- Daniel! Állj már meg! Nem erre van Forks! – kiabáltam, mert már kezdtem ideges lenni. Mi történhetett? Egyáltalán mi ez az egész? Mondanivalóm ellenére, még rám sem nézett, csak ment előre. Megunva ezt, megráztam a vállát, amiért hátrafordult:
- Mi az?
- Te is tudod! Nem erre van Forks… - kezdtem halkan, mire félbeszakított.
- Bella! Mégis miből gondoltad, hogy odamegyünk? Oda, ahol meg akarnak ölni… ne légy, butus… - Ekkor megsimogatta az arcomat, mire elhúztam az arcom, és arca is elkomorodott. – Kár, hogy immunis vagy a képességemre… de úgyis elérem, amit akarok, így vagy úgy! – Elmosolyodott, ami nekem kissé ijesztőnek tűnt, majd választ nem várva, elindult.

***

Mérhetetlen nagy dühöt éreztem magamban, másúttal tehetetlennek is. Itt ültem a ház nappalijában, Carlisle-ra várva, ahelyett, hogy elkezdeném keresni Bellát. De nem tehetem. Carlisle úgy gondolja, Bella a farkasoknál van, így elment tárgyalni velük, talán történik valami. Mégsem fér a fejembe, hogy a többiek, hogy képesek erre a semmittevésre? Hogy tudják hang nélkül törni azt, hogy nem tudják, hogy hol van Bella? Fejemet rázva sóhajtottam. Itt valami nagyon nincs rendben. Nem hiszem, hogy La Push-ba lenne, hiszen Jacob-ék ennyire azért nem elvetemültek. Őt magával vitte Carlisre, úgymond „bizonyítéknak”, hogy higgyenek neki. Remélem, sikerrel jár, és el tudunk indulni egy nyomon. Nem bírok tovább egy helyben ülni, így gyorsan felálltam a kanapéról, és ide-oda járkáltam a nappaliban, körözve.
- Edward, nyugi! Nem lesz semmi baj! – hallottam nővérem hangját, ami még jobban felbosszantott, így kiadva minden dühömet szembefordultam vele, és megszólaltam:
- Alice! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Esetleg mégis láttál valamit? – hallgatását nemnek vettem. – Ugye, hogy nem! Akkor meg ne kérd, hogy nyugodjak meg, mert úgysem tudok! Nem tudom, ti hogy vagytok képesek erre, de én nem tudom szavak nélkül tűrni azt, hogy Bella eltűnt. Őt, akit a legjobban szerettem… ő, akivel együtt lehetek mindörökre…
- De…
- Nem, Alice! Hagyd! Érzem, hogy Edwardnak tényleg nagyon nehéz ez az egész… - szólalt meg Jasper is, aki eddig szótlanul ült.
Alice kissé lehajtott fejjel ült vissza szerelme mellé, és egyszerűen csak bámult előre. Rosalie, Emmett a környékbeli erdőket fésülik át, nyom után kutatva. Esme pedig bezárkózott fent a szobába, nagyon rosszul esik ez neki. Talán úgy érzi, hogy… megint elvesztette az egyik gyermekét. Szívem szerint én is Emmettékkel tartottam volna, de apám megtiltotta, miszerint elég instabil állapotban vagyok…
- Edward! – szólalt meg a hátam mögött Carlisle, mire vámpírszemnek is gyors mozdulattal fordultam meg, és vártam a folytatást. – Beszéltem Billy-vel… és adott nekem egy levelet, amit Bella hagyott itt Neked. – „Hagyott itt? Talán… elment volna?” Ez lehetetlen. – Nem tudom, mit tartalmaz a levél, Neked kell elolvasnod. Addig magadra hagyunk – mondta, majd odanyújtotta a levelet, és pár pillanat múlva tényleg egyedül álltam a nappaliban. A kis fehér papírt feljebb emeltem, majd kinyitottam, mire megláttam a tartalmát:

„Edward!
Sohasem gondoltam volna, hogy eljutok erre a pontra… de azt hiszem kevés vagy már nekem. Amikor veled vagyok, úgy érzem, több kell. Szabadság, kaland… és ezt te és a családod nem tudja megadni. Kevesek vagytok nekem. Érzem, hogy már így vámpírként, többre vagyok hívatott, mint hinnétek… Mielőtt magadat okolnád, tudnod kell, ez nem miattad van, kizárólag miattam. Nem gondoltam, hogy ennyire… szabad lelkű akarok majd lenni… és azt sem, hogy unalmasnak fogom találni a társaságodat. Lehet, hogy igazad volt még tavaly… hogy ez csak egy fellángolás… Kérlek, bocsáss meg nekem, de tudom, hogy találsz magadnak egy másik valakit, akit ugyanennyire, sőt jobban tudsz szeretni, hiszen ismerlek.
Üdvözlettel:
Bella”

Hogy mi? Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a levelet. Tényleg ő írta? Nem, nem tudom elhinni… ő nem ilyen… de mégis, a betűk megegyeznek. Ez nem lehet…

***

Már több napja úton vagyunk Danielel, és azt furcsállom a dologban, hogy eddig senki sem keresett. Edward sem, Alice sem, sőt még Charlie sem. Nem értem… mi történhetett? Ezen kívül a legjobban az fáj, hogy már egy egész óceán választ el Edwardtól. Igen… már Európában vagyunk, azon belül is Angliában. Egész idő alatt többször próbáltam elszökni, de egyszerűen nem tudtam, valamiért Daniel erősebb nálam. Nagyon fáj az a tudat, hogy benne is csalódnom kellett, hiszen ő nemhogy megmentett volna, épp ellenkezőleg messzebbre hozott, mint gondoltam volna, bármikor is. Nem tudom mi lesz… nagyon elkeseredett vagyok. A napok, pedig csak telnek, és telnek. Előfordul, hogy nem is szólunk egymáshoz egész nap, csak megyünk, és megyünk. Ezt egyszerűen nem bírom tovább elviselni.
- Daniel! – Még én is meglepődtem, hogy mennyire vékony és halk a hangom.
- Igen? – Fordult hátra, majd végre megállt.
- Miért csinálod ezt? Egyáltalán mit akarsz? Nem veszed észre, hogy nekem ez… - Ha még ember lettem volna, már biztosan sírtam volna. Azt az erő, szorító érzést éreztem a szívem körül, amely csak egyre erődösödött, a kilométerek növésével, és az idő elteltével.
- Rossz? – fejezte be mondatomat. – Hogy miért csinálom ezt? – itt halkan felnevetett. – Mert elegem van, hogy egész létem során, mindig valakinek a parancsait szolgáltam, és nem lehettem szabad. Ennek most vége, hiszen Victoriát megölték. Hogy mit akarok? Egyszerűen csak téged. – Meglepődésemnek köszönhetően nagy szemeket meresztettem. – Igen, jól hallod. Téged… és ez ellen nem tehetsz semmit, sőt még a kis szerelmed sem… Már csak pár óra és ideér a Volturi, és a vezetőjük Aro.
- Hogy mi?
- Igen, hozzájuk fogunk csatlakozni.
- De hát… Oliver… és Felix?
- Ők… hogy úgy mondjam, már nem jelentenek problémát. Megölték őket. Túl sok gond volt velük. De visszatérve az előzőre… csatlakozunk a Volturihoz, és utána a feleségem leszel.
- Nem! Soha!
- Dehogynem… vagy azt szeretnéd, hogy valakinek baja essen? – kérdezte, miközben sokat sejthetően a szemeimbe nézett. Ne! Azt nem engedhetem, hogy valakinek baja essen. Charlie-nak… Renee-nek… vagy esetleg még Edwardnak sem… habár nem keresett…
- Nem, természetesen nem – válaszoltam közömbösen, mire Daniel elmosolyodott.
- Na, látod, Bella! Menni fog ez! Csak még össze kell szoknunk egy kicsit! – Majd egyszerűen megfogta a kezeimet, amit szó nélkül tűrtem.
- Ha jól érzem, csak pár perc és megérkeznek…
Nem fejezte be a mondatát, de tudtam, hogy a Volturira gondol. Keserűen elmosolyodtam. Deja vu érzésem támadt. Igaz, most én kerültem hozzájuk, nem úgy, mint régebben, de amúgy minden passzol… még a házasság-dolog is…
- Szia, Daniel! Üdv Bella! – hallottam a hátam mögött egy mélyebb, férfias hangot. Megfordultam. Egy szőke, hosszú hajú vámpír állt előttem, gondolom ő lehetett Aro. Mellette két ismeretlent pillantottam meg.
- Nagyon örülök, hogy úgy döntöttek, hogy csatlakoztok hozzánk! Két ilyen hatalmas vámpír… még akkor is, ha az egyiknek nem bontakozott ki teljesen az ereje… - Majd itt jelentőségteljesen rám nézett. Nekem? Erőm? Az lehetetlen. Ám amikor abba a barna árnyalatú szemekbe néztem, tudtam, hogy nincs visszaút. Visszavonhatatlanul a „családjához” tartozom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés