Boldog voltam. Nagyon. Hiszen végre teljesült a kívánságom, és vámpír vagyok, igaz, nem Edward változtatott át, de a lényeg az, hogy így legalább örökre együtt lehetünk. Az elmúlt két hétben nem történt semmi különös, ugyanúgy jártunk iskolába, mint régen, azzal a kis különbséggel, hogy már nekem is figyelnem kellett, ha több ember társaságába voltam. Igaz, volt, amikor kevésbé, de volt, amikor jobban éreztem a maró érzést a torkomon. Szerencsére azonban, sohasem történt semmi olyasmi, ami veszélyeztetett volna más valakit. Edward családja szerint nagyon jól viseltem az „újszülött” koromat. Így, nekem a legnagyobb bajom nem a vérszomjjal volt, hanem a kontaklencsével. Sajnos, még több hónapig kell viselnem, mert még hosszabb ideig vörös színű árnyalatú lesz a szemem. Naponta ez körülbelül 5 kontaklecse párt jelentett, hiszen éjjel, ha tehetem, nem használom, nagyon nem szeretem. Mindezek ellenére mégis úgy érzem, érdemes volt átváltoznom, sőt nem is bánom, nagyon örülök neki.
Csütörtökön délután fél három felé hajtottam haza, sajnos Edwardnak haza kellett mennie, de tudtam, hogy estére megint velem lesz. Miután leparkoltam a furgonommal, beléptem a házba, és máris a konyhába mentem. El kellett készítenem Charlie-nak a vacsoráját, sőt lehet, hogy még én is eszek. Mostanában elő szokott fordulni, vámpírlétem ellenére, hogy eszek emberi étket, persze sokkal ritkábban. Először nagyon furcsálltam a dolgot, de Carlisle megnyugtatott, hogy ez az én helyzetemben normális. Edward pedig kifejezetten örült neki, hiszen, mint mondta, így maradt bennem „emberi vonás”, ami mindig arra ösztönzi, hogy meg kell védenie, ami nekem személy szerint néha már kissé neheztelő, de mégis örülök neki, hiszen ezzel is bizonyítja, hogy szeret. Miután megfőztem a spagettit, szokásomhoz eltérően, kicsit ledőltem a kanapéra tévét nézni.

***

Este volt. Az égen a csillagok alig világítottak, így teljes sötétség borult az erdőre. Két alak mozgott a fekete homályban. Az egyik maga után húzta a másikat.
- Engedj el, Oliver! – mondta a lány, akit hurcoltak.
- Nem! Nem teljesítették a parancsot, így muszáj elvinnem téged! – válaszolt, miközben erősebben fogta a lány kezét, mert érezte, hogy az, nagyon ki akar szabadulni kezei börtönéből.
- És mióta hallgatsz Rájuk?
- Bella! Te is tudod… hogy számomra Heidi a legfontosabb, és múltkor már eléggé megjártam, hála nektek. – majd megállt, és szemfordult Bellával. – Hidd el, így Neked is jobb lesz, hiszen… tudod, hogy Alice is látta.
- Tessék?
- Ne mondd, hogy nem tudod, hogy Alice előre látott mindent. – Rázogatta Oliver a fejét hitetlenkedve.
- Pedig így van, ő nem mondott semmit – bizonygatta Bella most már halkabban.
- Akkor ennek is csak egy oka lehet… te is tudod… De mennünk kell! – Majd újra elindult, maga után vonszolva a lányt, aki csak egy nevet suttogott:
- Daniel…

***

Zavarodottan nyitottam ki a szemem. Elaludtam volna? Egyáltalán mit jelentett ez az álom? Hogy kerül ide Oliver és Daniel?

***

Amikor hazaértem már az egész család a nappaliban volt, és várt.
- Mi történt? – Ezt a kérdést mostanában talán túl sokszor teszem fel.
Carlisle mielőtt válaszolt volna, felállt a kanapéról, és közelebb jött hozzám.
- Egyszerűen még most sem tudom, hogyan tudtunk róla megfeledkezni… - elhallgatott, majd pár pillanat múlva folytatta. – Tudod még évekkel ezelőtt kötöttünk egy szerződést a farkasokkal… amelyben az egyik és fontos pont az írta, hogy a béke addig tart, míg valamelyikünk meg nem harap egy embert, ha ez megtörténik, akkor a „fegyverszünetnek” vége, és belépnek a területünkre. – Megmerevedtem. Ők… akkor azt hiszik, hogy… mi?
- Carlisle… a vérfarkasok… most azt hiszik, hogy…
- Igen, Edward. Azt hiszik, hogy te változtattad át Bellát, miután Victoria megsebesítette, azt gondolják azért, mert nem akartad, hogy szenvedjen, és másodsorban pedig azért, mert magad mellé akartad láncolni.
- Mégis… honnan veszik ezt? – Erre dühösen morogtam egyet. – Meg kell mondanunk nekik, hogy nem így történt, nem lehet háború. – fejeztem be fojtott hangon. Nem törhet ki háború, hiszen az életveszélyes lehet mindenkire nézve.
- Már megpróbáltuk, de nem hallgatnak ránk. – csendült fel nővérem szomorú hangja a kanapéról. – Jaspernek neki is támadtak, de nem történt nagyobb baj, mert utána mindjárt eljöttünk. Attól tartok Edward, ez nagyobb baj, mint gondolod.
- Alice nem mondhatsz ilyet – mondtam kétségbeesetten.
- Ez sajnos még nem minden. Mivel Bella újszülött, és a farkasok nincsenek tisztába táplálkozási szokásával, el akarják kapni, és meg akarják… ölni.
- Nem! – Dühös morgás szaladt ki tüdőm mélyéről.
- Edward! Mielőtt bármi meggondolatlanságot tennél, hallgass végig. Mindent egybevetve, két lehetőség maradt. Az egyik az, hogy elviszed innen Bellát, jó messzire, mi pedig megpróbáljuk a farkasokat visszatartani. A másik az, hogy itt maradsz Bellával és viseled a „következményeket”.
Tudtam, hogy mindkettő választás rossz, hiszen az egyikben a családomat hagyom magára a harcban, míg a másikban, pedig Bella létét kockáztatom. A családom mindig mellettem állt, de úgy érzem, hogy most Bella fontosabb.
- Én mindig is szerettelek titeket, de azt hiszem… hogy elmegyünk Bellával – mondtam, mire a várt szomorú tekintetek helyett, inkább megértő bólintásokat kaptam.
- Rendben, most menj el hozzá! Utána pedig még gyertek vissza, oké?
- Persze, Alice. Sohasem mennék el búcsú nélkül. – Mosolyogtam szomorkásan, majd elindultam, persze futva, az erdőn keresztül. Nem volt kedvem kocsiba ülni.
Úgy látszik ahhoz, hogy boldog légy mindig el kell veszítened valamit az életedben. Ez a mondat pedig már mennyiszer bebizonyosodott a létezésemben. Újra féltem. Megint éreztem azt a fojtogató érzést, ami még régebben olaszországi tartózkodásom alatt éreztem. Megint veszélybe van Bella… miattam.

***

Még mindig össze voltam zavarodva az álom miatt. Vajon mit jelenthet? Nem lehet, hogy a Volturi… Hiszen már vámpír vagyok, semmi okuk nem lehetne arra, hogy meglátogassanak. Ha csak… meg nem tudták, hogy akkor nem változtam át, azért lehet… Ezt mindenképpen meg kell beszélnünk Edwarddal. Nem akarom, hogy valakinek baja legyen… miattam. A telefonom hirtelen el kezdett rezegni, mire kicsit megremegtem. SMS-t kaptam.

„Annak a báránynak, amelyik elkóborol a nyájtól, súlyos baja eshet…”

Ennyiből állt az üzenet, és a számot pedig nem mutatta ki. A hideg végigfutott a gerincemen. Muszáj beszélnem Edwarddal. Ez már kezd komolyodni. A csengőnk éles hangja hangzott a házban. Boldogan tettem el a telefont a zsebembe, és indultam ajtót nyitni, hiszen körülbelül ekkora beszéltük meg a találkozót Edwarddal. Bár kicsit furcsálltam, hiszen ő nem nagyon szokott ajtón keresztül jönni. Mosolyogva nyitottam ajtót, de mikor megláttam az érkezőt, egyből lefagyott a mosoly az arcomról.
- Te?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés