Edward szemszöge:

Jólesett Bella utolsó üzenete, de a többit is nagy örömmel fogadtam. Nem nyílt még sok alkalmam rá, hogy hallhassam gondolatait. Mint egy felszabadult kis fiú mosolyogtam egész nap, amire Jasper fel is hívta a figyelmemet egy „hát meg beléd mi ütött?” gondolattal. Én csak legyintettem kérdésére és Belláék mellett sündörögtem, míg el nem jött az alvás ideje. Bella hasa napról-napra gömbölyűbb lett és megfigyeltem mikor jobban kipihente magát nagyobb változás volt látható rajta. Kérni se kellett, hogy aludjon sokat, Alice és Rosalie lányos badarságaival lefárasztotta teljesen. Ha pedig ez se lett volna elég, Esme párszor még elvitte az árvákhoz. Onnan, mint egy hulla tért haza leszipolyozott aggyal. A napok s hetek veszélyen gyorsan teltek. A köztünk levő feszültség kis irányban megváltozott, de a dührohama óta nem engedte meg a gondolataiban olvasást nagy sajnálatomra.

- Edward, ha már a kedvenc kajád fölött is elalszol, akkor mit várjak az őznél? – röhögött egy jót Emmett.

Jelenleg épp egy vadászaton voltunk és én egy jókora hegyi oroszlánt fogtam le kezeimmel. Az állat nagy csapásokat mért a földbe, ki akart szabadulni bármi áron. Gyors mozdulattal belevájtam fogaim az állatba és kiszívtam az éltető vért. Most nem érdekelt a vér ízlelgetése és aromája, ami körüljárta testem. Bella mellett akartam maradni, de Emmett dugába döntötte eme tervem.

- Mehetünk? – kérdeztem, otthagyva a vadat a földön.

- Hova? Még csak most kezdtem el bemelegedni. Keresek magamnak egy grizzlyt. Te is vadássz még! Ne holnap sírj, hogy éhes vagy.

- Kettőnk közül te vagy a falánkabb Emmett – húztam gonosz mosolyra számat.

- Igen? – nevetett fel hasonlóképp. – Szerintem te százszor falánkabb vagy. Nem is tudom, ki akar visszasietni Bellácskához. Egész nap körülsündörgöd, de nem érsz hozzá, mikor annyira utána epedsz. Na, erre varrjál gombot.

- Nincs ok okozat nélkül Emmett. Azt se tudja, ki vagyok. Nem rohanhatom le csak úgy, de van még remény… - erősítettem meg magam, a gondolatára gondolva.

- Te tudod – húzta el száját. – Én azért hozzásegítenék az emlékezésében. De most vadászok, ha nem haragszol – futott el grizzlyje felé.

Én is leterítettem két őzet és Emmett keresésére indultam. Nem volt nehéz kiszúrni merre van, gondolatai nevetettek. Birkózópartnerével játszadozott nem messze tőlem. Szegény medve már az utolsókat rúgta, Emmett nagy elragadtatottsággal konstatálta, hogy ismét ő nyert.

- Nem akarod megfosztani szenvedésétől? – dőltem neki a legközelebbi fának onnan figyelve a jelenetet.

- Kiélvezem még a győzelem ízét. Tudod, ő legalább nem keres kifogást, hanem megküzd velem – villogtatta meg szemét, hogy vegyem a lapot.

- Az csak számodra fájna, ha velem harcolnál. A gondolataidat nem tudod harc közben zárni előttem, bár amúgy se – röhögtem vidáman.

- Akkor ezt figyeld – futott felém, de olvasva gondolatait az utolsó másodpercben kitértem előle.

A földön feküdve hevertem, megállás nélkül kacagva. Emmett helyettem az egyik fába ütközött, ami nagy csattanással kidőlt. Jó kedvemet nem tudtam palástolni, aminek következtében felidegesítettem.

- Beszéljük meg a dolgot – tartottam fel kezeimet még mindig remegve a röhögéstől. – Csak egyszerűen jó húzni az agyad.

Emmett nem szólalt meg, helyette a gondolatai kiabáltak felém. Emmett és Bella egy szobában voltak az ágyon elfeküdve. Emmett lassú finomsággal húzta le Belláról a felsőjét, mire én automatikusan egy nagyot mordultam.

- Folytatása következik – vigyorgott Emmett.

Ígéretéhez híven peregni kezdett a következő képkocka. Bella elégedett nyögéssel ösztönözte Emmettet a folytatáshoz, aki nem volt rest és folytatta Bella kényeztetését, lejjebb csúsztatva kezeit a csipkézett fehérneműje felé. Bella lassan közelített Emmett felé és meg akarta csókolni, de nem bírtam tovább nézni.

- Elég volt! – kiabáltam rá. – Ez kicsit sem vicces.

- Pedig szerintem nagyon szórakoztató. És figyeld Bellát, szinte már könyörög…

- Visszaszállsz a földre vagy kérsz segítséget? – fújtattam.

- Féltékeny vagy mi? Pedig Bella úgy is csak téged szeret. Nekem amúgy is ott van Rosalie, de egy-két körre azért őt is kipróbálnám…

Itt szakadt el bennem a cérna. Emmett felé futottam és nagy lökéssel elrepítettem. Bár korrigálta az esést, de még így is két métert csúszott hátrafele. A következő percekben csak a hangos sziszegésünk és kiabálásunk zengte be az erdőt. Emmett erős volt, de a gyorsaságán még volt mit javítani. A gondolatolvasás is csak rontott a helyzetén, így negyed óra múlva csapzottan néztünk egymásra.

- Végre kiadtam magamból a feszültséget és rajtad is segítettem – büszkélkedett magában.

- Rajtam? Én nem harccal vezetem le a feszültséget.

- De végre lépéseket fogsz tenni Bella felé nem igaz? A ’B’ tervet még így is fenntartom számodra, majd én belovaglom a kiscsikót.

- Kérlek, nem volt még elég? – néztem rá nyúzottan a képzelgéseit hallgatva.

- Bocs, de olyan jó húzni az agyad…

- A saját eszközeimmel akarsz megbüntetni mi?

- Eszem ágában sincs, inkább menjünk. Tetszik az új szabásmintád. Hol lehet ilyet kapni? A lengesége imádnivaló – kacsintott rám.

Végigpillantottam magamon. Az ingem három nagyobb darabra szakadva fityegett rajtam, a kis részekről már nem is beszélve…

Bella szemszöge:

Egy fájdalmas lökést éreztem a hasamban, mire felébredt álmomból. A rúgkapálás nem fejeződött be és nyüszögve hevertem az ágyon.

- Valaki – suttogtam fájdalmasan. – Nagyon fáj.

A bizsergés és rúgások naponta erősödtek. Carlisle a vizsgálatokkal kielemezte, hogy a kicsi gyors növekedése miatt érzek ilyen erős fájdalmat, kevés volt számára a hely.

- Nádin kérlek – szólongattam kisbabámat. Biztos voltam benne, hogy lány lesz, minden vágyam ez volt. – Csak egy kis időt kérek.

- Bella hozzak jeget? – sietett segítségemre Alice. Nádin egyetlen módon hagyta abba cselekvését, ami egyikünknek sem volt túl kellemes. Ez a tárgy pedig a jég volt.

- Nem, köszönöm. Szeretnék felkelni, aludni már úgy se fogok tudni – leheltem fáradtan.

- Hozok ruhát, addig pihenj az ágyon. Meg se mozdulj – emelte fel mutatóujját.

Ha legalább tudnék. Egy hordóra kezdtem hasonlítani az eltelt hetek óta.

- Itt is vagyok. Melyik tetszik jobban – mutatta meg a választékot. Az egyik ruha sötétkék volt fehér kardigánnal, a másik pedig világos színekből állt össze. Én egyből a kék ruhára mutattam, mire Alice egy nagyot mosolygott.

- Tudtam én, nem tudom, miért nem bízok a képességemben.

A ruhacserék voltak a nap legrosszabb és egyben leghosszabb eseményei is. Tíz perc múlva vért izzadva bár, de készen voltunk.

- Nem kéne valamit enned Bella? Az utóbbi időben, mintha kevesebbet ennél.

- Nincs étvágyam – vallottam be késleltetés nélkül. – Egyszerűen hányingerem van a vértől és emberi ételektől úgyszintén.

- Megtaláljuk az arany középutat ebben is – somolygott némi hátsó szándékkal.

Lassan lelépkedtünk a lépcsőn. Alice előttem ment, ha baj történne, akkor elkapjon.

- A többiek? – néztem végig a kihalt nappalin.

- Carlisle keresgél a babádról kapcsolatos könyveket, amiben Esme és Jasper is segít. Rose fent ücsörög a szobájában és a legújabb rúzsait és ruháit próbálgatja. Emmett és Edward pedig vadászni mentek.

- És mi mihez kezdünk? – kíváncsiskodtam.

- Azt csinálunk, amit szeretnél.

Végignéztem újból a szobán és megakadt a szemem a zongorán.

- Alice segítesz nekem zongorázást tanítani? – kérleltem. Biztos voltam benne, hogy mint mindenben, ebben is profi.

- Szívesen segítenék, de jobb szeretem nézni a zongorát, mint hozzá is érni – mentegetőzött.

- Azért én megpróbálok valamit összedobni – keltem fel ültőmből. A zongora hívogatóan terült el a dobogószerű magaslaton. Szerettem volna zongorázni, bár meglévő emlékeim szerint nem hogy zongorázni nem tudtam, de még zongora közelben sem voltam. Leültem a zongora elé és figyelmesen megfigyeltem a billentyűket. Lenyomtam az egyik billentyűt mire egy mély hangot hallottam, a másik felén egyet lenyomva pedig magasat. Egyesével végigmentem a zongora minden egyes billentyűjén és egy dallam bontakozott ki elmémben, amit nem olyan tökéletesen, de játszani kezdtem. A kezeim csak úgy súrlódtak a hangszeren, agyam magától osztotta kezemnek az utasításokat. Ismerősen csendült fel a zene, de az ütemét nem találtam el. Ennek lassabbnak kéne lennie, vagy csak én érzem rosszul? – tűnődtem. Megpróbáltam még számtalan verzióban, de csak nem állt össze.

- Adagio Bella. Azt rontod el – szólalt meg mögöttem egy hang. Edward volt az és mellém ülve magyarázni kezdett nekem. – Amit épp játszani próbálsz, egy lassú, bensőséges hangulatú zene más néven adagio.

- Várj összezavarodtam. Honnan tudod, mit próbálok eljátszani?

- Onnan – vett egy nagy levegőt a folytatáshoz. – Hogy… hogy ezt a művet én komponáltam.

- Tessék? – tátottam el a számat. – Te tudsz zongorázni? És én ezt a… - haraptam be a számat.

- Azt a mi? – kérdezett vissza.

Nem mondhattam el az igazságot. Hogy ezt a számot már számtalanszor hallottam régebben és gyengébb érzelmek kötöttek hozzá.

- Nem számít – ráztam meg fejem. Felálltam a zongora elől, ezzel is értetve, hogy számomra a beszélgetés befejeződött.

- Alice elmegyünk vadászni? – nyeltem egy nagyot.

Valahogy el kellett a témát hessegetnem és jobb ötletem hirtelenjében nem támadt.

- Ilyen sötétben? – hezitált Alice és Edwarddal gondolatban diskurált.

- Rendben megyek egyedül. Később talál…- akartam mondani, de Edward elkapta a kezem és lágyan maga felé fordított. Alice bocsánatkérően nézett rám és a következő pillanatban hűlt helyét találtam.

- Hova? – akartam kérdezni, de Edward arany szemei megigéztek. Pillangók kezdtek a hasamban ismételten repkedni. Edward türelmesen várta a reakciómat, de én megmoccanni se bírtam. Végül is a gyors kihátrálás mellett döntöttem. – Indulnunk kellene Alice-el – suttogtam megbabonázott állapotban.

- Most be kell érned velem Bella – simított végig arcomon.

A tapintás hatására olvadó maszlaggá csökkentem össze, nem ismerve időt és teret. A „szívem” is Edwardért lüktetett átvitt értelemben. Hatalmas önuralmamnak köszönhetően meggyőzve saját magam, hogy így lesz a legjobb hátrálni kezdtem. Edward szomorúan nézett rám, mint akitől most vették el legédesebb játékát. Nem bírtam nézni a fájdalmát és a szívem helyén éktelenkedő lyukat, így sírva a karjaiba vetettem magam és könnyektől áztatott arccal csókoltam vissza. Most már minden mindegy volt. Árulónak éreztem magam, hisz épp ebben a másodpercben csalom meg Anthonyt és mégis igazán csak most érzem magam boldognak. Könnyeim záporozva estek le a parkettára, miközben Edward telt ajkai mohón falták az enyémekét. Mint minden egyes pillanatnak, ennek is vége lett, mire még nagyobb sírásban törtem ki.

- Valamit rosszul csináltam? – lepődött meg Edward.

- Nem, dehogy is. Csupán most érzem magam a legboldogabbnak és ez a borzasztó.

Halk sóhaj hagyta el száját.

- Most örülnék, ha engednél, hogy beleláthassak a fejedbe, mert ez így borzasztó…

Nem akartam én se tovább titkolózni, így megnyitottam gondolataimat előtte és hagytam, hogy az elmúlt hetek történései beleivódjanak elméjébe.

Hangos „O” hagyta el száját és perzselő szemei újra rajtam villogtak…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés