|
Epilógus
2009.12.23. 17:30
Hogy elfeledtem e Bellát? Nem! Őt sosem fogom, magával vitte a szívemet, le a mélybe… még száz év múlva is összeszorul a torkom, ha visszagondolok lágy hangjára, hófehér bőrére, meggyötört arcára. Még száz évvel később is ugyan az a szerelem dúl bennem. Három unokával… Renesmee a legszebb nő a világon, kilencvennyolc éve tizenhét évesnek néz ki… az én lányom… és el akartam engedni…
- Apu… - szólt Nessie.
- Igen?
Jacobbal elköltözünk, Floridába… A gyerekeknek is jobb lesz.
- Nem válaszoltam neki, tudtam, hogy ez volt életem utolsó napja, vártam a percet, hogy Renesmee tovább áll. És, íme…
- Edward kérlek ne… - ölelt át Alice…
- Utána akarok menni… - súgtam neki… - Nem bírom tovább.
- Edward… - nyögte
- Tudod mi a legviccesebb? -mondtam fanyarul. - Hogy ma van az a bizonyos nap, amikor találkoztam vele, amikor még gyűlöltem óriási vonzereje miatt…
Elindultam a Volturi felé.
Szeretlek… - üvöltött utánam Alice.
- Üzend meg a többieknek, Bellával vagyok… örökre -a hangom elcsuklott.
Pontban délben a tűz égett és megpillantottam Bella arcát a túlvilágon, melegség öntött el és rájöttem, hogy van lelkem… igaza volt a feleségemnek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés