- Nem, nem és nem! Nem találhatták meg Bellát, az én Bellámat – kezdtem el futni a sűrűn befedett kunyhóhoz. A Volturi embereinek szagát bármilyen rossz lelkiállapotban fel tudtam ismerni, a régebbi találkozásunknak köszönhetően. Jane, Alex és Demetri voltak a Volturi követei vagy más néven a „takarítószolgálat”. A kunyhó üresen tátongott, hirdetve ezzel is vesztét. Lerogytam a földre, kezeimet arcomba temetve.
- Nem tartottam be a szavamat, sajnálom – suttogtam a kézzel fogható csöndben. Régebben Bellának megígértem, hogy bármi rossz történjen, én mellette leszek és vigyázok rá. Most mégsem voltam elég gyors, Jane biztosan bántotta. Dühös voltam a világra, de leginkább magamra. Felkaptam a mellettem levő asztalt és elhajítottam magamtól minél messzebb. Hatalmas reccsenéssel ért földet Emmett lábainál, aki most az egyszer nem volt vidám.
- Ezzel nem segítesz senkinek – suttogott ő is megtörten. Éreztem a gondolataiból, ugyan így érezne, ha Rose-t elvesztené. Nem tudtam megfékezni a kicsapódó érzéseimet. Ami a kunyhóban volt tárgy, mindet széttörtem. Legvégül a házat aprítottam tűzifa nagyságúra, a látványát se bírtam elviselni ennek a helynek. Gonosz mosoly jelent meg arcomon remekművemet bámulva. Mint egy narkós a jól kiérdemelt adagja után, körülbelül úgy éreztem magam. Ha már meg kell halnom, úgy tegyem, hogy ne maradjon egy rossz részlet se fenn. Szembenézek a Volturival, végső soron csak meghallhatok.
- Bella nélkül az élet nem élet! – pöccintettem egy gyufát a nagy rakás fára, ami pattogó hangokat hallatott.
- Ennyi volt, fel is adtad? – hökkent meg Emmett, tőlem jócskán hátrébb állva. Nem hiába utáljuk a tüzet, ez az egyetlen módja a halálunknak.
- Feladtam? – néztem hátam mögé dühösen. – Még el se kezdtem Emmett. Elmegyek a Volturihoz, te meg menj haza. Elég lesz egy tragikus halál a családban – sóhajtottam fel.
- Azt már nem, mind veled megyünk! Megvédjük a családtagjainkat, emlékszel?
- Nem fogok senki kedvéért várni egy percnél is többet – ingattam meg fejem.
- Nem is kell – suhant mellénk húgom, majd a család többi tagja. – Láttam miben mesterkedsz – kacsintott rám.
- Mind meg akartok halni? – hördültem fel.
- Ha nem indulsz azonnal előre, akkor így lesz – bosszankodott Alice. – El tudnánk kapni Jane-t és csapatát, de ha még itt toporzékolsz percekig, akkor áshatjuk a sírunkat.
- Mégis hogy képzeled, több mint egy órája elhagyták Forksot. Ennyire még én se vagyok gyors.
- Elmennek egy másik megbízás miatt is. A kutyákat akarják megölni. Igaz nem láttam tisztán az eseményeket, de azt igen, merre tartanak. Aro lebecsüli a farkasokat ebből is látszik. Évszázadok óta nem harcoltak velük, s úgy hiszik már régen kipusztultak. Most viszont kaptak egy fülest, miszerint pár farkas fent maradt. Valamilyen oknál fogva szét váltak és nem látom tisztán a jövőjüket – rázta meg értetlenül a fejét.
- Szólhattál volna előbb is – morogtam.
- Engedted? – húzta fel szemöldökét.
- Akkor siessünk. Nem a kedvenceim a farkasok, de Jacob prémje nekem kell.
- Férfiak – sóhajtott fel megadóan Rose és Alice egyszerre.
Bella szemszöge:
A kunyhóban kellemes volt a légkör és kissé meg is nyugodtam az elmúlt órák történései után. Már épp hunytam le a szemem és pihenni készültem, mikor hangokat hallottam. Védelmezőn magam elé tettem a kezem, így védve kisbabám.
- Áhh, Bella ismét találkoztunk. Hogy s mint? – kérdezte gúnyosan az egyik férfi.
Ismerősek voltak mindhárman, de leginkább Jane tűnt ki közülük. Ő akart bántani engem.
- Mit akartok? – kérdeztem kétségbeesve.
- Röviden? Téged – vigyorogtak szemérmetlenül.
- Ne is álmodozzatok róla – szűrtem a fogaim közül, támadóállásba helyezkedve.
A szőke lány hatalmas vigyorral arcán, szemrebbenés nélkül előreállt, de a fiúk lefogták.
- Jane tudod jól, hogy nem fog rajta az erőd. Hagyd ezt inkább rám – kacsintott rá egyikük.
- Ha te mondod Alex… - morgott kényszeredetten.
Alex rám mosolygott, a következő másodpercben pedig már semmit sem láttam.
- Hagyd abba – sikítottam támadóm felé.
- Választhatsz Bella! Vagy elveszem az összes érzékszerved és úgy kényszerítünk, hogy velünk gyere, vagy megadod magad és nem lesz olyan kellemetlen az út során.
- Milyen aranyosak vagytok, hogy legalább választhatok a két rossz közül – szorítottam ökölbe a kezem. Hosszan gondolkoztam az elhangzottakon, hogy találnék-e esélyt a kiszabadulásra, de lehetetlennek találtam. – Ha belemegyek, akkor visszakapom a látásomat és nem bántotok? – kérdeztem vissza rövid szünet után.
- Igen, de Volterráig megkötözve leszel. Ezt kaptuk parancsba.
- És ha találnánk más megoldást? Például nem kötözöl meg, de elveszed a látásomat, mint most?
- Az mire lenne jó? Nem tudnád kikerülni az akadályokat vakon – értetlenkedett Alex.
- Nem bírok ki ekkora utat futva – céloztam hasamra mutatva. – Öt-hat kilométer múlva kifulladnék.
- Ha ez csak egy hátsó szándék, hogy a barátaid ki tudjanak szabadítani… - figyelmeztetett Jane.
- Nem az! Megterhelő ekkora plusz súlyt vinni hosszú időn keresztül. De ezt te úgy sem fogod sose megérteni – hangsúlyoztam ki, kissé cinikusan.
- Hoppá. Vigyázz, mert Bella bekeményít – nevetettek fel a fiúk egyszerre.
- Fogd be Demetri, nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre!
A vita hevében Alex nem figyelt az erejére, így szépen lassan visszakaptam a látásomat.
- Alex te sem vagy jobb, nézd ez a kis vámpírutánzat újra lát. Még a saját erődet sem tudod irányítani – gonoszkodott tovább Jane.
- Az ő ereje legalább hatásos rajtam – kotyogtam közbe. Jane szúrós tekintettel nézett rám, tekintetét vidáman álltam.
- Na jó, hozzátok ezt a kis gnómot, én aztán a közelébe se megyek – mondta Jane lenézően.
- Van nevem is – kiáltottam elhaladó árnyéka felé.
- Ne húzd ki a gyufát Jane előtt Bella. Ez egy jó tanács – közelített Alex a nyakam vonalához, fülembe suttogva.
- Ne most epekedj iránta, sok dolgunk van még – vágott közbe Demetri a jelenetbe, aminek felettébb örültem.
- Bella ez kicsit fájni fog, de még be kell valahova ugranunk és addig nem lehetsz felügyelet nélkül.
Kérdőn tekintettem Alex-re ám, ő kihasználva értetlenségem csókot lehelt ajkamra. Sután elnyomtam magamtól és lekevertem neki egy jókora pofont. Meg szerettem volna szólalni és az összes szitkot kiejteni a számon, de hátulról egy jókora ütést kaptam…
Alex szemszöge:
- Ezt most mire volt jó? – háborodtam fel Demetrire nézve. - Nem volt jogod leütni idő előtt.
- Kifutunk az időből épp ez a baj. Amíg itt enyelegsz vele, addig bármelyik percben megérkezhetnek Edwardék. Siessünk a megbízással és menjünk vissza Volterrába. Nem szeretek sokáig távol maradni.
- Bellát elrejtjük a búvóhelyre?
- Igen. Én viszem oda, te csak menj a kutyákhoz. Ketten elegek lesztek, nemde?
- Sértés, hogy ezt egyáltalán megkérdezted. Azért odajöhetnél a végére.
- Jane, mehetünk? – vetettem oda húgomnak.
- Rád vártam eddig is – morgott az orra alatt.
- Akkor nyomás, ne várakoztassunk meg senkit se…
Kis idő múlva már a farkasok területén szlalomoztunk a fák között.
- Többen laknak itt, mint ahogy hittük – suttogtam.
- Ha megijedtél még visszafordulhatunk.
- Dehogy is, de így jobb munkamegosztás kell. Én bénítok, te kínzol.
- Mintha eddig nem ezt terveztük volna – sóhajtott egy nagyot.
- Jól van indulás. Mérjük fel a terepet – nógattam előre.
Beljebb érve falujukba megdöbbentő volt látni, hogy mennyi is az a több.
- Ennyit arról, hogy a kihalás szélén állnak – ingattam a fejem.
A következő másodpercben tappancsok dobogását hozta felénk a szél. Velőt rázó vonyítás hangzott fel.
- Én képzelődök, vagy ez a kutya tényleg most értesíti a falkatagokat?
- Nem izgat, de most megkapja tőlem a magamét.
Ezzel neki is rontott a farkasnak, aki nyüszkölve vergődött a földön. Jane erejét eddig csak egy „ember” tudta megállni, az pedig Bella, aki egy veremben fekszik megkötözve.
- Fogd már be a száját – térített ki Jane hangja a gondolkodásból.
Rákoncentráltam a kutyára, mire elvettem a hangját. Fulladva és fájdalmakkal keveredve feküdt a földön, a halál szélén. Élveztem a látottakat. Szerettem másoknak fájdalmat okozni.
- Vámpírszagot érzek – szagoltam a levegőbe.
- A Cullenek – szólalt meg Jane is levéve tekintetét a farkasról. Még volt benne élet, de már nem sok. Belerúgtam egyet a bordája közé, hogy viselkedjen már férfi módjára és ne nyüszítsen megállás nélkül.
- Tűnjünk el – adta ki az utasítást Jane.
- Ez egy jó ötlet.
Vad futásba kezdtünk a sötétben. A térségben húzódó erdős rész megfelelő menedéket biztosított a futáshoz, hogy ne bukjunk le. Demetri felé vettük az irányt, tudatva vele a rossz híreket. A Cullen család még messze volt hozzánk, így eltérítő manőverbe kezdtünk. Belefutottunk egy folyóba és a sodrással szembe ugráltunk a köveken. A végén bele is vetettük magunkat ruhástul, hogy ne érezzék meg a szagunkat.
- Mindjárt ott leszünk, érzem Demetrit.
Barna csuklyám vizesen tapadt hozzám, most sokkal nehezebb volt a felszívódott víz miatt. Demetri értetlenül nézett rajtunk végig és röhögésben tört ki.
- Csak nem megkergettek a kutyák.
- El kell menekülnünk. A Cullenek a közelben vannak és a kutyák is nagyobb haderővel bírnak, mint hittük.
- Mennyi az a nagyobb? – kérdezett vissza.
- Nem tízen vannak, sokkal inkább húszan-harmincan és van egy olyan érzésem ezek után a Cullenek is mellettük fognak állni.
- Szuper. Akkor tünés. Akarod hozni Bellát te hősszerelmes?
- Naná. Magához tért már?
- Még nem. Nem bírnám elviselni a folytonos nyávogását – köpött egyet.
- Ebben legalább egyetértünk – villogtatta meg szemét Jane. – Ennyire hogy tudsz mélyre süllyedni Alex? Ez nem is vámpír.
Nem méltattam még válaszra sem. Felkaptam Bellát és futásnak eredtem Volterra felé. A többiek csendben követtek. Hamar elértük Forks határát, majd suhanva a fák árnyékában követtük a hazafelé vezető utat. Hátam mögül egy fájdalmas kiáltást hallottam, mire megdermedve megfordultam. Demetrit elkapta Edward és nekicsapta a fának. Jane azon nyomban hatástalanította, de túlerőben voltak. Az én erőm annyival jobb volt ebben a helyzetben, hogy én nem csak egy emberre tudtam hatni, hanem a közelemben levő összes vámpírra. Minden Cullenek elvettem a látását. Edward még így is jól tudott harcolni, hiszen gondolatban mindent látott. Jasper sem volt különb, bár ő nem tudom, hogy volt ilyen jó harcos. Ledobtam Bellát a földre és a többiek segítségére siettem. Megfogtam az egyik nőt és eldobtam a vállam felett. Jókora nyekkenéssel ért földet. Jasper nagy kiáltással jött a közelembe, hogy megvédje hű szerelmét. Ellökött, de elvettem a hallását is, így szinte a semmiben tapogatózhatott. Eltörtem a gerincét és haladtam is a következő személyre. Jade és Demetri már elintézték Esme és Carlisle párosát. Rosalie sem bírta már sokáig tartani magát Emmett oldalán, aki, mint egy medve tört előre mindent szétütve. A gyors felmérés után Edward mellett döntöttem, aki kiváló vámpír volt. Nemhiába akarta Aro megszerezni magának. Úgy tűnt, hogy nyerésre állunk, de a következő percben bizsergést éreztem a fejemben. Éveim során sosem voltam fáradt, de most minden egyes végtagomban éreztem az ólmos fáradtságot. Lihegve a kimerüléstől dőltem le a földre. Körülnéztem a csatatéren és Jaspert pillantottam meg, aki minden izmával azon volt, hogy megállítson minket. Elvehettem bármelyik érzékszervét, de nem segített volna. Ránéztem Jade-re és Demetrire, akik szintén nem voltak jobb állapotban. Jade Edwardot próbálta visszafogni, de nehéznek bizonyult. Összekapartam összes erőmet és nekimentem Jaspernek, aki elvesztette az eszméletét a nagy ütés következtében.
- Jade, Demetri azonnal gyertek – suhantam oda kettősükhöz és segítettem nekik felkászálódni a földről.
- Bella? – kérdezett vissza Demetri kissé kótyagosan.
Nem volt ott, ahova eredetileg ledobtam. Körbepillantottam, keresve alakját, de sehol sem láttam.
- Kit érdekel? Még úgy is visszajövünk – hadartam.
Kezdhetem gyűjteni a máglyára valót, ha ezt Aro megtudja, tuti megölet minket…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés