdőt pásztázták, keresve azt, ami kiváltotta viselkedésemet.

- Renesmee. - Mondta fojtott hangon.

- Ott van a fák mögött. - Biztosított róla. - Hallom a gondolatait és a Jacob-ét is. Jól van.

- Nem így értettem. - Mondta. - A pajzsomra gondoltam – tényleg azt hiszed, hogy az ér valamit, hogy segít valahogy. Tudom, hogy a többiek azt remélik, hogy meg tudom óvni Zafrina-t és Benjamin-t, még ha egyszerre csak pár másodpercig is vagyok rá képes. Mi van, ha ez egy hiba? Mi van, ha a belém fektetett bizalmatok okozza a kudarcunkat?

Hangja közel járt a hisztériához.

 - Bella, hogy jutott ez eszedbe? Természetesen ez csodálatos, hogy meg tudod óvni magadat, de nem vagy felelős mások megmentésért. Ne idegesítsd fel magad szükségtelenül.

- De mi van, ha semmit se tudok megvédeni? - Suttogtam zihálva. - Amit csinálok, ez tökéletlen, bizonytalan! Nincs rá magyarázat. Talán egyáltalán nem ér majd semmit Alec-kal szemben.

- Shh. -  Csillapította le. - Ne pánikolj. És ne aggódj Alec miatt. Amit ő csinál, az nem különbözik attól, amit Jane vagy Zafrina csinál. Ez csak illúzió – nem tud jobban behatolni a fejedbe, mint én.

- De Renesmee igen! - Sziszegte dühöngve a fogain keresztül. – Olyan természetesnek tűnt sose kérdőjeleztem meg ezelőtt. Mindig a részének tartottam annak, ami ő. De a gondolatait úgy juttatja be a fejembe, mint mindenki másnak. A pajzsomon vannak rések, Edward!

Pillanatnyi csend állt be.  

- Már gondolkoztál ezen egy hosszú ideje, igaz? - Követelte.

- Attól kezdve, hogy először megérintett téged.

Sóhajtott saját butaságán.

- És téged ez nem zavar? Nem találod ezt problémának?

- Két elméletem van, egyik valószínűbb, mint a másik.

- Oszd meg velem a kevésbé valószínűt először.

- Nos, ő a te lányod. - Mutatott rá. - Genetikailag félig te vagy. Azzal incselkedtem veled régen, hogy az agyad más frekvencián működik, mint a miénk. Talán az övé is ugyanúgy működik.

Ez nem felelt meg neki.

- De te tökéletesen hallod a gondolatait. Mindenki hallja a gondolatait. És mi van, ha Alec is más frekvencián működik? Mi van, ha…

- Átgondoltam ezt. Ezért is gondolom azt, hogy a másik elmélet valószínűbb.

 - Emlékszel mit mondott Carlisle Renesmee-ről, miután megmutatta neked az első emlékét?

Természetesen emlékezett.

-  Azt mondta, ’Ez egy érdekes csavar. Mintha pontosan az ellenkezőjét csinálná annak, mint amit te tudsz’.

- Igen. És így eltűnődtem. Talán a te képességedet is örökölte és azt is megfordította.

Átgondolta ezt.

- Te mindenkit kívül tartasz. – Kezdte apa.

- És őt senki se tudja kívül tartani? - Fejezte be tétovázva.

- Ez az elméletem. – Mondta apa. - És ha be tud jutni a te fejedbe, kétlem, hogy lenne olyan pajzs a bolygón, ami felvenné vele a harcot. Ez segíthet. Láttuk, senki se kételkedik gondolatainak igazságában, ha már megengedték neki, hogy megmutassa azokat. És szerintem senki se tudja őt távol tartani, hogy ne mutassa meg őket, ha elég közel kerül. Ha Aro megengedi neki, hogy elmagyarázza…

 - Nos. – Mondta apa. - Legalább semmi se áll az utunkba, hogy megmutassuk neki az igazságot.

- De az igazság elég, hogy megálljon? – Motyogta anya.

Erre apa nem válaszolt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés