Az ajtóban ugyanis nem más állt, mint egy vörös szemű vámpír, akit nevezetesen Edwardnak hívnak. Szemei vörösen izzottak, melyek csak fájdalmat tükröztek.
Kicsit bizonytalanul állt ott, mintha várna valamire, olyan volt mint egy félénk kisfiú, aki még nagyon régen rossz fát tett a tűzre ezért otthonról elszökött és annyi év után csak most tért vissza először. Csak szótlanul álltunk egymás előtt és az emlékek villámcsapásként tértek vissza. A sok csodálatos perc, melyet vele töltöttem el s mikor azt hittem, hogy minket a sors is egymásnak teremtett. A sok elfelejtett szó s emlék elemi erővel tört fel bennem. Már nem bántam semmit sem, most csak az volt a fontos, hogy újra láthatom.
- Bella- suttogta Edward ellenállhatatlan, bársonyos hangon.
- Mi..mit keresel itt?- hangom kétségségbe esetten hangzott.
- Szeretlek- suttogta még mindig. Földöntúli boldogságot éreztem és nagyon vissza kellet fognom magam, hogy ne ugorjak rögtön a nyakába.
- Én…- egyszerűen nem jött szó a számra. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mit mondhatnék neki.
- Annyira gyönyörű vagy- suttogta ismét s eközben eszembe jutott, hogy még nem is látott vámpírként. Hirtelen feltört bennem az összes régi sérelem, minden egyes kimondatlan szó vagy meggondolatlan tett. Ráébredtem arra, hogy ő az aki elhagyott engem és még van képe így szörnyetegként visszajönni.
- Mit keresel itt?- kérdeztem kissé rekedtes hangon, ezzel is elárulva gyengeségemet.
- Visszajöttem- mondta büszkén. Halkan felhorkantam, majd gúnyos mosolyra húzva számat megszólaltam.
- És most mit vársz tőlem, hogy örömömben tapsikoljak és dicsérjelek meg téged?- kezdtem egyre ingerültebb lenni s már azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnék elmenekülni előle.
- Tudom, hogy dühös vagy rám, amit meg is érdemlek, de adj még egy esély, kérlek- nagy boci szemeit rám emelte, melytől úgy éreztem hogy menten elolvadok. De mégsem lehetek olyan felelőtlen, hogy egy nomád vámpírt kislányom közelébe engedek még ha az a tulajdon apja is akkor sem.
- Nálam az esélyeidet eljátszottad, de jogod van megismerni a lányodat, persze amíg emberek vérével táplálkozol, addig szó sem lehet róla- tettem még hozzá halkan. Edward szemeiben látni lehetett a remény néhány szikráját.
- Ez csak természetes- mondta mosolyogva.
Az elkövetkezendő néhány percet kínos csönd töltötte be. Egyszerűen nem tudtam mit mondani és nagyon úgy néz ki, hogy ugyanígy van ezzel Edward is.
- Bejössz?- kérdeztem kissé félénken, majd kezeimmel a bejárat felé intettem. Nem mondott semmit csak bólintott s mosolyogva belépett. Amint belépett a házba rögtön megcsapta Ben illata orrát s pont ettől féltem e legjobban, hogy majd kérdezősködni fog iránta, de egyszer úgyis kiderül majd minden.
- Lakik még itt valaki rajtatok kívül?- kérdezte felhúzott szemöldökkel. Ajjaj ez amitől féltem, hogy pont erre fog rákérdezni.
- Hát öhm Nessie apukája- már éppen tereltem volna a témát, de Edward közbeszólt.
- De hát én vagyok Nessie apukája- mondta felháborodva s hangján érezni lehetett, hogy mennyire ideges.
- Tudom, de én a nevelőapjáról beszélek- csúszott ki a számon, mire Edward úgy nézett rám, mintha éppen most pofoztam volna fel.
- Szóval van valakid- mondta inkább magának mintsem nekem.
- Van, de ez nem azt jelenti, hogy te nem találkozhatsz a lányoddal- mondta gyengéden, amit egy kedves mosollyal jutalmazott.
- Még mindig nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki egykor- suttogta meggyötörten.
Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire jól kijövök egykori szerelmemmel, az egész délelőttöt végig beszélgettük s már csak akkor kaptam észbe, mikor meghallottam Ben kocsijának a hangját. Először nagyon örültem neki, hogy végre ők is itt lesznek velünk, de aztán eszembe jutott Edward. Hisz ők még nem is ismerik egymást. Edward is meghallotta ezt a hangot és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki menni készül…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés