|
16. fejezet – Beszélgetések
2009.12.25. 16:28
Rossz előérzetem volt. De végig akartam hallgatni őt. Azt akartam, hogy valaki végre megmondja, hogy hol van Edward, jobban mondva, hogy kinél. A tekintetem elsötétült.
- Figyelj Bella, Edward veled volt az átváltozásod alatt… végig. Amint a fájdalmak abbamaradtak elment… - mondta Carlisle, de én dühösen félbeszakítottam őt.
- Hogy értitek, hogy elment? Újra vissza a kis Ashley-jéhez, ahogy azt már egyszer megtette velem? Ahhoz a kis senkiházihoz, aki megölte a barátomat, és aki miatt most Claire vámpír, és utál engem?
- Bella, elment, hogy megkeresse Ashleyt. Tudni akarja, hogy hova akar menni Ashley. Távol akarja tartani tőled, hogy megvédjen téged tőle. Nincs vele együtt! Meg a történtekért is magát okolja. Azt hiszi, hogy gyűlölöd őt – válaszolt Esme tétován.
Felugrottam, és halk morgás tört elő a torkomból. Még csak pár órája vagyok vámpír, de egész idő alatt csak morogtam. Egyrészről ez volt számomra a világ legtermészetesebb dolga, másrészről viszont megijesztettem ezzel még saját magamat is.
Megpróbáltam lenyugtatni magamat, ami jelenleg nem ment valami könnyen. Valahogy most megértettem Edwardot, amikor a benne lakozó szörnyetegről beszélt. Minden üvöltött bennem, hogy induljak el, és keressem meg Ashleyt, majd öljem meg. Ashely megölésének gondolata egész lényemet jelen pillanatban. Pár napja még nem ilyen voltam… régebben nem ilyen voltam.
’Régebben még ember voltál’ szólalt meg egy hang a fejemben.
Jasper odajött hozzám, és vele együtt egy nyugalomhullám is érkezett. Újra leültem, és dühösen azt mondtam:
- Hadd foglaljam össze. Edward Ashley után ment, de nem azért, hogy megölje, hanem hogy megszökjön vele? Nem engem akar védeni, hanem a kis Ashley-jét. Attól fél, hogy bántani fogom, most hogy már én is ugyanolyan erős vagyok. Szóval mit tehetne már velem Ashley? Ami pedig Edward bűntudatát illeti, teljesen jogos. Ha nem lenne Edward, akkor ez az egész nem történt volna meg. Ha nem lenne Edward, akkor Jason még élne, és Claire és én még emberek lennénk! Igen, gyűlölöm őt! Gyűlölöm azért, amit velem tett!
Próbáltam visszaszerezni az önuralmamat. Most nem akartam azokkal az emberekkel egy légtérben lenni, akik Clairenek és nekem otthont adtak. Claire már így is elég dühös rám, ha most még megkockáztatom, hogy kidobnak minket innen akkor még ezer év múlva se fog nekem megbocsátani. Másfelől viszont valahogy nem tudom elképzelni, hogy Esme vagy Carlisle csak úgy kidobna minket.
- Hogyha Edward megtalálja Ashleyt, akkor hova mennek? – kérdeztem összeszorított fogakkal.
- Edward úgy gondolja, hogy Ashley a Denali-klánhoz Alaszkába akar menni. Hova máshová mehetne? Ezt ajánlottuk neki mi is. Tegnap megint beszéltem Carmennel, és figyelmeztettem őt Ashleyvel kapcsolatban. Ennek ellenére ők először befogadják majd őt, de abban biztos lehetsz, hogy a fél szemüket mindig rajta fogják tartani – mondta Carlisle.
Újra felugrottam.
- Nekem édes mindegy, hogy befogadják-e Ashleyt vagy sem. Akkor még utána is megyek Alaszkába. Nem engedem el őt ilyen könnyen csak azért, mert Edward bolondul ezért a kis bestiáért. Nem nyugszom, amíg Ashley meg nem hal! – válaszoltam hevesen.
- Bella, ne masírozhatsz csak úgy Alaszkába. Még nem tudod kontrollálni magad. Mi van ha emberekkel találkozol? – kérdezte Esme.
- Csodás! Most már ti is Ashley pártját fogjátok? Lassan már elgondolkozom azon, hogy lehet, hogy ti ezt előre elterveztétek, ami Jasonnel Claire-rel és velem történt! – kiabáltam rájuk. – Tudjátok, milyen volt a ti kis Ashleytek emberként? Megölte a szüleit és még más embereket, mindezt csak azért, hogy megkapja amit akart, vagy mert rájöttek a titkára. És ti egy ilyen szörnyeteget változtattatok át. De ez még nem minden. Ő azon a véleményen van, hogy a vámpírok nem bírják ki, hogy csak állatvéren éljenek. Azt mondta, hogy amikor végre eljön tőletek, akkor új „táplálkozási szokásokat” fog felvenni. És Edwardot is rá akarja erre venni. És amilyen hülye Edward, még bele is fog menni! És akkor majd megfigyelhetitek hogyan öl embereket a ti kis Edwardotok – fűztem még hozzá szarkasztikusan.
- Először is nyugodj le. Nekünk Ashley ugyanúgy tüske a szemünkben, mint neked. Az emberi múltjáról nem tudtunk semmit, jobban mondva nem sokat. Nem tudtuk, hogy már emberként is ölt. Azt se tudtuk, hogy ő az embervért részesíti előnyben. De ez mondjuk illik hozzá. Később majd felhívom Carment. Meglátjuk, hogy odaért-e már. Edwardot is figyelmeztetni fogom – válaszolt Esme.
- Természetesen hallgatni fog rátok – mondtam ironikusan.
- Bella, Edward nem fog embereket ölni – mondta Alice teljes meggyőződéssel.
- Meglátjuk – válaszoltam röviden.
- Hogyan tudott egyáltalán megszökni? – kérdeztem.
- Minden kaotikus volt. Amint megharapott teljesen le voltunk döbbenve, azt hittük, csak blöfföl. És aztán minden olyan gyorsan történt. Edward leszabta rólad. Mi miattad aggódtunk. És akkor újabb csapásként ért minket Claire. Róla is gondoskodnunk kellett. Ashley kihasználta azt, hogy ti kötöttétek le a figyelmünket, és eltűnt. Jaspert és Emmettet utána küldtem, de egy nap múlva visszatértek, meg elvesztették a nyomát. Ashley pontosan tudta, hogy hogyan tudja eltűntetni a nyomát – válaszolt Esme a kérdésemre.
- Oh, és Edward persze tudja, hogy hova akar menni Ashley? Nem furcsa ez nektek? Ez majdnem úgy hangzik… mintha… ezek ketten összedolgoznának – mondta elgondolkodva.
- Bella, Edward soha nem tenné ezt veled! Miért szabta volna le rólad akkor Ashleyt? – mondta Alice felháborodva.
- Alice, ugye nem gondolod komolyan, hogy Edward megölne engem a szemetek láttára – mondtam megvetően.
- Bella, csak bemeséled magadnak – mondta Carlisle.
- Lenne egy szobátok számomra? Most szeretnék egyedül lenni – mondtam.
- Bemehetsz Edward szobájába – mondta Jasper meggondolatlanul.
- Nem! Abba a szobába én be nem megyek! – kiabáltam rá.
- Kedvesem, megkaphatod a vendégszobát. Ha Claire, Rosalie és Emmett visszatért a vadászatból, akkor úgyis újra le kell majd ülnünk megbeszélni még pár dolgot. Akkor beszélünk majd a jövőnkről is – mondta Esme és közben odajött hozzám, az egyik kezével átkarolta a vállamat, majd kimentünk a nappaliból.
Meg akartam kérdezni, hogy mire gondolt, de először is nyugalomra volt szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat.
Egy nagy szobába vezetett. A szoba világos volt és barátságos egy hatalmas ablakkal. Volt benne egy hatalmas ágy, amin elgondolkoztam. Nem hiszem, hogy bármikor is lett volna emberi látogatójuk. Jobbra és balra az ágy mellett egy-egy komód állt, azokon pedig éjjeli lámpák, és volt egy ruhásszekrény is.
Lefeküdtem az ágyra, és a plafont bámultam. Mielőtt Esme kiment a szobából még egyszer beszéltem vele.
- Esme, mennyi ideig tartott az átváltozásom?
- Három napig, kedvesem – válaszolt.
Csak bólintottam a gondolataimba merülve, majd kiment Esme a szobámból.
Három nap. Még emlékszem, hogy Edward egyszer mesélte, hogy három napig tart az átváltozás. Gondolatban átfutottam az elmúlt három hét történéseit. Mióta a Cullenek újra felbukkantak azóta az életem vízesésként kezdett el zuhanni. Már bánom, hogy akkoriban Forksba költöztem. Bánom, hogy találkoztam Edwarddal. Amikor elhagyott egy világ tört össze bennem. Nem tudtam, hogy hogyan tudnám folytatni az életemet. Abban is biztos voltam, hogy nem fog sikerülni. Hogy is tudnám tovább élni az életemet? Az életemet értelme elhagyott. Elhagyott, mert nem kellettem neki.
Arra gondoltam, hogy Edward egykor életem nagy szerelme volt. Akkoriban még az örökkévalóságot akartam vele végigélni. Akkoriban még olyan akartam lenni, mint ő. De azóta sok minden megváltozott.
Elhagytam Forksot, hogy Seattle-ben tanuljak, és hogy új életet kezdjek. Nem volt egyszerű. De időről időre jobb lett. Megismertem Claire-t, és ő segített nekem. Hála neki újra ura voltam az életemnek, és biztos voltam benne, hogy van jövőm. Soha nem felejtettem el Edwardot, de már nem ő játszotta a főszerepet az életemben. Hála Clairenek újra éltem.
És hogyan köszönöm meg neki? Úgy, hogy veszélybe sodrom. Úgy, hogy hagyom, hogy szörnyeteg váljon belőle. Minden oka megvan rá, hogy dühös legyen rám, vagy hogy akár gyűlöljön.
És kinek köszönhetem ezt? Edwardnak!
Megmondtam neki, hogy hagyjon békén. Megmondtam neki, hogy az ő kis Ashley-jének még nincs elég önuralma, és nem csak én figyelmeztettem őt, hanem a családja is.
De neki önzőnek kellett lennie, és csak magára gondolnia. Megint úgy akarta véghez vinni az akaratát, hogy nem gondolt a következményekre. Egyszer már tönkre tette az életemet, és most másodszorra is sikerült neki.
És én? Nekem meg sikerült tönkre tennem Jason életét. Nála meg én akartam véghez vinni az akaratomat. Új életet akartam kezdeni. Féltékennyé akartam tenni vele Edwardot, és azt akartam, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogyan én is szenvedtem. A következményekre való tekintet nélkül…
Semmivel sem vagyok jobb Edwardnál! Már azelőtt is egy szörnyeteg voltam, mielőtt átváltoztattak. És akkor újra ott tartok, hogy mi vagyok én most.
Én nem akartam vámpír lenni! Milyen ironikus, hogy én most mennyire ez ellen az állapot ellen vagyok. Vissza akarom kapni az emberi életemet. Oda akarok visszamenni, mielőtt Edward másodszorra is belépett az életembe. De a múlton már nem változtathatok. Meg kell próbálnom a legtöbbet kihozni ebből az új „életemből”. Akkor is, ha jelenleg fogalmam sincs, hogy hogyan is tegyem ezt…
Egy ideig még így feküdtem, gondolataimba merülve, az ágyamon, amikor egy halk kopogást hallottam. Kinéztem az ablakomon és láttam, hogy újra világos volt. Egy teljes napig itt feküdtem? Úgy látszik, hogy időérzék megváltozik ha az ember vámpír.
- Bella? Kérlek gyere le a nappaliba. Mindenki ott van már, meg kell beszélnünk a költözést – Rosalie óvatosan bekukucskált az ajtón.
- Költözés? – kérdeztem összezavarodva.
- Carlsile majd mindent elmond – mondta Rosalie.
Együtt lementünk a nappaliba. Claire Emmett és Jasper között ült a kanapén. Jasper mellett ült Alice, és Rosalie is éppen most ült le Emmett mellé. Carlisle a kandallónál állt, ESme pedig egy fotelben ült. Én Esme mellé ültem a fotel karfájára. Claire-re néztem. Ő szomorúan nézett engem. Ez egy tőrdöfés volt a szívembe. Könnyebb lett volna, ha még mindig dühösen nézett volna rám. De ezt a szomorú, szemrehányó tekintete nem bírtam, és elfordítottam a fejemet, hogy Carlisle-t nézzem inkább, akire félig kíváncsian félig várakozásteljesen pillantottam.
- Bella, Claire, valami fontosról szerettem volna veletek beszélni – kezdte Carlisle. Látszott rajta, hogy nem érzi valami jól magát.
Ti ketten fiatal vámpírok vagytok, úgynevezett újszülöttek. Távol kell tartanunk titeket az emberektől, hogy állatvérre szoktassunk titeket. El kell költöznünk – folytatta Carlisle.
- Cedric! – zihált Claire rémülten.
Most még rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy Claire szerelmes belé. Egyszer azt mondta Edward, hogy az emberi emlékek elhalványulnak. És én nagyon reméltem Claire érdekében, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik. De az is eszembe jutott, amit Alice mondott. Hogy egy másik lánnyal látta Cedricet. De ez lehetett egy teljesen ártalmatlan barát is vele.
Bocsánatkérően néztem Claire-re, míg a többiek bűntudatosan félre néztek. De ez nem az ő hibájuk. Az egyetlenek, akik hibáztathatók, azok Ashley és Edward.
- Sajnálom Claire, tényleg, de nem láthatod újra Cedricet. Most nem. Túl veszélyes lenne a számára. Megölheted őt – mondta Carlisle sajnálattal a hangjában.
Claire szomorúan felzokogott, de bólintott. Összetörte a szívem, hogy a legjobb barátnőmet így szenvedni kell, hogy lássam. Mindig az egész világ boldogságát kívántam neki, de helyette csak boldogtalanná tettem őt. Újra Carlisle-hoz fordultam.
- Hova költözünk? – kérdeztem hangtalanul.
- Chilchotinba, Kanadába. Ott nincsenek emberek, vagy csak alig. Legalább egy évig ott kell maradnunk. Ha már elég hosszú ideje táplálkoztok állatvérrel, ha már van elég önuralmatok, és ha már megváltozott a szemetek színe, akkor majd emberek közé is megyünk veletek, hogy meglássuk, hogyan reagáltok egy szituációra. Ne aggódjatok, mindig ott leszünk veletek, hogy ne történhessen semmi – válaszolt a kérdésemre Carlisle.
Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Kitől akarsz engem tulajdonképpen távol tartani? Ashleytől vagy az emberektől – kérdeztem bosszúsan.
- Bella, tudjuk milyen dühös vagy… - válaszolt Carlisle, de én dühösen félbeszakítottam.
- Az nem kifejezés.
- Először tudnod kell magad kontrollálni, utána visszajövünk – folytatta Carlisle.
- Rendben, veletek megyek. De higgy nekem, nem felejtem el, amit Jasonnel, Claire-rel, és velem tett a ti kis Ashley-tek. És mindenképpen vissza fogok jönni. Vagy veletek vagy nélkületek. És akkor Ashley többé nem bújhat Edward háta mögé. És nem leszek tekintettel senkire… Edwardra sem – szűrtem a fogaim között.
- Ő nem a mi Ashley-nk. És mi megértjük, hogy bosszút akarsz állni rajta. De jelen pillanatban több kárt tennél magadban, mint Ashleyben. És még ha most úgy is néz ki, hogy Edward Ashley oldalán áll, tényleg azért teszi azt, amit tesz, hogy megvédjen téged – válaszolt Esme.
Megvetően felhorkantam, de nem mondtam semmit. Még ha ezt a Culleneknek nem is mondtam, de Edward is meg fogja kapni a magáét.
- Mikor költözünk? – kérdezte Claire halkan.
- Már majdnem készen vagyunk az előkészületekkel. Jövő hétfőn – válaszolt Jasper, és közben homlokráncolva nézett engem.
Biztos érezte a dühömet és a gyűlöletemet. Talán nem is olyan rossz ötlet, hogy egy évig mindentől távol éljünk. Így nem csak azt tanulhatom meg, hogy hogyan kontrolláljam magam, hanem azt is, hogy hogyan rejtsem el az érzelmeimet Jasper elől. Talán ez a képességem is. Ezt még ki kell találnom.
- Elmehetek a szobámba? – kérdezte Claire elgondolkodva.
- Természetesen. Már végeztünk – válaszolt Esme.
Claire felállt és kiment a nappaliból és én szomorúan néztem utána. Tudom, hogy időre van szüksége. De talán most rögtön beszélhetnék vele. Csak remélni tudom, hogy végighallgat majd.
- Beszélek Claire-rel – mondtam és felálltam. Jasper bólintott.
Claire szobájába mentem. Van még egy kis előnye annak, hogyha az ember vámpír. Csak az illatát kellett követnem, és nemsokára már az ajtaja előtt álltam. Mielőtt még kopogtam volna Claire kiszólt:
- Gyere be Bella.
Beléptem, és megláttam Claire-t, aki az ágyon ült. Pontosabban megnéztem őt. Már emberként is nagyin csinos volt, egy kis koboldos beütéssel. De most egyszerűen gyönyörű. Simán Alice ikertesójának is mondhatná magát. Az emberek egyáltalán nem vennék észre a különbséget.
- Leülhetek melléd az ágyra – kérdeztem halkan.
Bólintott. Így ültünk egy darabig. Claire valószínűleg arra várt, hogy mondjak neki valamit, én pedig a szavakat kerestem.
- Claire, én tudom, hogy ez már nem változtat semmin, de én nagyon sajnálom. Soha nem akartam, hogy ez törtéjen veled! El kellett volna mennem Seattle-ből amikor Edward újra feltűnt. Akkor ez az egész nem történt volna meg, és te még mindig ember lennél – mondtam letörve.
- Hát, abból kiindulva, ahogyan viselkedett veled, oda is követett volna téged – válaszolt barátnőm nyugodtan.
- Talán, de akkor kimaradhattál volna ebből az egészből – Ránéztem.
- Nem engedtelek volna el olyan könnyen. Valószínűleg én is veled mentem volna. Te vagy a legjobb barátnőm. Soha nem engedtelek volna el téged egyedül – Claire szomorúan mosolygott. – Elmesélnéd, hogy hogyan is találkoztatok?
Minden elmeséltem neki a kezdetektől fogva. Hogy akkoriban költöztem Charlie-hoz Forksba, hogy hogyan ismertem meg őt, egészen addig, amíg el nem hagyott.
- Claire, amikor Seattle-be jöttem, új életet akartam kezdeni. Ha te nem lettél volna, akkor ez soha nem sikerült volna. És én azzal köszönöm meg neked, hogy veszélybe sodorlak – fűztem még hozzá bűntudatosan.
Claire megfogta a kezemet. Zavartan néztem rá.
- Ez azt jelenti, hogy már nem vagy dühös rám? – kérdeztem reménykedve.
- De, még mindig dühös vagyok rád. Nem téged hibáztatlak azért, hogy vámpír lettem. Ebből a szempontból a Cullenek megmentették az életemet. De még mindig dühös vagyok rád, amiért nem mondtad el nekem az igazságot erről a családról. Egyiküknek se voltak soha titkai egymás előtt – mondta szemrehányóan.
- Claire, soha nem hitted volna el nekem, ha elmesélem, hogy a Cullenek vámpírok – válaszoltam magabiztosan.
- Ha elég hosszú ideig győzködtél volna, akkor valamikor biztos elhiszem – mondta barátnőm makacsul.
- Tényleg? Szóval ha elég hosszú ideig győzködtelek volna, akkor elhitted volna nekem, hogy léteznek vámpírok?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
Claire lőszőr felháborodottan nézett rám, majd halkan elkezdett kuncogni, én pedig először zavartan néztem rá, majd leesett. Lassan mindketten lenyugodtunk. Aggódva néztem Claire-re.
- Hogy vagy? – kérdeztem, és közben végig őt néztem. Újra komoly lett.
- Az átváltozás maga volt a pokol. Nem tudtam, hogy mi történik velem, és meg akartam halni. Amikor felébredtem minden olyan új volt. Valahogy újnak éreztem magam, nem tudom hogy tudnám kifejezni ezt az érzést, már nem éreztem magam emberinek, és nem tudtam, hogy mi történt. Jobba lett a látásom, a hallásom, a szaglásom, és mindent sokkal intenzívebben érzékeltem. Olyan összezavaró volt. Emmett és Rosalie az ágyam mellett álltak, és mindent elmondtak nekem. Tudtam, hogy történt velem valami, de nem akartam elhinni, hogy vámpír lettem. Hiszen vámpírok nem is léteznek. De Emmett megggyőzött, és miután a tükörbe néztem nem is hittem el, hogy magamat látom. Annyira megváltoztam, és a vörös szemek.
- Tudom mire gondolsz. Ugyanez volt velem is. Csak én tudtam, hogy vámpír vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen furcsa ez az egész. Valahogy olyan normális. Mintha világ életemben vámpír lettem volna. Bár még pontosan emlékszem, hogy milyen voltam egy héttel ezelőtt. De olyan, mintha az már évezredekkel ezelőtt lett volna – válaszoltam elgondolkodva, míg Claire egyetértően bólintott.
- Hiányzik Cedric – sóhajtott Claire.
Újra rosszul éreztem magam, és megint Jason jutott eszembe.
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok – mondtam szomorúan.
- Szeretném Cedricet csak még egyszer látni. Csak még egyszer. Tudni akarom, hogy jól van-e – mondta letörve. Annyira végtelenül sajnáltam Claire-t.
- Egyedül tudnál most hagyni egy kicsit? Szeretném átgondolni a dolgokat – mondta Claire.
- Persze, megértem – mondtam, és kimentem a szobájából.
Rögtön Carlisle-hoz és Esme-hez mentem.
- Beszélhetnék veletek? – kérdeztem visszafogottan.
- Persze kedvesem, miről lenne szó? – kérdezte Esme.
Hogyan kezdjem?
- Tudom, hogy ez nem egyszerű, de nem láthatná Claire még egyszer Cedricet? Nem kell beszélnie vele. Csak hogy messziről lássa, és tudja, hogy jól van. Talán Emmett vagy Jasper vele mehetne, hogy figyeljen rá?
Esme és Carlisle aggódva néztek rám.
- Bella, nagyon sajnálom, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – válaszolt Carlisle. Valahogy számítottam erre a válaszra.
- Jasper és én majd figyelünk Claire-re, hogy ne történjen semmi baj. Hadd lássa még egyszer, Carlisle – mondta Emmett, aki éppen most jött Jasperrel és Alice-szel az oldalán.
- Én is velük megyek. Vigyázni fogunk, hogy semmi se történjen – mondta Alice.
Carlisle még kétkedően nézett, de utána azt mondta:
- Rendben, de soha nem veszíthetitek szem elől Claire-t.
Hirtelen megöleltem Carlislet, és mindketten a kanapén kötöttünk ki.
- Sajnálom, elfelejtettem, hogy egy kicsit erősebb vagyok nálatok – mondtam, és közben lemásztam Carlisle-ról. Ő csak szórakozottan felnevetett.
- A valamivel erősebb jó dolog. De most már legalább tudsz róla.
- Most már nem vagy olyan törékeny, így már sokkal többmindent csinálhatunk együtt – nevetett Emmett.
- Csak ne vidd túlzásba. Most már nem csinálhatsz velem akármit, amit csak akarsz – vigyorogtam rá gonoszan. Mindenki elkezdett nevetni.
Újra Carlisle-hoz fordultam.
- Nem hozhatok el pár dolgot a lakásomból, emlékként, ugye? – kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nem, Bella. Nem többé vissza a lakásodba – válaszolt miközben átölelte a vállamat.
Bólintottam, és vámpírsebességgel eltűntem a szobámban. Azon gondolkodtam, hogy írok egy naplót, hogy az emberi emlékeimet is megőrizzem. Nem volt valami izgalmas életem, így a napló se lesz valami izgalmas, de meg akartam őrizni valamit a régi életemből. Még ha csak emlékek formájában is. Megkérem majd Alice-t, hogy vegyen nekem pár naplót ha újra vásárolni megy.
Egyszercsak Claire viharzott be a szobámba, és rám ugrott. Egy hangos koppanással estünk le a földre, miközben ő szorosan átölelt.
- Köszönöm Isabella, köszönöm! – kiabálta a fülembe.
- Mit? – kérdeztem elképedve.
- Emmet, Jasper, Alice és én holnap reggel a lakásunkhoz megyünk. Még egyszer láthatom Cedricet – válaszolt.
- Örülök neked! Így elbúcsúzhatsz tőle, és megnézheted, hogy hogy van – válaszoltam mosolyogva.
Claire mellém ült. De mielőtt bármit is mondhatott volna Alice viharzott be a szobámba.
- Edward van a telefonnál. Megtalálta Ashelyt, és épp most érkezett meg a Denali-klánhoz. Bella, szeretne veled beszélni – mondta Alice hevesen.
A tekintetem elsötétült, és egy halk, dühös morgás hagyta el a torkomat.
- Nem akarok vele beszélni! – mondtam dühösen.
- Bella, ne legyél most ilyen makacs! Már így is elég rosszul érzi magát Edward. Csak szeretné tudni, hogy hogy vagy, és ezt tőled akarja hallani – mondta Alice idegesen.
- ROSSZUL ÉRZI MAGÁT! Akkor csak kérdezzen meg Claire-t és engem, hogy mi hogy érezzük magunkat. Végre újra maga mellett tudhatja a kis barátnőcskéjét. Annyira nem érezheti rosszul magát! – üvöltöttem. – Nem.fogok.beszélni.vele – fűztem még hozzá dühösen.
Fejét csóválva kiment a szobából Alice. Hallottam, ahogy halkan beszél, de nem értettem, hogy mit mond. Claire megfogta a kezemet, és nyugtatólag megszorította.
- Claire, olyan dühös vagyok! Nem értem, hogy ez a kis bestia, azok után amit velünk tett, hogy mászkálhat még mindig szabadon és boldogan! Legszívesebben most rögtön kinyírnám! És ez az idióta még utána is megy! – szűrtem a fogaim között halkan, hogy csak Claire hallja.
- Isabella, először is nyugodj meg. Nem fogja ezt megúszni Ashley. Mindenképpen segíteni fogok neked. De hogy is mondják szépen: A bosszú egy olyan ételt, amit az ember hidegen élvez a legjobban. Most elmegyünk egy évre Kanadába, és ott majd megtanuljuk kontrollálni magunkat. Amint már elég önuralmunk van visszajövünk. És ne felejts, nekem is ugyanúgy van okom a bosszúra, mint neked – suttogta Claire.
Csodálkozva néztem rá. Ő ugyanúgy újszülött volt, mint én. De hogy sikerült neki ilyen nyugodtnak maradnia, amikor én dühöt, agressziót és gyűlöletet érzek csak? Tombolni akarok. Szabad utat akarok engedni a dühömnek. Alaszkába akarok menni, és megölni Ashleyt. Egyre inkább érzem, hogy már nem ember vagyok, de az egyetlen ami sokkol benne az az, hogy ezt olyan magától értetődőnek érzem. Normális ez? Normális, hogy ilyen érzéseim vannak? Mostantól kezdve mindig ilyen dühöt fogok érezni, vagy csak a kezdetekben van ez így. Beszélnem kell erről Carlisle-lal.
- Claire, mint mindig most is igazad van – sóhajtottam halkan. – Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? Én egy kitörés előtt állok, te meg olyan nyugodt vagy. Pont úgy, mint régen, amikor még emberek voltunk. Ez sértő számomra – fűztem még hozzá.
Claire rámvigyorgott.
- Mindig az én feladatom volt, hogy lenyugtassalak téged. És ez ezután is így lesz. De ne gondolkozz többet Ashleyn. Megkapja, amit megérdemel. Erről gondoskodunk.
Igen, Ashley meg fogja kapni, amit megérdemel. Ugyanúgy, mint Edward. Gondolatban már össze is állítottam egy tervet. Úgy tűnik, hogy Edwardnak még mindig rossz a lelkiismerete Ashley miatt. Talán még igazi érzelmek is vannak ott, annál jobb nekem. Nem csak egyszerűen megölöm majd Ashleyt. Nem, szenvedni fog, és Edwardnak pedig majd végig kell néznie. És miután eleget szenvedett Edward szeme láttára fogom megölni őt. Majd bűntudata lesz, amiért nem tudta őt megvédeni, és azért is, amiért ezt tette velem. Most mindketten visszakapják amit velem tettek.
Ravaszan Claire-re vigyorogtam, és úgy tűnt, mintha tudna olvasni a gondolataimban, mert mindentudóan vigyorgott vissza.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés