Bella szemszöge:

Alice felsegített a lépcsősoron szerencsémre, ugyanis erőm mostanában jócskán kihagyott. Fáradtan dőltem be a fürdőkádba és nagy levegőket vettem a jázmin és orgona illatú levegőből, ami nyugtató hatású volt. Jelen esetben ez rosszul esett, hiszen éppen hogy energetizáló fürdőt szerettem volna.

- Alice segítenél kiszállni a kádból? – remegett meg hangom a fáradtságtól. Kezeim gyengén szorították a fürdőkád oldalát, segítség nélkül valószínűleg itt is éjszakáznék. Alice gyorsan besuhant mellém és egy törölközőt tartva elém felsegített.

- Nagyon szépen köszönöm, nélkületek semmire sem vagyok jó – hatódtam meg a figyelmességtől és a következő pillanatban már a könnyeimmel küszködtem. - Sa… sajnálom! Azt hiszem ez a terhességgel jár…

- Hé, azért még egy kádból kihúzás miatt ne kezdj el sírni – csitította felkorbácsolt érzéseimet.

Mikor már kezdtem lenyugodni magamra hagyott az öltözködésben. Nem volt ez se olyan egyszerű műveletnek mondható, de minden fizikai erőmet bevetve sikerrel jártam. Tíz perc elteltével boldogan nyitottam ki Alice előtt az ajtót, hogy segítsen eltámolyogni a szobájáig. Szép helység volt, de a fáradság győzött rajtam, így egyből helyett is foglaltam ágyán és behunyva szemeimet el is aludtam.

Reggel halk csicsergésre ébredtem fel, ami feltehetőleg egy madárnak volt köszönhető. Nagyot nyújtóztam a széles ágyon és gyors mozdulattal lehajítottam lábamról a takarót. Kitekintve az ablakon be kellett látnom, már jócskán dél tájban lehet. Keresni kezdtem tegnapi ruháimat, de a helyükön újat találtam egy kis cetlivel:

„Ezt vedd fel! Alice ” Egy aranyos kék színű tunikát találtam mellszabással és hozzá egy nagyon szép szürkés cicanadrágot.

- Egyszerű és kényelmes - győződtem meg a tükörben nézve magam.

- Nem tévedtem, jól áll – állt mögém Alice és elmosolyodott. – Meg szeretnénk neked valamit mutatni, igaz srácok? – fordult az ajtó felé.

Mindenki erre a mondatra várva beözönlött a szobába. Emmett és Jasper még füttyel is jutalmazta új szerelésem, mire bizseregni kezdett arcom a bóktól. Edward csak meglepetten meresztette rám a szemét, de megszólalni nem szólalt meg sajnálatomra. Alice hangja térített vissza a valóságba, hogy ne fixírozzam Edward arcát ennyire észrevehetően.

- Egy kicsit hunyd le a szemed – kérte lágyan mire én engedelmeskedtem is.

Egy erős férfikar megfogta a kezem és lassan húzott kifelé a szobából. Mivel semmit sem láttam, így csak találgathattam, hogy Emmett az és a földszintre akar vinni.

- Hé, lassabban, csukott szemmel nem olyan jók az érzékeim! – bár nyitottal se -tettem hozzá magamban.

A következő pillanatban majdnem orra buktam. Az előttem haladó egyén megállt és elengedte a kezem. Még így is megálltam, hogy ne lessek ki a szempilláim alól.

- Kinyithatom már? – türelmetlenkedtem.

- Várjuk meg a többieket is – szólalt meg Edward vidáman, ami kíváncsiságra adott nekem okot. Ő nem az a fajta vámpír, aki sokat mosolyog és nevet. Egy helyben toporogtam az időt számlálva, hogy végre kinyithassam a szememet.

A vakok ezt hogy bírhatják ki, komolyan én ebbe beleőrülnék… – őrlődtem magamban.

- Kinyithatod – jött végre a számomra oly kedvelt válasz.

Lassan megrezegtettem pilláim, és kinyitva szemem lassan elém tárult egy szoba. Ezt a szobát tudomásom szerint még nem láttam, de semmiben sem voltam már biztos. Szépnek szép, sőt gyönyörű, de minek hoztak ide? – gondolkodtam magamban. Értetlenül néztem a többiekre és vártam, hogy valamelyikük megszólaljon.

- Nem tetszik? – suttogta letörten Alice.

- Már hogyne tetszene Alice! Gyönyörű, csak nem értem miért hoztatok ide. Ez kinek a szobája?

- A tied – mondták ki kórusban a többiek.

A szám is tátva maradt értetlenségemben. Enyém? Mi? Hiszen csak pár napja vagyok itt és már szobám is van? Összefüggéstelen gondolatok hálózták be agyam. A bútorok és festés újnak látszott, az nem lehet…

- Hogyan? Mikor? Miért? – kérdeztem meghatottan.

- Mikor aludtál – nevetett fel Alice látva értetlenségem, majd a többiek is követték példáját.

- Még most se hiszem el – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Ha vámpírok vagytok, akkor is több napba, sőt hétbe telne, mire elkészítenétek a szobát és bevásárolnátok a kellő bútorokat.

- Ha van protekciód, akkor nem vészes – kacsintott rám Emmett.

Körbepillantottam a szobán még egyszer, a fal mellett cd-k sorakoztak egy polcon, alatta egy asztal volt, nagy, karfás, puha székkel. Az ágy első látszatra hajmeresztőnek tűnt, de ahogy közelebb léptem hozzá megtetszett. Az óceánon ringatózó hajóra emlékeztetett. A világoskék színe a piszkosfehér ágyneműhuzattal együtt egyszerűen meseszép.

- Ízléses – perdültem meg a szobában lábujjhegyen, minden egyes négyzetcentimétert átfésülve. – Köszönöm nektek, biztos nagyon sok munkátokba került – öleltem át Alice-t boldogan.

- Ha jó a szervezői tudásod meg se kottyan.

- Köhöm. Azért mi is itt voltunk a munkálatok során – durcáskodott Emmett, így őt is jókora öleléssel ajándékoztam meg.

És ha már őket megöleltem, akkor a család többi tagja sem maradhatott ki Edwardon kívül. A múltkori csókolózásunk óta inkább kerültem a figyelmét, a szeretetét és miegymást. Ha testi kontaktusba kerülnénk, elszabadulna minden megfékezett érzésem. Nem lenne fair játék, ha kihasználnám az érzéseit, mert az enyémeket előtérbe helyezem.

- Na jó, hagyunk elmerülni a gondolatokban, teljesen lefagytál – puszilt arcon Alice és már ki is suhant. Rövid idő után a többiek is követték, Jasper kivételével.

- Bella beszélhetnénk? – húzta fel a szemöldökét, arcáról lerítt a fájdalom.

- Már megint mit csináltam? – sóhajtottam fel.

- Semmit, illetve sok mindent. Minek köszönhetőek ezek a furcsa érzések? Egyik percben még boldog vagy és hirtelen 180°-os váltás és gyűlölsz mindent. Szeszélyesebb vagy, mint az időjárás…

- A nők már csak ilyenek Jasper, ha most megbocsátasz – tessékeltem az ajtó irányába.

- Rendben, te tudod… – hagyott magamra szobámban.

- Az a helyzet, hogy én se tudom Jasper! – suttogtam letörten magam elé.

Odasétáltam a Cd-s polchoz és figyelmesen olvasgattam a címkéket, Muse, Paramore, Debussy… Utóbbit leszedtem a polcról és belehelyeztem a hifibe. A borítója hátulján fel voltak sorolva a számok. A Clair de Lune nevezetű zongorajáték csendült fel elsőként. Leültem a karfás székbe, ami egy fotelre hasonlított inkább, és csak a zenére figyeltem. Fura érzés kerített hatalmába, a hasamban pillangók motoszkáltak fájdalmasan.

- Szabad egy táncra – szólalt meg Edward a hátam mögött.

Az ijedségtől felugrottam a székből és csak hápogtam, de hang nem hagyta el számat.

- Te itt? – kérdeztem másodpercek elteltével, mikor rendeztem arcvonásom. – Nem tudok táncolni – ráztam meg fejem.

- Majd segítek - lépett közelebb és gyengéden magához húzott.

- Beszélnünk kellene Bella – kezdett el táncoltatni, de én még a lépéseket se ismertem.

- Rendben, beszéljünk – mondtam, ami bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.

Deja vu érzés kerített hatalmába és végre beugrott egy emlék.

-         Rendben, beszéljünk – mondtam ugyan úgy ezt a két szót.

-         Bella, elmegyünk – szólt hozzám Anthony.

Az arcát takarták a lemenő nap sugarai, emberi látásomnak ez kevés fény volt.

-         Én is megyek – ragadtam meg csuklóját és könyörgően tekintettem a feje felé, ahol azt gondoltam.

-         Nem lehet! Ahova mi megyünk, nem jó hely a számodra.

-         Ahol te vagy, az a jó hely számomra.

-         Én nem vagyok jó neked Bella. Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra.

Jeges leheletét éreztem homlokomon és vége lett. Elment! Minden elsötétült..

A fájdalmas emlék teljesen lemerevített. A nem létező szívem üresen kongott, mintha kiszakítottak volna egy nagy sebet a testemből. Fájdalmasan nyeltem a levegőt, mellkasom ütemtelenül mozgott fel-le. Ezért nem mondták el a többiek? Mert nem akarták, hogy ennyire fájjon?

- Bella jól vagy. Minden rendben? – nézett Edward ijedten rám. Karjával csitítani próbált, de én kihátráltam öleléséből.

- Nem! Semmi sincs rendben! Hazudtál, hazudtatok. Mikor akartál beszélni az igazságról? Hogy Anthony itt hagyott és vissza se jön?

Hasam görcsölni kezdett az idegességtől, de egyszerűen nem tudtam lenyugtatni magam.

- Hagy magyarázzam meg – védekezett.

- Hah, Tipikus férfi! – röhögtem gúnyosan. - Mindent meg akarsz magyarázni – dühödtem mindinkább be. Szavai, akár olaj a tűzre korbácsolták érzéseimet. A remegés egy erősebb hulláma járta át testem, a hasamba felépítve epicentrumát.

- A baba – sikkantottam fel a felismeréstől. – Segíts – nyögtem ki elfúló hangon.

A következő másodpercben a földön hevertem, mint egy rongybaba. A kisbabám ereje teljesen felemésztette energiám. Edward közelebb akart jönni, de a lángcsóvák elzárták útját. A tűz kiterjedése egyre nagyobb méreteket öltött, még ha ez csak úgymond „hologramos” tűz volt, a vámpírokra annál nagyobb veszélyt jelentett. Testem őrült módjára remegett meg újból és újból.

- Carlisle, Jasper, Alice, VALAKI! – kiabált Edward. – Na jó Bella ha nem nyugszol azonnal le, én komolyan oda megyek hozzád.

NE! – akartam mondani, de nem ment. Akkor jöhet a ’B’ terv. Behunytam a szemem és Edwardra koncentráltam.

„Hahó. Edward hallasz? Létszíves válaszolj. Mit kéne még csinálnom, hogy meghalj az isten szerelmére?” – hördültem fel gondolatban. Kinyitottam szemem és Edward „képtelenség, ilyen nem létezik” arcával találtam szembe magam.

„Csak hogy rám figyelsz” – forgattam meg szemem.

- Mi a baj? – jött a szobába Emmett, de szinte hátraarcot is tett a tűz láttán.

- Hol vannak Alice-ék? Segítségre van szükségünk – túrt a hajába Edward.

- Elmentek Jasperrel és Esmével vadászni. Bella elég hűvös van odalent, vagy hozzak egy kis jeget?

A következő pillanatban egy jókora ütést hallottam a szoba másik végéből.

- Au, most mi van? Már úriember se lehet a vámpír, mert megütik…

„A jég jó ötlet pedig” – gondoltam erősen Edwardra, hogy instrukciókat adjak.

Már nem voltam dühös és próbáltam lenyugtatni a kicsit is, de mintha egymást tápláltuk volna az érzésekkel, nem tudtam teljesen megnyugodni.

- Hozz jeget, vizet vagy valamit, ami nagyon hideg – darálta Edward vámpír gyorsassággal.

Fél perccel később szörnyen hideg víz lepett el, eláztatva újdonsült ruhám. Mint egy kijózanító eszköz, olyan gyorsan hatott rám.

- Még hogy hülyeség volt mi? – durcáskodott Emmett továbbra is.

Edward azonban nem figyelt megjegyzésére, hanem mellém térdelt és felvett az ölébe. Boldogan fogtam meg vállát, végre leállt a fájdalmam.

- Itt vagyunk, nagyon sajnálom, siettünk, ahogy bírtunk, de már későn láttam és…

- Nyugodj le Alice, már semmi baj. Segítesz Bellának új ruhát keresni?

- Természetesen. Mit szeretnél Bella?

„Edwardot” – uh, ezt nem kellett volna gondolatban közölnöm vele. Edward erre viszont még erőssebben tartott és nem akart elengedni, bárhogy próbálkoztam.

Szemei égették az enyémeket és önuralmam jócskán megcsappant, de erőt véve magamon újabb üzenetet „küldtem” neki gondolatban.

„Azért még elengedhetnél” – a végén még fejébe száll a dicsőség a hódításomat illetően…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés