|
5. fejezet
2009.12.21. 10:59
Edward szemszöge
A hazafelé vezető út zökkenőmentesen zajlott. Bella végig aludta a repülőtéri és a szárazföldi utat is. Gyönyörűbb volt így terhesen még inkább. Szörnyen fájt a tudat, hogy nem emlékszik közös együttléteinkre, sőt semmire a világon. Carlisle nyugtató szavai csengtek még mindig a fülemben. „Fiam az amnéziások általában visszanyerik az emlékezeteiket, ha nyugodt légkörben élhetnek tovább. Ha visszaértünk Forksba Bellának új lesz minden, de bármelyik pillanatban beugorhat neki egy-egy emlékfoszlány. Ne rohand le ekkor se, a kicsi miatt fokozottan vigyáznunk kell rá. Végső esetben bevallhatod neki az igazságot is, de csak finoman, te sem akarod, hogy elvetéljen.”
A remény hal meg utoljára, mi pedig Bellával örökké élni fogunk – határoztam el. Első dolgom volt mikor hazaértünk, hogy Bellát nyugalomba helyezzem a szobámban. Karomba fektettem elernyedt testét és óvatosan fellépkedtem a lépcsőn. Befektettem az ágyunkba, amit időközben beszereztem pont miatta. A ruhát óvatosan szétszakítottam körmömmel, nem akartam többet mozgatni, csak amennyit muszáj volt. Ráadtam egyik ingemet és befeküdtem az ágyba mellé. Szerettem mindig is nézni, ahogy alszik.
„Edward gyere le, családi kupaktanácsot tartunk” – jelezte hugicám gondolatban.
Felkeltem az ágyról és csendesen leballagtam a földszintre. Családom már elhelyezkedett, mindenki a párja mellett ült. Leültem én is egy szabad helyre és vártam, hogy Carlisle kezdeményezze a beszélgetést.
- A történtekről szeretnék beszélni. Bella megszökött tőlük, ezt nem fogják szó nélkül eltűrni. A legjobb nyomkövetőket fogják ráküldeni.
- És mit tehetnénk ez ellen? Nem fogom megint magára hagyni!
- Nem is kell, de vissza kéne térnünk Alaszkába Tanyaékhoz. Eleazor segíthet Bella képességének kiteljesedésében.
- Most a tűzre gondolsz, ami miatt meg tudott szökni? Mert akkor el kell, hogy keserítselek, az a baba képessége volt – néztem magam elé keserűen.
Nem elég, hogy teherbe ejtettem, de az a kis szörnyeteg még meg is égeti. Ki kell szednünk belőle mielőtt megölné. Felnéztem a padlóról, a többiek meglehetősen némák voltak. Mindenki döbbenten meredt rám.
- Most mi van? Jól hallottátok.
- Ebben teljesen biztos vagy fiam?
- Természetesen, Bella mondta el miközben rátok vártunk. Teljesen biztos benne, hogy nem ő csinálta. Ki kell vennünk belőle azt a szörnyeteget. Nem akarom veszélybe sodorni.
- Kicsit elkéstél ezzel nem gondolod? – nézett rám Rosalie gyilkos tekintettel.
- Épp ezért akarom jóvátenni a dolgokat, mielőtt jobban elfajulnának.
Carlisle-ra pillantottam ám ő nemlegesen rázta meg fejét, alig észrevehetően. „Nem lesz semmi bajuk, de ne játszd ki magad ellen. Bella sose menne bele ebbe, és ha ráerőszakolod, csak még jobban elveszted.”
- Nem gondolod, hogy már így is elvesztettem? – kiabáltam magamból kikelve. – Csak meg akarom védeni az életét, de ti csak hátráltattok benne! – ezzel otthagytam mindenkit a szobában.
Nagy erővel becsaptam a bejárati ajtót és futásnak eredtem. Ki kell szellőztetnem a fejem.
Bella szemszöge
Kiabálásra és ajtózörgésre ébredtem fel. Egy kisfiút véltem felfedezni álmomban, aki kísértetiesen hasonlított Edwardra. Meglepődve keltem fel az ágyból, ahol eddig feküdtem. Nem volt ismerős ez a hely, az illatok viszont annál inkább. Edward illata terjengett a szobában vegyszerezve valamilyen parfümmel. Olyan volt számomra ez az illat, mint egy drog. Addig izgat, míg teljesen el nem lazítod tőle magad, és míg érzed a hatását teljesen maga alá von. Lassú léptekkel kerestem meg a fürdőszobát, ki kellett szellőztetnem az agyam. A tükörbe pillantva vettem csak észre, hogy egy hosszú ing van rajtam, fenekemet is alig takarta ez a ruhadarab. Megigazítottam frizurámat, kentem magamra egy kis korrektort a szemem alatti táskák eltüntetéséhez. Victoria megtanított a sminkhasználatra, amit most örömmel felhasználtam. Visszaosontam Edward szobájába és halkan becsuktam az ajtót.
- Nem kell óvatosnak lenned, a vámpírok sose alszanak.
A hirtelen hallott hangtól megijedve felkenődtem az ajtóra és onnan tekintettem vissza Edwardra, aki mosolyogva fogadott. Mikor rájöttem, hogy nem vagyok veszélyben, csak enyhe alulöltözöttségben szenvedek vámpírgyorsasággal magam köré csavartam a takarót.
- Te mit keresel itt? – hebegtem rajtakapottan.
- Gondoltam jól esne egy kis társaság. Amúgy is ez az én szobám és a…
- És a te inged, ha jól érzem – fejeztem be a mondatát, vágva egy grimaszt. – Nem kaphatnák valami más ruhát, elég feszengve érzem így magam – mutattam magamra és a körém csavart takaróra.
- A szekrényben találsz magadnak valót.
Nem kellett sokáig keresnem. Egy farmert és egy felsőt választottam. Nagyobbodó pocakomnak megfelelő méretű volt még. Ha ilyen ütemben fejlődik a kicsi, nem kell már sokat várnom rá.
- Edward megtennéd, hogy elfordulsz, míg felöltözök?
Nem szólalt meg, helyette hátat fordított nekem. Elengedtem kezemmel a takarót és gyorsan felöltöztem.
- Kész vagyok. Köszönöm.
- Ugyan mit?
- Hogy nem használtad ki a helyzetet. Most már ráérsz beszélni az életemről, amit teljesen elfelejtettem? – néztem rá könyörgően.
- Rendben, de csak olyanokat kérdezz, ami nem árt az egészségednek. Miről szeretnél elsőnek tudni?
- Hogy hívják a barátomat?
- Anthony Masen – vágta rá némi gondolkodás után.
- Ezt a nevet hallottam már valahol – böktem ki némi tétovázás után. – De nem emlékszek semmi konkrétra – hajtottam le fejem, mikor láttam Edward megdöbbenését. - Hova valósi vagyok?
- Londonból jöttél, egy cserediák programnak köszönhetően jutottál ide. Az akcentusod eleinte vicces volt, de mostanra már helyreállt. Elég helytelenül beszéltél amerikai angol stílusban, de mára már perfekt vagy – nevette el magát.
- És miért nem emlékszem semmire? Az édesanyámra, a házunkra, a barátaimra? Valamire?
- Ezt neked kell tudnod. Gondolom az amnéziád összekuszálta teljesen a belső harmóniád.
- Haza kell mennem, hogy vissza tudjak emlékezni – döntöttem el.
- Nem teheted, már vámpír vagy és újszülött. Nem tudod kontrollálni magadat. Bántanád a szeretteidet, biztosan ezt akarod?
- Nem, persze hogy nem. De te ezt nem értheted! Tudod milyen rossz érzés, hogy semmire nem emlékszek? Akit a legjobban szeretek férfit se ismerném meg, hiába lenne tőlem egy cm távolságra. Meg akarom tudni, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Olyan sokat kérek? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.
- Fogadd el, hogy vámpír vagy és mi vagyunk az új családod, mást nem tehetsz.
Igaza volt Edwardnak, de nehéz volt feldolgozni. Könnyeim utat törtek magunknak, elárasztva arcomat.
- Mindig van másik út Edward. Attól hogy az a másik egy kicsit csúszósabb és veszélyesebb még létezik! – szűrtem ki fogaimon át.
Nem bírtam tovább a közelében maradni, inkább Carlisle keresésére indultam. Ha már nem lehetek a szüleim és barátaim közelében, legalább a babám éljen boldog, teljes életet. Kopogtattam Carlisle dolgozószobájának ajtaján és benyitottam.
- Áh Isabella, már épp keresni akartalak. Megvizsgálhatnálak?
- Igen, ezért jöttem.
- Feküdj rá az asztalra – mutatott egy műszerekkel körbevett, bőrrésszel fedett bútordarabra. – Jól érzed magad itt nálunk?
- Otthon jobb lenne, de nem mehetek - fordítottam el fejemet.
- Ez egy kicsit fájni fog, de gyors leszek.
Nem éreztem semmit, bár kissé kellemetlen volt, hogy Carlisle vizsgál meg.
- Rendben végeztünk is.
- Ennyi volt? – hökkentem meg. – És mi lesz az ultrahanggal és egyéb kivizsgálásokkal?
- Az ultrahang nem mutatna semmit, még nem telt el elég idő. Véred nincs, szóval erre se tudunk építkezni.
- De sokkal nagyobb a hasam, mint volt.
- Jó, ha szeretnéd, megpróbálhatjuk, de ne éld bele magad.
Bólintottam egyet és felhúztam pólómat. Carlisle most biztos téved. Lehet, hogy egy hónapja se vagyok még terhes, de látszatra már a második-harmadik hónapban is járhatnék.
- Ez egy kicsit hideg – szisszentem fel a rám kent zselére.
- Sajnálom, máskor óvatosabb leszek.
Fókuszáltam a monitorra, de nehéz volt számomra bármit is kivenni ebből. Volt egy nagy paca, ami egy kisebb pacába torkollott. Nem segített a helyzeten, hogy fekete-fehér volt a képernyő. Mocorogni kezdtem helyemen, kíváncsi voltam más szemszögből vajon jobban látszik-e.
- Bella maradj egyhelyben. Így csak összekuszálod a képet.
Hátradöntöttem fejemet és magamban duzzogtam. Neki könnyű több százszor levezethetett már ilyet. Carlisle befejezte a vizsgálatot, a gélszerűség is lekerült hasamról ezért felültem.
- Láttál valamit?
- Igen és nem.
- Kifejtenéd, hogy ezt én is értsem.
- A babádnak van energiája igaz?
Nem tudtam megszólalni se, hasam már lángolt. Hangosan felnevettem. Carlisle furcsán nézett rám, talán féltett.
- Kicsim nyugodj meg, Carlisle bácsit megijeszted – nyúltam oda hasamhoz.
- Ez neked nem fáj? – nézett még mindig féltve.
- Nem, kicsit bizsergető érzés, de nem kellemetlen. Szóval visszatérve mit láttál és mit nem?
- Kivehető volt a baba alakja, de valami takarta őt. Valami fényes burokszerűség. Gondolom a tűz, amit előbb is láthattunk.
- De nincs semmi baja ugye?
- Nincs, de sokkal gyorsabban fejlődik, mint egy átlag csecsemő.
- Kérdezhetek még egyet mással kapcsolatban? Anthony is vámpír vagy ő ember?
- Anthony? Hát ő… - nem tudta befejezni mondatát, mert kopogtattak az ajtón.
Edward meg sem várta Carlisle válaszát azonnal berontott. Sokáig szemeztek egymással, amit nem tudtam mire vélni.
- Igen, ő is vámpír – találta meg a hangját Carlisle.
- Rendben, akkor most kicsit kimegyek sétálni. Addig ti biztos beszélni szeretnétek egymással – néztem egyikükről a másikukra.
Válasz hiányában elindultam az ajtó felé, de ott megtorpantam. Edward elállta előlem az utat…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés