Bella még magán is elcsodálkozott, amikor hatalmas gyűlöletet érzett egykori barátja, Jacob iránt. Ahogy megpillantotta az ajtóban, egyből fellángolt benne, de nem tudta miért. Így eléggé nagy nehezére esett megszólalni, de erőt vett magán:
- Szia! Mi járatban? – Próbált kedves lenni, hiszen szegény fiú nem tehet róla, hogy ezt érzi iránta. Talán benne is felcsaptak a vámpír és vérfarkas ellentétek.
- Velem kell jönnöd – Volt barátja ennyit mondott csupán, majd megfogta a karját, és elindult vele… a határ felé. A szorítás erős volt, erősebb, mint régebben bármikor. Bellának nem fájt, csupán meglepődött ezen, hiszen nem így szokta meg. Persze kemény bőre meg sem érezte… még.
- Hé, Jacob! Álljunk meg! Egyáltalán hova megyünk? – kérdezgetett, de a vérfarkas úgy látszott, hogy nem hallotta meg. – Hallod? Mondd már el! – Kiabált most már, miközben rángatta a kezét, amit a következő pillanatban sikerült kiszabadítania. Erre egykori barátja felmordult, és hozzáfordult:
- Hallgass! – dörrent a hangja. „Ő… nem lehet… Jacob! Nem!!” – Velem jössz és kész. – Majd újra karon ragadta.
- De hát Jacob… mi történt veled? – hüledezett Bella. – Hova tűnt az én egykori Jacob barátom? – Nem akarta beismerni magának Bella, de neki is távolinak tűnt ez már, de nem tudta, hogy miért.
- Egy vérszopó nem a barátom - csengett hidegen Jacob hangja, majd továbbmentek. Bella még sohasem hallotta így beszélni egykori barátját, még Edwardról sem.
- Miért vagy ilyen velem? – Kezdte visszanyerni régi önmagát a vámpírlány, így sikeresen elnyomta az ellentéteket.
- Mert vámpír lettél – motyogta halkan a vérfarkas. – Csalódtam benned. Tudtam, a fenébe is, tudtam, hogy szereted Edwardot! De mégis reménykedtem abban, hogy nem követed el ezt a hibát; nem ítéled magad ilyen „életre”. És tessék. – mutatott rám. – Tévedtem. Szerinted megérte minden? Feladni az életet? Nem fogsz felnőni! Nem taníthatod a gyerekeidet járni! Nem láthatod őket felnőni! Nem tudsz majd idősen megpihenni egy jó kis tea mellett, visszagondolva az életedre, és kijelenti: „Igen éltem!” És ha elérkezik az idő… nem pihenhetsz meg! Nem! Mert te állandóan „élni” fogsz! Ameddig világ a világ. Szépen lassan minden rokonodat, barátodat elveszted, vagy azért, mert meghalnak, vagy „csak” elhidegülsz tőlük. Szépen lassan csak ők maradnak. A te „családod”. – itt gúnyosan felnevetett. – Igaz nem halsz meg, de élni sem fogsz. – A végét már Bella szemeibe mondta. Hosszú csend következett. Bella sohasem gondolta volna, hogy ez, ennyire meg fogja érinteni a fiút. Nem. Egészen másra számított. Talán… megértésre? Lehet. Talán… sértődésre? Lehet. Mindenre, csak erre nem.
- De, Jacob! Nem Edward vál… - vékonyult el a hangja, de a fiú félbeszakította.
- Nem érdekel a hazugság. Aki már előttem áll az nem a régi Bella – mondta ki nyersen, majd újra elindult. Tényleg ennyin múlik csak egy barátság? Egy pillanaton? Igen. Egy pillanat alatt is széthullhat valami; a barátság, bármilyen erős is volt.

***

Edward, a tőle leggyorsabban próbált elérni Bellához. Nagyon gyorsan futott. Rossz előérzete volt, és bűntudata. Nem bocsájtsa meg önmagának, ha a lánynak valami baja esik, az ő önző érzései miatt. Hiába futott a rövidebb úton, az erdőn keresztül, mégis úgy érezte, hogy elkésett, és ez az érzés fojtogatta belülről. Amikor meglátta szerelme házát, mégis remény költözött a szívébe. Kapkodva szaladt be az ajtón, de nem látott senkit. Megnézte a nappalit, és a konyhát. Nem látta őt, így felment a lány szobájába. Mikor kinyitotta a szobaajtót, kétségbeesetten vette észre, hogy Bella nincs itt, sem a házban. Vagyis elkésett. Lehajtotta a fejét. Újból kudarcot vallott. Megint nem tudta megvédeni Bellát, még most sem… ennyi idő után. Hogyan gondolhatta azt régen, hogy egyáltalán felválhatja az érzéseit a lánynak? Amikor nagyon is tudnia kellett volna, hogyha ő kapcsolatba lép vele, Bellának semmi jó nem származik belőle. Először… James. Majdnem meghalt; majdnem elvesztette miatta. Aztán később a Volturi. Nagy fájdalmat okozott akkor a lánynak, még máig sem tudja, hogyan bocsájthatott meg neki akkor. Aztán pedig… Victoria. Felmordult. Akkor is elkésett. Már nem tudott segíteni rajta. Most pedig… elrabolták… a vérfarkasok… azok az ostoba, szeszélyes teremtmények. Ökölbe szorította kezeit. Józan esze helyett a szívére hallgatott, így a Cullen-ház helyett, a határ felé vette az irányt.

***

Már csak pár méterre volt a határ Jacobtól és Bellától. Mindketten hallgattak. A fiú azért, mert belül ádáz csata dúlt benne. A szíve és az agya közt. Bármennyire is utálni akarta a lányt, nem ment neki, hiába lett ő vámpír. Még mindig szerette. Most, így közel a határhoz, fejébe ötlött a kérdés: „Tényleg odavigye a lányt, ahol csak bántani fogják? Vagy esetleg… szegje meg a parancsot, és mentse meg?” Nem tudott dönteni. A lány pedig azért hallgatott, mert mélyen elgondolkodott. Csak most értek hozzá el a „dolgok”. Abban teljesen biztos volt, hogy teste minden porcikájával szereti Edwardot, és mellette képzeli el életet, de most Jacob elgondolkodtatta. Legfeljebb fél év múlva elköltöznek Forks-ból, és akkor látja utoljára Charlie-t, és a többieket, hiszen legkorábban csak száz múlva tudnak jönni. Felsóhajtott. Jacob mit akar tőle? Egyáltalán miért viszi a határ felé? Ugye… nem akarja megölni?! Nem tudta mit higgyen. Így vagy úgy, de nehéz szakasz áll előtte. A következő percben, a határtól csupán fél méterre megálltak.
- Bella, én… - kezdte Jacob, de a lány félbeszakította.
- Tudom, Jacob. Átmegyek veled, csak kérlek, Edwardnak ne essen baja! Azt nem tudnám elviselni! – kérlelte.
- Nem Bella! – hallatszott a fiú hangja. – Nem fogunk átmenni a határon. Legalábbis te nem. Nincs… erőm átvinni téged. – hajtotta le a fejét. – Menj el innen. Semmiképpen se maradj Forks-ban! Mert más könnyűszerrel átvisz, és akkor… megölnek. Menekülj! – Majd taszított egyet a lányon.
- Én…
- Lám-lám! Hát ilyen hamar viszontlátjuk egymást kicsi Bella? – hallatszott a hátuk mögött egy jól ismert, gúnyos hang. „Még egy vámpír!” Jacob nem tudta elhinni, hogy nem vette észre… talán túlságosan lefoglalta Bella. A lány pedig szinte megfagyott. Sohasem gondolta, hogy még egyszer hallani fogja ezt a hangot.
- Oliver… - suttogta, miközben megfordult. A vámpír, ugyanúgy állt most előtte, mint három hónapja.
- Nem szívesen zavarom meg fontos beszélgetéseteket, de Bellának velem kell jönnie, a Volturi parancsára. – nyomta meg a szót, miközben a dühös Jacobra szemébe nézett.
- Bella nem megy veled sehova! – válaszolt ingerülten a vérfarkas.
- Dehogynem… - közölte nyugodtan a vámpírfiú, miközben közelített hozzájuk. Emberi szemmel nem látható gyorsassággal ugrottak egymásnak. Jacob persze már farkas alakban volt. Tépték, harapták egymást ott, ahol érték. Bella pedig csak megsemmisülten állt ott. Jacob megpróbálja megvédeni. Jól esett neki ez a gondolat, viszont aggódott érte, nehogy valami baja essen. A körülöttük lévő fák törzsei közül néhányan kitörtek a harc miatt. Eddig az állás döntetlen, mert néha Jacobot, néha viszont Olivert érte csapás. Most olyanok voltak, mint két vadállat. A helyzet pár perc múlva megváltozott. Már csak egy csattanást lehetett hallani, majd Bella megfordulva észrevette, hogy Jacob emberi teste fekszik tőle, néhány méterre, a fák között, vérbe fagyva. Nem tudta, hogy él-e vagy nem. Egy valaminek azért örült: torkát nem kaparja a szomjúság, így pont odafutott volna, mikor megérezte, hogy mögé érkezik valaki, majd egy erősebb ütést érzett tarkóján.
- Újból együtt indulunk útra… kicsi Bella… - hallotta még a vámpír hangját, ezután pedig elméjét elborította az egyhangú sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés