Alice szemszöge:

Hatalmas nyekkenéssel értem földet Alex támadása után. Nem esett különösebb bajom, csak egy pillanatra émelyegtem meg. Jasper, próbált megvédeni, hallottam féltet kiáltását, s már le is terítette támadómat. Én is fel akartam kelni, hogy segítsek, de látomásom támadt.

-         Bella erre kell mennünk. A másik irány a farkasok felé visz – hallottam meg saját hangom.

-         Rendben, még nem érzem magam teljesen jól. Azok a szemetek rendesen fejbe ütöttek.

-         Ha visszaért Carlisle és a többiek, majd megvizsgál – öleltem át.

-         El kellene mennem Alice. Csak bajt hozok rátok – remegett meg a sírástól.

Emmett medveüvöltése visszatéríttet a jelenbe és feléjük kaptam a fejem. Jade és Demetri Rosékkal volt elfoglalva, míg Alex Edwarddal. Gyorsan felpattantam a földről és Bella mellé térdeltem, aki nem messze feküdt tőlem eszméletlenül. Tudtam, hogy nem hiába volt látomásom, ez az egyetlen esélye, hogy Bellának ne essen baja. Felkaptam Bellát a földről és halk suhanással futottam a Cullen ház felé. Mire észrevennék a többiek, hogy eltűntünk már rég biztonságban leszünk. Bella kezdett ébredezni karjaimban, ezért lelassítottam és ölembe vonva szorítottam magamhoz. Jelenleg ő volt az egyetlen, aki le tudott nyugtatni az iménti eseményektől. Jasper gerincét eltörte Alex és ki tudja, milyen állapotban lehetnek a többiek. Nagy lelki erőre volt szükségem, hogy ott hagyjam őket csata közben.

- Alice te vagy az? – szorította meg kezem erőtlenül.

- Semmi baj Bella, most már minden rendbe jön – suttogtam a fülébe, a sírás határán állva.

- Adj egy percet és helyrerázódok – sóhajtott.

Megpróbáltam ez idő alatt rákoncentrálni Jasper jövőjére, de folyton változott a kép és semmi kézzel fogható jelre nem támaszkodhattam.

- Induljunk – ezzel Bella már fel is állt mellőlem és a rossz irányba futott, mint ahogy előre megjósoltam.

- Bella erre kell mennünk. A másik irány a farkasok felé visz – ismételtem meg magam, most már a jelenben.

- Rendben, még nem érzem magam teljesen jól. Demetri leütött és onnan nem emlékszem semmire. És hogy találtatok rám? Mindenki jól van ugye? – záporoztak felém kérdései. Furcsállottam, hogy nem úgy alakult teljesen a látomásom, ahogy hittem. Bella meg sem próbált elhagyni bennünket és még a rosszullétét sem vallotta be igazán. Érzékelőim már vörös riasztásban jeleztek. Miért változott meg hirtelenjében a jövő? Bár Bella sosem szerette kimutatni a gyengeségét, lehet most is ez történt? – elmélkedtem gondolatban, ami csak egy-két másodpercet vett igénybe, vámpírságomnak köszönhetően.

- Még nem tudok róluk semmit, téged kellett megmentenem. Néha nagyon jól jön ez a képesség – mosolyodtam el, hogy lazítsam ezzel is arcvonásaimat.

- Tehát nagy bajban vannak miattam. Azonnal oda kell mennünk – fordult rögtön a másik irányba.

- Mi? Nem Bella – fogtam le kezét. – Elbírnak velük. Neked pedig pihenésre van szükséged, elvégre terhesen mégsem harcolhatsz – tiltakoztam.

- De valamit csak tehetnénk értük. Nem vagyok jó harcos az tény, de így is többen lennénk – csökönyösködött.

- Tévedtem ez még sokkal rosszabb, mint a látomásom – ingattam fejem. – Figyelni fogok a jövőjükre, és ha baj lenne, odamegyünk értük. Ne becsüld le Emmett erejét, na meg ott van Jasper és Edward képessége is.

- Hát persze, Edward – szisszent fel. – Miért van az Alice, hogy egy vámpírnak sosem lehet nyugta? Ennyire rossz ember voltam életemben, hogy most ezzel bűnhődök? – folytak le arcán könnyei.

- Dehogy voltál rossz ember Bella. Te voltál a világ legártatlanabb teremtése és még most is az vagy – öleltem át. Így álltunk percekig, de muszáj volt hazaérnünk minél gyorsabban, egyszerre nem tudtam a jelenre és jövőre is figyelni. – Indulnunk kéne – simítottam végig hátán.

- Persze. Sajnálom a kiborulásaimat – hátrált el előlem szemeit törölgetve – legalább most Jasper nem volt a közelemben – suttogta rekedten.

- Lassan otthon leszünk – próbáltam valami pozitív dologgal elterelni figyelmét.

Edward szemszöge:

Jasper nyugtató lökete gyorsan megsemmisítette a Volturi csapatát. Végigkémleltem a családon és ijedten láttam, hogy Alice nincs sehol. Jasper a következő pillanatban, mint egy paranoiás keresni kezdte húgom, minek az lett az eredménye, hogy Alex erőt gyűjtött és nekiment. Nem próbáltam leállítani, mert láttam, hogy el akarnak menekülni, aminek most nagyon is örültem. Majd egy másik nap elintézzük őket. Emmettet és Rosalie-t kezdtem el vizsgálni. Emmett dagadt a büszkeségtől, hogy ezt a csatát kisebb zúzódássokkal túlélte, Rose sem volt olyan rossz állapotban, mint ahogy elsőnek tűnt. Carlisle és Esme már más tészta volt. Ők megkínozva feküdtek a földön, de Carlisle ebből a fájdalomból sokkal többet kapott. Egy kis állati vér és jobban lesznek, mint újkorukban.

Alice eltűnése még mindig aggasztott és újra körülnéztem a csatatéren. Jasper már a keresésére indult, amibe én is csatlakoztam. Bella és Alice illata ugyan azon a sávon vezetett keresztül.

- Együtt vannak és a ház felé tartanak – vontam le a következtetést. – Hála istennek – sóhajtottam egy boldog mosollyal társítva.

- Menjünk vissza a többiekért – szólalt meg Jasper.

A többieknek elújságoltuk a jó hírt, miszerint Bella és Alice együtt vannak, ezért nem találtuk egyiküket sem. Boldog ujjongás követte a bejelentést, majd felkaptam Carlisle-t, Jasper pedig Esmét és gyors mozgással igyekeztünk haza. Az út nem volt több öt percnél, de nehéz volt ezt is kibírnom. Vágytam már rá, hogy Bellát láthassam, még ha ő nem is érez már így irántam.

Alice boldog mosollyal lépett ki a házból elénk sietve.

- Jól vagyunk, nyugalom – nevettem fel gondolatait hallva.

- Sajnálom, hogy otthagytalak titeket, de nem volt más megoldás – húzta el a száját. Hallottam gondolataiban, hogy Jane és a többiek szemét szívesen kikaparta volna, de Bella fontosabb volt jelen esetben.

- Köszönöm hugi – tettem le Carlislet és egy nagy öleléssel jutalmaztam Alice-t. – Ezért még eggyel jövök – nevettem fel.

- Reméltem, hogy ezt mondod. Tudod, az sárga kocsi már nagyon is hiányzik a gyűjteményemből – nevetett ő is csilingelő hangon.

- Ha minden rendbe jön, megkapod – kacsintottam rá. – Bellának nem esett baja? – vettem komolyabbra a szót.

„A dühétől eltekintve” – beszélt gondolatban. –„Neki valami sokkal kiengesztelőbb ajándékot kell kitalálnod. Hozzá képest én könnyű eset voltam.” – figyelmeztetett.

- Ha megbocsátotok, mi most elmegyünk vadászni – szólalt meg Carlisle. – Erőt kell gyűjtenünk.

- Persze menjetek csak, nekem úgy is fontos elintéznivalóm van – indultam meg a ház felé, amit már valószínűleg Bella is meghallott.

- Bella? – köszörültem meg torkom. – Beszélhetnénk? – puhatolóztam ám választ sem kaptam. Leültem a kanapé karfájára és onnan figyeltem szemeit, gondolatai hiányában. Sötétebbek voltak a szokásosnál. - Egy esélyt sem kaphatok? – sóhajtottam fel.

Azt vártam, hogy a szemembe mondja, hogy nem. Egyszerű szó, mégis mindent megváltoztat két ember életében. Ám nem, így történt.

- Megérte? – húzódott közelebb hozzám. Szemei alatt csak most vettem észre a vörösséget és a lila táskákat. – Úgy értem, legalább boldogít a tudat, hogy szörnyen érzem magam az álmatlan éjszakáimért, amikor utánad sóvárogtam vagy a lopott csóktól az erdőben? – húzódott még közelebb hozzám, ajkaink szinte súrolták egymást.

Nem tudtam mit felhozni mentségemre, hiszen én voltam a hibás mindenért. Féltem, ha tudattam volna vele, hogy én vagyok a barátja, teljesen elhatárolódik tőlem és soha többé nem látom.

- Válaszolj Edward – kért szelíden, ám oly nehéznek éreztem számat. – Edward –szólított fel újra.

- Nem tudom, mit mondhatnék - lepődtem meg érces hangomon, ami elhagyta a számat. Szemei fájdalommal telve néztek rám, lehelete boldog ismerősként csiklandozta arcomat.

- Egy szerencséd van Edward, vagy, ha jobban szeretnéd Anthony. Mindegy, hogyan hívnak én akkor is fülig beléd vagyok zúgva – adott egy leheletfinom csókot ajkával, mire én rögtön reagáltam és közelebb húztam magamhoz óvatosan, a babánkra ügyelve. Hátát finoman simogatni kezdtem, mire belenyögött csókunkba.

„Még alig bocsátottam meg, de Edward máris kihasználja a helyzetet.” – nevetett fel magában Bella.

Csukva tartott szemeim, mint a rugók kipattantak. Szó szerint tátott szájjal néztem Bellát, aki értetlenül hagyta félbe a csókot.

- Hogy, hogy csináltad ezt? – simítottam végig haján.

- Mit? Nem értem miről beszélsz – értetlenkedett.

- Hallottam a gondolataidat – nevettem fel önkívületi állapotban. – Ezt most direkt csináltad? – fuldokoltam a sok feltört érzéstől.

- Hogy micsoda? – sokkolódott Bella is le.

„Ne én ezt nem akarom. Úr isten, előbb mit gondolhattam magamban? Edward most tényleg hall engem? Jesszusom, nem akarom, hogy hallja mennyire bele vagyok esve…” – áradtak felém gondolatai.

Kényszeredetten felnevettem gondolatától.

- Bella, kicsim – fordítottam arcát felém. – Nincs abban semmi szégyen, ha hallom a gondolataidat. Ha például megtudom, mennyire oda vagy értem – húztam csibészes mosolyra számat.

„Jaj, ne. Tudtam, hogy meghallotta” – szidta magát tovább. – „Hova bújhatnék el?”

Magamhoz öleltem inkább, hiszen láttam rajta, hogy nem tudnám megmagyarázni neki, hogy nem kell előttem szégyenkeznie. Főleg, ha pozitív dolgot hallok meg. Szívem mélyén, szörnyen örültem a fejleményeknek és kikiabáltam volna az egész világnak, még ha hibbantnak is tartottak volna ezek után, de tiszteletben tartottam Bella érzéseit. Ez most számára nehéz lesz, hogy megszokja, az ő gondolatait is hallani fogom, és nem csak akkor, ha ő szeretné.

- Miért? – suttogott ingembe megtörten.

- Olyan rossz, hogy hallhatlak? – emeltem fel állát.

„Már megint, direkt elkábítasz – háborodott fel. - Gyönyörű vagy.”

- Te még annál is százszorta szebb – bókoltam vissza. – Gyere, felkísérlek az emeletre. Lassan ágyban lenne a helyed – fogtam karjaimba.

- Még nem is vagyok annyira álmos – intett nemlegesen. „Csak egy kicsit.”

- Tudd meg, hogy hallottam.

- Ez nem ér. Én is szeretnélek téged analizálni – vágott egy grimaszt.

- Erre jobb megoldást is találhatnánk – nevettem csibészesen.

- Legalább néha egy rugóra jár az agyunk – túrt bele hajamba és finom csókot hintett ádámcsutkámra. „Vadítóan szeretlek.”

A szobám előtt erre a bejelentésére kissé meginogtam, de hamar korrigáltam az egyensúlyzavart. Gyorsan bezártam az ajtót magunk mögött, nem tudhattam meddig bírná még Bella, hogy ne teperjen le, bár ez fordítottan is igaz volt.

- Ha már annyira jártas vagy a gondolatolvasásban, ezt szeretni fogod – nevetett egy jókorát.

Bella képzelgéseit láttam összefüggően szemem előtt leperegni. Lassan közelítettük meg franciaágyamat, amit Bella miatt szereztünk még régebben be. Gondolatában kis hasa volt, feszes melleivel, amik hívogatóan néztek farkasszemet velem. Egy rövid mozdulattal elterültünk az ágyon, ő lent, míg én felette tornyosultam. Bella jóleső érzéssel dörgölőzött testem legkényesebb pontjához, mire én borzongva próbáltam megtartani magam felkaromon. Nem bírta tovább a másodpercek múlását és két tépéssel szétszaggatta felsőmet, aztán rátért izmaimra. Lágyan végigsimított rajtam, csókokkal bélyegezve felsőtestem minden egyes négyzetcentiméterét. – Szeretlek Edward – fuldoklott a vágytól izzóan gondolatban, majd abbahagyta a vetítést.

- Ezt még egyszer ne csináld – remegtem meg a vágyaktól perzselve.

- Te mondtad, hogy nincs abban semmi rossz, ha hallod a gondolataimat. Én pedig most ezt gondolom – húzott maga mellé az ágyra.

 – Azt hiszem, vigyáznom kell veled, hogy mit mondok neked. A végén még súlyosan visszaélsz vele – fúrtam bele arcom arcába. - Ma minden úgy lesz, ahogyan szeretnéd – suttogtam és már el is kezdtem gondolatai alapján újrajátszani a filmet, de most már élőben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés