(Esme szemszöge)



A „baleset” utáni néhány nap nagyon nehéz volt. Nehezen tudtam megbirkózni bűntudatommal. Különösen olyankor, amikor egyedül voltam a házban. Mondjuk ilyen, csak nagyon elvétve fordult elő. Pontosabban csak egyszer, egy negyed órára, de annyi idő is elég volt ahhoz, hogy teljesen magam alá zuhanjak. Carlisle, ahogy ígérte kiderítette, hogy ki volt a férfi, akit meggyilkoltam. Egy kedves idős úr volt, aki néhány hónapja veszítette el a feleségét. Rokonai sem voltak, úgyhogy mindenki öngyilkosságnak titulálta a dolgot, a felesége elvesztése miatt. Úgyhogy elköltöznünk sem kellett, mert senki nem gyanakodott ránk egy pillanatig se. Pedig szegény ember nem ölte meg magát. Mindenesetre szerelmem állta a tisztes temetést, és így az idős úr, örökké a felesége mellett nyugodhat. Ez nem enyhít a bűnömön, de azért jó tudni, hogy ott van, ahol lennie kell.

- Már megint olyasmin töröd a fejed, amin nem kéne – jött le Edward az emeletről.

- Tudom, de nem tehetek róla. Szörnyű érzés, hogy kioltottam egy életet – sütöttem le a szemeimet. Nem nagyon akartam a szemükbe nézni, amióta megláttam, hogy megint vörösen izzanak az íriszeim. Igazából inkább még tükörbe sem néztem.

- Esme, nézz rám, kérlek. Nem kell szégyellned a szemeidet. Itt senki nem hibáztat. Sokkal inkább magunkat – mondta Edward határozottan.

- Ti nem tehettek róla. Hányszor mondjam még? – sóhajtottam.

- Te sem tehetsz róla, kedvesem – lépett be Carlisle is a házba. – Hányszor mondjuk még? – mosolygott rám lágyan.

- Tudom, hogy nem haragszotok, köszönöm – mondtam halványan elmosolyodva.

- Ügyesen tér ki a kínos beszélgetések alól – mondta Edward felhúzott szemöldökkel.

- Legalább lezárhatjuk ezt a témát – ölelt át szerelmem, majd apró csókot lehelt a számra.

- Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? – kérdeztem kíváncsian. Nem szokott ilyen gyorsan hazajönni a kórházból.

- Kivettem néhány nap szabadságot – válaszolta mosolyogva. – Most pár napig csak veled foglalkozunk. Este kezdjük – mondta határozottan, majd Edwardra nézett.

- Rendben, tőlem is mehetünk – bólintott rá.

- Mire készültök? – kérdeztem félve. Ugye, nem azt akarják, hogy menjek emberek közelébe? Mert eszem ágában sincs mostanában újra találkozni emberi lényekkel. Jobb, hogyha távolt tartom magam tőlük, hogy senkinek se essen bántódása.

- Pedig ma este bemegyünk a városba – nézett rám Edward komolyan.

- Én még nem vagyok kész – nyögtem halkan. – Túl korai még. Várjunk néhány hetet – ajánlottam a lehetőséget.

- Nem, Kedves. Vissza kell dobnunk a mélyvízbe, különben kárba veszik, amit eddig elértünk. Neked is sokkal jobb lesz, hogyha visszakapod az önbizalmad – biztatott.

- Nekem jó itt a házban. Ide biztosan nem jön senki – próbálkoztam tovább.

- Esme – búgta Carlisle a fülembe. – Nézz rám – kérlelt. A fenébe, már megint el fog csábítani. Ez a hang, ezek a szemek. Miért nem tudok neki ellenállni?

- Ezt én nem nézem végig – kuncogott Edward, és felrohant az emeletre.

- Tessék? – kérdeztem szerelmemet, értetlenséget színlelve.

- Bízol bennem? – kérdezte gyengéden. Azután pedig megcirógatta az arcomat.

- Hát persze, hogy bízom – vágtam rá azonnal.

- Akkor eljössz velem, és Edwarddal este a város határához – suttogta, és beletúrt a hajamba, hogy közelebb húzzon. Utálom, amikor ezt csinálja. Na jó, tulajdonképpen imádom, de ilyenkor nem tudok neki nemet mondani, pedig most az lenne a cél.

- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet – nyögtem erőtlenül.

- Szerintem nagyon jó ötlet. Talán megváltoztathatom a véleményed – suttogta a fülembe, majd megcsókolta a nyakamat. – Szóval, eljössz velem? Ha gondolod, tekintheted randevúnak is. Még nem is vittelek el szórakozni – gondolkodott el. Majd ajkaival, a számat kezdte el simogatni. – Mi a válaszod? – húzódott el egy pillanatra.

- Te győztél – adtam meg magam, és lehunytam a szemeimet.

- Mindig én győzök – kuncogott fel. Néhány pillanattal később pedig már szenvedélyesen csókolóztunk.

Carlisle felkapott, és felvitt a szobájába, majd finoman lefektetett az ágyra, és magához ölelt. Nagyon szerettem, amikor ilyen békésen heverésztünk. Ilyenkor minden rosszat elfelejtettem, ami valaha történt velem, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen boldog az életem Carlisle és Edward mellett. Sosem gondoltam volna, hogy én még lehetek ennyire elégedett az életem során. Hiszen milyen reményeket is fűzhettem volna a jövőhöz egy olyan férjjel, mint Mr. Evenson? Halk kopogtatás törte meg a csendet, majd Edward dugta be a fejét az ajtón.

- Sziasztok – mosolygott ránk. – Itt az ideje, hogy elinduljunk – mondta, én pedig teljesen ledermedtem. Az agyam tisztában volt vele, hogy most újra hozzá kell szoknom az emberek illatához, és fontos, hogy ezt minél előbb elkezdjük, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Bár lehet, hogy nem is tettem túl nagy erőfeszítéseket arra, hogy talpra álljak.

- Nem lesz semmi baj – suttogta Carlisle a fülembe, majd felállt és engem is magával húzott.

- Ha te mondod – sóhajtottam. – Úgy döntöttem, hogy hiába tanúsítok ellenállást, mert akkor is el fognak cipelni a város széléhez.

- Ez ebben a formában igaz – fordult meg Edward egy pillanatra. – Azért jobban örülnénk, hogyha magadtól jönnél – tette még hozzá.

- Jövök – mondtam megadóan. – Viszont van egy feltételem – fűztem még hozzá, és lecövekeltem.

- Mi lenne az? – fordultak felém kíváncsian.

- Hogyha balul sül el a dolog, akkor utána békén hagytok, és többet nem kell emberek közelébe mennem – mondtam határozottan.

- Mi lenne, hogyha adnál nekünk három lehetőséget? – kérdezte szerelmem.

- Kettőt – mondtam ellentmondást nem tűrve. Még azelőtt alkut akartam, mielőtt megpróbálja bevetni rajtam, azt a hatalmas csáberejét.

- Legyen – adta meg magát szerelmem.

- Engedtem volna a hármat is – vigyorogtam rá.

- Felesleges a kettő is, mert tudom, hogy ügyes leszel – mosolygott rám, majd gyors csókot nyomott az ajkaimra.

Edward csak megforgatta a szemeit, de azért mosolygott. Miután mindent megbeszéltünk, kisétáltunk az ajtón, és futásnak eredtünk a város felé. A város szélén megálltunk, de én nem mertem levegőt venni. Edward, és Carlisle biztatott, hogy bátran lélegezzek mélyeket, de én csak megráztam a fejem. Sokkal jobban örültem volna, hogyha valaki lefog engem. Biztos, ami biztos.

- Esme fél, hogy támadni fog. Szeretné, hogyha a biztonság kedvéért megfognánk – tolmácsolta Edward szerelmemnek. Kedvesem azonnal mögém lépett, majd finoman átkarolt, és megpuszilta a fejem búbját.

- Vegyél mély levegőt – utasított gyengéden.

Én pedig azonnal engedelmeskedtem neki. Teletöltöttem a tüdőmet levegővel, és éreztem a bódító illatokat, de nem voltak rám nagyobb hatással, mint a baleset előtt. Nem akartam elhinni, hogy tényleg nem vagyok veszélyes továbbra sem az emberekre. Azt hittem, hogy most, hogy megéreztem az emberi vér ízét függővé fogok válni, de nem. Carlisle lassan elengedett, majd kézen fogott, és még közelebb húzott a város felé. Bátortalanul, de azért reménykedve lépkedtem utána. Már majdnem bent voltunk a városban, amikor megtorpantam.

- Carlisle, én így nem mehetek be a városba – néztem rá kétségbeesve.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Azért mert a szemeim, nem éppen esztétikusak most egy városi sétához – motyogtam lehajtott fejjel.

- Oh, sajnálom, erről megfeledkeztem. Akkor a sétát vadászat utánra hagytuk. Elmenjünk most? – kérdezte szerelmem lágyan.

- Igen, azt hiszem, hogy az jó lenne – bólintottam rá. Addig is távol vagyok az emberektől, és mielőbb szerettem volna, hogy újra aranyszínűek legyenek a szemeim.

- Edward, velünk tartasz? – kérdezte Carisle.

- Nem, köszi. Nemrég voltam vadászni, úgyhogy ha nem bánjátok, akkor inkább bemegyek a könyvtárba, már rég olvastam valami újat – mondta Edward, majd el is tűnt.

- Akkor ketten maradtunk – mosolygott rám szerelmem.

- Menjünk – fogtam meg a kezét.

Mindketten futásnak eredtünk az erdő mélye felé. Amikor beértünk a sűrűjébe megéreztem néhány szarvast. Négyen voltak. Kettőnknek pont megfeleltek. Nem telt sok időbe, hogy utolérjük őket. Miután végeztem a második áldozatommal is rögtön Carlisle-t kezdtem keresni a tekintetemmel, de nem láttam sehol. Kétségbeesve pillantottam körbe, amikor hirtelen kifutott a fák közül egy nagy csokor vadvirággal a kezében. Annyira aranyos tudott lenni. Előbb végzett és elrohant, hogy hozzon nekem a kedvenc virágaimból. Hirtelen előttem termett, majd a kezembe adta a csokrot, és apró csókot nyomott az ajkaimra.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és mélyen beszippantottam a virágok illatát.

- Bármikor – válaszolta, majd kézen fogott. – Hazamenjünk, vagy van kedved elmenni az egyik kedvenc helyemre? – kérdezte izgatottan.

- Szívesen megnézném a kedvenc helyed – vágtam rá azonnal.

- Reméltem, hogy ezt mondod – mondta boldogan, majd magával húzott a tenger felé.

Emberi tempóban sétáltunk összeölelkezve, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy hol van Carlisle kedvenc helye. Abban már látatlanban biztos voltam, hogy gyönyörű hely lesz. Ahogy kiléptünk az erdőből, egy gyönyörű szirten találtam magam. A szélén pedig egy vastag pléd volt leterítve, és rögzítve. Az én kedvenc helyem is egy hasonló rész volt az otthonom közelében, amikor még ember voltam. Ott lettem öngyilkos. Vajon ezen most elszomorodnom kellene, vagy örülnöm kéne inkább, mert elkezdődött egy új és boldog élet?

- Mi a baj? – kérdezte Carlisle, és megsimogatta az arcomat.

- Semmi, csak tudod, amikor még ember voltam, akkor az én kedvenc helyem is egy ilyen szikla volt. Imádtam oda járni, és csak pihenni.

- Úgy tűnik, hogy sok közös van bennünk – mosolygott rám szerelmem.

- Valóban – bólintottam rá. Elindultam a pléd felé, de Carlisle hirtelen megmerevedett mellettem.

- Istenem! Hogy lehettem ekkora hülye? – kérdezte valószínűleg csak magától, mert én nem értettem, hogy mi történik. – Bocsáss meg, Esme – fordult felém bűntudatosan.

- Nem értelek – biccentettem oldalra a fejemet. Tényleg fogalmam sem volt, hogy miről is beszél.

- Elfelejtkeztem róla, hogy te egy szikláról vetetted le magad – motyogta maga elé.

- Már elmúlt – fogtam meg a kezét. Álljunk csak meg. Honnan tudja, hogy mi történt. Az még hagyján, de mennyit tud a múltamról? – Mennyi mindent tudsz a múltamról? – kérdeztem komolyan.

- Mondjuk, mindent – nézett rám pironkodva.

- Edward? – kérdeztem kicsit csalódottan.

- Nem, ő nem árult el nekem semmit. Tőled tudom, tulajdonképpen. Még akkor, amikor csak néhány napja voltál nálunk, akkor hallottam, ahogy Edwarddal beszélgettél a múltadról. Nagyon sajnálom. Csak azért nem akartam felhozni a témát, mert te sem fogtál bele, és nem akartalak semmiben sem sürgetni. Gondoltam, hogyha már úgy érzed, hogy eljött az idő, akkor nekem is kiöntöd a lelked – mondta komolyan, és mélyen a szemembe nézett közben.

- Én nem akartam, hogy mindent megtudj a múltamról – sütöttem le a szemeimet.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Mert nem akartam, hogy undorodj tőlem – mondtam szomorúan. Hiszen mit is gondolhat egy olyan nőről, aki kényszerházasságra adta a fejét, majd a férje bántalmazta, de én azzal a vadállattal maradtam mindennek az ellenére is. Hiszen a szüleimnek szüksége volt a pénzre, legalábbis azt hittem.

- Tőled? Nem beszélj butaságokat, hiszen téged bántottak – mondta Carlisle határozottan.

- Tényleg így gondolod? – kérdeztem döbbenten. Tudtam, hogy szeret, de én azt hittem, hogy a múltam szörnyűségei közénk fognak majd állni.

- Teljes mértékben – mondta, majd leült a plédre, engem pedig az ölébe húzott. – Ha szeretnél róla beszélni, akkor boldogan meghallgatlak, de csak akkor, hogyha készen állsz rá, hogy megoszd velem az életed történetét – mondta miközben lágyan simogatta a hátamat.

A szavak hirtelen kezdtek belőlem ömleni. Mindent elmeséltem magamról egészen onnantól, hogy találkoztunk a kórházban. Bizonyos részeknél elgondolkoztam, hogy egy picit cenzúrázzam-e, de végül úgy döntöttem, hogy a teljes igazságot fogom elmondani. Carlisle-nak joga van tudni az életem minden apró kis részletéről, hiszen hozzá tartozom, és ő is mindent elmondott nekem. Azon az éjszakán minden apró fal leomlott, ami valaha is az útjába állhatott volna a boldogságunknak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés